Ha van közös nevezője az összes magyar embernek, akkor az ez: foggal-körömmel ragaszkodunk az évtizedek alatt kikristályosodott popkulturális értékeinkhez. Nem szeretnék nemzetkaraterológiai elemzésbe kezdeni, Orbán Viktort idézni („mi, magyarok…”) meg végképp nem célom, úgyhogy maradjunk ebben: vannak közös kincseink, amikhez nem szabad nyúlni és kész. Ilyen kincs például:
- a teljes Bud Spencer-Terence Hill életmű;
- Ternovszky Béla és Dargay Attila rajzfilmjei;
- a pálinka mint alapvető élelmiszer;
- fél szemmel azt figyelni a Sparban, mikor ül be valaki egy üres pénztárhoz, hogy Éhezők viadala-stílusban szlalomozzunk oda lehetőleg mindenki más előtt;
- Carte d’Or-os dobozokban pörköltet tárolni;
- az Igazából szerelem című film.
Ahogy a címből sejteni lehet, most ez utóbbiról lesz szó. A 2003-as brit vígjáték alkotói történelmi tettet vittek véghez: filmjük nem csak bekerült a Kikezdhetetlen Karácsonyi Filmek panteonjába, a Reszkessetek, betörők és a Die Hard mellé, de egy bizonyos szociokulturális közegben fel is váltotta azokat. A 40 év körülieknek (akik a film bemutatójakor a húszas éveik közepén jártak, tehát még élvezték az életet, de már értékelték az iróniát) igenis ez a bármikor elővehető és bárhányszor újranézhető karácsonyi filmje, amely úgy képes átadni a szeretet ünnepének lényegét, hogy közben nem veszi komolyan a karácsony körüli mizériát, és tőlünk, a nézőktől sem várja el ugyanezt. Sőt, azt sem várja el, hogy magát a filmet komolyan vegyük.
Az Igazából szerelem sikere tehát érthető. A legnagyobb brit sztárok a már felnőtt Keira Knightley-től a még sármos Hugh Grantig, egészen okos humor és diszkrét tabudöntögetés szexről, drogokról, megcsalásról és mentális zavarokról, olyan csúnya szavakkal, amelyeket karácsonyi filmben addig nem hallhattunk. (Legfeljebb a Tapló Télapó című remekműben, ugyanabban az évben.) Azzal pedig, hogy a rengeteg szereplő életét gyors váltásokban, apró szakaszokban mutatja meg, úgy, hogy még pont követhető legyen az egész, három dolgot ér el: egy perc üresjárat sincs, mindenki megtalálhatja a hozzá közel álló és az őt valamiért megérintő történetszálat, és az epizódszerű felépítésnek hála öt-tízpercenként bármikor ér félbehagyni a filmet. Erre szükség is lesz a majdnem két és fél órás játékidőt tekintve. Összességében: Az Igazából szerelem 17 éve A Karácsonyi Film, ez nem is vitás.
De.
És ez egy elég nagy de. Hiába a humor, az irónia, és az, hogy a drámai élethelyzeteket is képes őszintén ábrázolni, az Igazából szerelem bizony csúnyán öregedett. Azóta beszivárgott a fősodorba a feminizmus, volt egy #metoo és számtalan párkapcsolaton, családon és hatalmi hierarchián belüli erőszakról szóló botrány, és ezekkel együtt az olyan ordas eszmék is terjedni kezdtek, mint hogy a nők maguk döntenek a saját testük, életük, sorsuk felett, és hogy nem akkora baj, ha nem arról szól az életük, hogy a férfiak vágyait és hatalmi fantáziáit kiszolgálják. Miután az Igazából szerelem tényleg minden évben előkerül az összes létező streamingszolgáltatón, kábelcsatornán és a hagyományos, antennával fogható tévéadón is, nem csoda, hogy évek óta egyre többen és egyre hangosabban emlegetik, hogy
a film mélyen szexista és kifejezetten kifacsart, perverz képet fest a nőkről, a kapcsolatokról, és hát bizony a szerelemről is.
Ha kifejezetten úgy nézzük végig, hogy arra figyelünk, mit művelnek egymással valójában a szereplők, ki kibe hogyan szeret bele és miért is akar vele együtt lenni, nem nehéz belátni, hogy a cuki, önironikus, de még így is megható film bizony hemzseg a „problémás” mozzanatoktól. Sőt: nem simán rosszul öregedett, hanem már bemutatójakor sem volt minden rendben vele. Megmagyarázom.
