„Folyton változó világban élünk” – csontig lerágott jellemzése korunknak, ráadásul helytelen is, hisz világunk mindig is változott, bár kétségtelen, évszázadokon át tűnhetett úgy a mindenkori jelen emberének, az élet azért adott mederben folydogál. Pláne, ha nőről, asszonyról volt szó. Majd történt valami. Pontosabban több, kisebb valami, és az érlelődő változások az 1800-as évek végére úgy eltorlaszolták azt a megszokott medret, hogy új utak, új életmódok bontakoztak ki.
A II. világháborút megelőző 65 évben jóformán minden megváltozott ami a nőkkel, a nők életmódjával, a női test megítélésével volt kapcsolatos. Ez az izgalmas korszak telve volt ellentmondásossággal, rengeteg elfojtott vággyal és a külsőségek mérhetetlen tiszteletével.
Hogy miként éltek akkoriban a magyar nők és miként élték meg a hazánkban elterjedő új szokásokat, arról Czingel Szilvia néprajzkutató-kultúrantropológussal beszélgettem, akinek legújabb könyve, a Jaffa Kiadó gondozásában megjelent A női test alakváltozatai ezt az időszakot és témát dolgozza fel.
Dr. Czingel Szilvia: A női test alakváltozatai. Jaffa Kiadó
Az 1880−1945 közötti időszakban soha nem látott ütemű társadalmi változások mentek végbe Európában és Amerikában, amelyek közül kiemelkedő volt a nők helyzetének, megítélésének átalakulása.
Mindezzel szoros összefüggésben változott meg a divat, az öltözködési, szépségápolási szokások is, amelyek Magyarországot sem hagyták érintetlenül. Czingel Szilvia szerint Amerika a változásokat tekintve fő közvetítő volt, minden olyan újítás, ami a női test megreformálására irányult, onnan érkezett. A diéták, a tornák, a fehérneműk vagy a dekorkozmetikumok hazai megjelenése is. „Ezek a változások természetesen Nyugat-Európában is jelen voltak, Magyarország szempontjából Párizs és London mellett Bécs volt a fő közvetítő. Az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásáig sokkal több a női testkultúrával kapcsolatos információ jutott el a nőkhöz, elsősorban a reklámokon és a korabeli női divatlapokon keresztül. Az I. világháborút követően aztán egyfajta bezárkózás kezdődött, ami a múltba tekintő, szigorú, konzervatív gondolkodásmódot hívta felszínre, és ami hatással volt a női testkultúrára is. Ez természetesen lassította a századfordulón elindult nagy változásokat is.”
Egészség versus jó ízlés
Orvosi körökben már az 1880-as éveket megelőzően is szilárd álláspont volt, hogy a fűzők egészségtelenek, a testet deformálják és szükségszerűen alárendelt szerepbe kényszerítik a nőket. Szabadon mozogni szinte lehetetlen volt a páncélszerűen merev ruhadarabban, mégis, a homokóra alkat annyira összekapcsolódott az ideális nő képével, hogy arról nagyon sokáig a nők sem voltak hajlandók lemondani. Társadalmi megítélésük függött megjelenésüktől, amit nem kockáztathattak holmi orvosi szaklapban leírt eszmefuttatások miatt. Pláne, hogy ezeket a szaklapokat a nők nem is forgatták.
Amint azt a könyv szerzője is elmondta, az orvosok a századfordulóra már nagyon erősen fűzőellenesek voltak, több mint negyven betegséget hoztak összefüggésbe viselésével.
Itthon többek közt Korányi Frigyes tüdőgyógyász volt az úttörő, aki minden platformon szorgalmazta a változásokat.
Az orvosilag ellenjavallt szépségideál: fiatal nő fűzőben a századfordulón (Fotó: Fortepan – Karabélyos Péter)
Nem csak az orvostársadalom, a kulturális változások is hatással voltak arra, hogy az 1910-es évektől a nők mindinkább megszabaduljanak a fűzőtől. A századforduló vezető képző- és iparművészeti, valamint irodalmi irányzata, a szecesszió a divatban is újat hozott. Mindezekkel párhuzamosan pedig a 19. század végén elindulnak a feminista mozgalmak is, emeli ki a szerző, gondoljunk csak Gustav Klimt barátnőjére, Emilie Flögére, aki a bécsi arisztokrata hölgyeknek kezdett fűző nélküli fehérneműket tervezni.
„Nagy léptékkel alakult át a 19. század kényelmetlen, mozgásra, sportra, munkára alkalmatlan nőiruha-viselete. … Pár év késéssel ugyan, de az új divatirányzat Magyarországra is megérkezett, és az arisztokrata nők, de az alsóbb polgári rétegek asszonyai is soha nem látott kihívásokkal találták szembe magukat. Az új divat nemcsak a praktikumnak kedvezett, de egyre többet engedett megmutatni a természetes női testből. Ez azt jelentette, hogy a merészen kivillanó, évtizedeken keresztül eltakart és letagadott láb és az alsószoknya a nő eleganciájának fokmérője lett. A kecses női láb elegáns, megmutatni való testrésszé vált, amit megfelelő kiegészítővel hangsúlyozni kellett. Fokozatosan eltűnt a fűző, és a nők fogyókúrázni kezdtek. Az új női ideál inkább sovány volt, mint telt.”
Csoportkép 1920-ból (Fotó: Fortepan)
A fűző utáni évtizedek
Paul Poiret francia divattervező munkássága mérföldkőnek számít, ő volt az, aki szakított a hagyományos fűző által formált női sziluettel és úri vendégkörének a fűző helyett a kombinék elődjének számító alsóneműt alkotott, mely távolról sem volt olyan merev, mint elődje. A túlzás azonban rá is jellemző volt. Múzsái és ideáljai a balett-táncosnők voltak, akiknek önsanyargatással elért és fenntartott karcsú alakjuk elérhetetlen távolságra állt az átlagos nőétől, mégis, iránymutatásként tökéletesen megfeleltek: a homokóra alkat helyett egyre inkább a nagyon sovány, fiús típus vált vágyottá. Ekkorra már az I. világháború felperzselte a Belle Époque időszakát, a húszas évek pedig elhozták egy másik divattervező zsenialitását: színre lépett a semmiből jött kis francia leány, Coco Chanel, aki megalkotta a kis fekete ruhát, a Chanel No.5 parfümöt és még megannyi más divatholmit, melyek felforgatták a nők ruhatárát és itthon is a vágy tárgyaivá váltak.
Korántsem volt azonban egyértelmű, hogy a fűző lekerülését követően miként is változik majd a női fehérneműk formája, pláne, hogy a női test formájának megváltozása is már épp elég sokkoló volt:
„Míg a fűző korrigálta a testet, egységesítette a nők alakját, tulajdonképpen mindenki ugyanúgy nézett ki, addig a fűző nélküli testtel a nők milliónyi variánsa lett látható. A fűzőbe préselt termet hibátlan volt, szemben a fűző nélkülivel, ami tudatta nők és férfiak sokaságával a valóságot. A polgári ízlés azonban a testet nem tudta a maga természetességében látni. Az otthon unatkozó lányokat férjhez kellett adni, és a férfiak számára csak a mesterségesen megformált test volt szép.”
A folyamat azonban visszafordíthatatlan volt, így hát a nőknek meg kellett találniuk a módját, miként formálják testüket az új módi szerint. Erre kínált megoldást a szabadidő eltöltésének új formája, a testmozgás. A fűzők elhagyásával pihegés helyett kaptak végre levegőt, kényelmesen tudtak mozogni, és ezt meg is tették. Kiszabadultak a négy fal közül és a 20. század első felében itthon is divatba jött a korcsolyázás, a kerékpározás, teniszeztek, síeltek, túráztak a hölgyek, mi több, fürdőztek is. A legnépszerűbb mozgásforma mind közül mégis a torna lett, úri körökben sikk volt a tornatanárral végzett edzés.
A kor személyi edzői mellett megjelentek a divatdiéták is. Fogyókúráztak, koplaltak, hisz itthon is tudvalévő volt:
„Az elvárt ideális testsúly a francia Votre Beauté és a Marie Claire alapján 160 centi magasságra vetítve a következő volt: 1929. január: 60 kg, 1932. április: 54 kg, 1932. augusztus 52-53 kg, 1939. május: 51,5 kg. Magyarországon 1930-ban az Új Időkben fogalmazták meg az elvárt normát: 160 centis magassághoz 60 kilót javasoltak.”
Czingel Szilvia elmondta, ebben az időszakban kezdődött el a nők frusztrációja a külső elvárások miatt, ami manapság éri el csúcspontját, de távolról sem okozott még akkora traumákat a hétköznapi életben, mint most. Igaz, megjelentek az első diéták, elkezdtek tornázni, a fűző megszűnésével saját, valós alakjukkal is szembesültek a nők, majd a harmincas évektől a hollywoodi sztárok által diktált szépségideál is óriási hatással volt rájuk, mégis, a tágabb külvilágtól olyan intenzitású visszacsatolás, elvárás nem vette körül a nőket, nyugodtabban éltek, mint ma.
Magyarország, Jászapáti – a felvétel az 1925. augusztus 20-án tartott úszóversenyen készült, melynek fővédnöke József Ferenc főherceg volt (Fotó: Fortepan – Haui Balázs)
Korzózás
A könyv által vizsgált időszak új fogalma tehát a szabadidő lett, melyet nemcsak sportolásra szántak, hanem szórakozásra is. Szükségük volt rá, hisz unatkoztak. „Azoknak a nőknek, akik jó partihoz mentek feleségül, volt idejük és pénzük rá, hogy testükkel foglalkozzanak, a korzózás pedig egy erre tökéletesen alkalmas programnak bizonyult – mondja Czingel Szilvia a korszak legnépszerűbb szokásáról. – „A korzózás a kommunikáció, az ismerkedés szempontjából is új lehetőségeket rejtett. Bár az 1900-as évek első évtizedeiben szerelmi házasságok általában még nem köttettek, némi ártatlan flörtre, ismerkedésre tökéletes alkalmat biztosított. Bárki megmutathatta, milyen társadalmi réteghez tartozik és természetesen ezzel élt is. Presztízskérdést csináltak a megjelenésükből, akkoriban még számított, miben mutatkozott egy nő vagy férfi az utcán vagy egy kávéházban. A budapesti korzó persze a kalandor férfiak vadászterülete is volt, ahol könnyűvérű nőket is lehetett találni, ha valaki arra vágyott. Tisztességes lány ilyen okok miatt is, akkoriban egyedül még nem mutatkozott az utcán: kíséret nélkül nem korzóztak és pláne nem mentek be kávéházba sem. Lazultak a nagyon merev határok, de lassan, óvatosan tették mindezt.”
Amint azt Czingel Szilvia elmondja, a húszas évekbeli úrinők nagyon elegánsak voltak, nem mutatkoztak akárhogyan. Ha egy nő elment például a piacra a cselédjével, még oda is elegánsan felöltözött, ezzel demonstrálva, hogy melyik társadalmi réteghez tartozik, ami egy kód volt az utca népének. A ruhának szépnek, tisztának kellett lennie, az már más kérdés volt, mennyire volt tiszta a test, amit takart. Az számított, ami látható volt.
A kispolgári réteg lányainak már jócskán korlátozottabbak voltak a lehetőségeik, sok esetben rászorultak, hogy dolgozzanak. Megpróbáltak hasonlítani a felsőbb rétegekhez, de anyagilag nyilván ezt kevéssé tehették meg. Ruhát például varrónővel varrattak, nem a Váci utcáról öltöztek. „Varrónője akkoriban sokaknak volt, ők próbálták olcsóbban megvalósítani mindazt, amit a nagy divatházak, a neves butikok kínáltak. Ugyanígy parfümökből is meg voltak az elérhető másolatok, a helyi patikusok ugyanis rendre megpróbálták leutánozni a híres francia márkák illatait.”
Ez volt a helyzet Gál Júliával, az 1933-as Miss Hungária választás győztesével is, akinek életrajzán keresztül rálátást kapunk a II. világháború előtti Magyarország társadalmi viszonyaira. Gál Júlia a budapesti Pók áruházban dolgozott egy rövid ideig, mielőtt a szépségversenyre benevezett, ami épp oly jellemző foglalkozásnak számított, mint hogy telefonos kisasszonynak, gépírónőnek, varrónőnek álltak akkoriban a fiatal lányok. Mindez azonban távol állt a mai karrierépítési vágytól, bármelyikük elcserélte volna a munkáját egy vagyonos vőlegényért. Ezt vallotta nem csak Gál Júlia, de az első magyar szépségkirálynő, Simon Böske is, és mint a könyvből megtudjuk, eszerint is cselekedtek. Kettejük életútja, sikerei fiatal lányok tömegei számára váltak itthon példaértékűvé, zsidó származásuk miatt azonban rengeteg támadás is érte őket, melyeket vagyoni helyzettől függetlenül nagyon nehéz volt a családok számára kezelni.
A vidéki parasztság egy másik Magyarország volt
Minden eddig leírt jellemzés azonban a magyarországi nők egy jelentős részére egyáltalán nem vonatkozott. A vidéki parasztság asszonyai városi társaiktól teljesen elkülönülve, szülőfalujuk zárt világában éltek, saját íratlan szabályokkal és szokásokkal, melyeket az új idők szele csak nagyon-nagyon lassan kezdett ki. „Az úri, polgári réteg életformájához azonban hozzátartozott a cselédtartás, a rossz anyagi helyzetből, vidékről a nagyvárosokba, illetve a fővárosba elszegődő lányok foglalkoztatása a házaknál – mondja el Czingel Szilvia. – Ezek a lányok teljesen más társadalmi normákkal érkeztek Pestre, ahol gyökeresen eltérő öltözködési, tisztálkodási, szépségápolási szokásokat ismertek meg, amelyeket idővel a maguk sajátos módján megpróbáltak átvenni. Ők voltak azok, akik a városi szokásokat magukkal vitték szülőfalujukba, ahol emiatt nem egyszer kiközösítés jutott nekik osztályrészül. Mégis, hiába tekintettek az otthoniak idegenkedve mindenre, amit a lányok viseltek, vagy amit a »nagysága« ajándékként küldött, lassacskán a parasztság körében is elindultak a változások: tájegységenként eltérő fehérneműdivatok alakultak ki, változott a népviselet, a frizura, de mindez jelentős csúszással a városokhoz képest.”
A cselédeken mint közvetítőkön kívül az is sokat nyomott a latban, mennyire volt elszigetelt az adott falu. A vasút szerepe nagyon fontos volt, a nagyvárosokhoz közeli falvakban, illetve az újonnan kiépített vasútvonalakkal a közlekedésbe bekapcsolódó kis településeken lakók gyakrabban találkozhattak a városi szokásokkal, így azok hatása is erőteljesebben érvényesült körükben.