A „szerelmes” miniszterelnök
A film egyik makulátlan, fehér lovon érkező hőse egyértelműen a Hugh Grant által alakított progresszív, empatikus, mindenkivel jó arc, bizonyos helyzetekben azonban teszetosza (és alighanem munkáspárti) miniszterelnök, aki a film elején költözik be a Downing Street 10-be. Azonnal megakad a szeme a csinos (bár, ahogy ezt valaki megjegyzi, kissé robusztus alkatú) szolgálólányon (biztos van rendes beosztása is, de a szerepe szerint mégiscsak ez: szolgálólány), akinek a szerepe kimerül abban, hogy sütit és teát hoz a főnöknek, és hogy passzívan fogadja a miniszterelnök béna, és az amerikai elnök határozott és ellentmondást nem tűrő udvarlását.
Forrás: Working Title Films / DNA Film
És mit csinál a férfi, miután végképp nem tud mit kezdeni saját zavarával és érzéseivel? Természetesen kirúgja. Sőt: mivel a szemébe sem mer nézni, inkább kirúgatja az asszisztensével. Mikor rájön, hogy mégis kell neki a nő (akit így alig volt alkalma megismerni), elmegy hozzá és bemutatja a szerelmes filmek egyik legnagyobb kliséjét: a család/barátok előtt előadott éneklést és a kötelező önmagából hülyét csinálást. A szerelemért, persze. A nő pedig kötelességtudóan belemegy a játékba, és még ő kér bocsánatot a kormányfőtől, hogy olyan helyzetbe hozta, hogy ki kellett rúgnia. Mindezt pedig olyan szinten a férfi szemszögéből mutatja be a film, hogy fel sem merül, hogy bármi baj lenne ezzel. Különben is, kinek lenne szíve bármi csúnyát gondolni egy ilyen önfeledten táncoló mémalapanyagról?
A főnök, a feleség és a két lábon járó vagina
A film visszatérő eleme (annyira, hogy szinte minden történetszálban előkerül) a főnök-beosztott viszony. Azt, amikor a hierarchiában feljebb álló, jellemzően idősebb férfi kiszemeli a fiatal beosztottját, majd a hatalmával nyíltan vagy diszkréten visszaélve a saját vágyai szerint alakítja a helyzetet, igazi szerelemként állítja be az Igazából szerelem. Ez alól talán csak az Alan Rickman-féle munkahelyi kavarás jelent kivételt, amelyben a számító, felelőtlen, szexéhes, és sajnos szexi beosztott csavarja el a főnök fejét, annyira, hogy az észre sem veszi, hogy felesége milyen tökéletes társ. (Jó, Emma Thompson hol nem tökéletes?)
Ebben a történetben sincs köszönet: Harry, a főnök kis híján ártatlan áldozat, aki aligha tehet róla, hogy nem tud ellenállni Mia flörtölésének. Flörtölés alatt azt kell érteni, hogy folyamatosan célozgat rá, hogy bármikor megkaphatja, egy ponton pedig egészen konkrétan szétteszi neki a lábát, majd nyíltan közli, hogy csupán egy ajándék választja el attól. Hogy ki ő, és miért teszi mindezt, nem tudjuk meg: Mia a filmben ócska, kétbites gonosz „ribi”, aki veszélybe sodorja a szegény, magatehetetlen családapát. Tényleg nem több tehát egy két lábon járó vaginánál. Kész szerencse, hogy a megcsalás csak érzelmi marad, így a bűnbánó Alan Rickmannek nem is olyan nehéz megbocsájtani.
Forrás: Working Title Films / DNA Film
Szerelmes vagyok a rólad kialakított képbe, gyere hozzám feleségül!
A film – ahogy a romantikus vígjátékok többsége – arról szól, hogy mindenki igyekszik megtalálni Az Igazit: a tökéletes társat, akivel végre teljes embernek érezhetik magukat. A baj egyik fele az, hogy a tökéletes társ egyszerűen nem létezik; a másik az, hogy a szereplők valójában nem is a másikra vágynak, hanem egy csak a fejükben lévő fantáziaképre, amibe beleszuszakolják az összes irracionális vágyukat. Ezt a vágyakozást pedig csak fokozza, hogy a másik nem viszonozza az érzéseket, vagy nem is tud róluk. Akinek már volt sztalkere, aki minden visszautasítás ellenére sem szállt le róla, az pontosan tudja, miről van szó. Az Igazából szerelem pedig több ilyen kamuszerelmet is bemutat.
Mark például szerelmes legjobb barátja (!) menyasszonyába (!!!), úgy, hogy sosem beszéltek, amikor pedig a lány kezdeményezne, ridegen lerázza. Nem ismeri, nem tud róla semmit, egyszerűen csak tetszik neki. Miután a kifejezetten hátborzongató, szinte csak Juliette-et ábrázoló esküvői videó lebuktatja, megjelenik az ajtajuk előtt hívatlanul és jön a romantikus filmek másik nagy kliséje: a zenére, feliratos transzparensekkel megejtett Nagy Vallomás és (szerencsére) a keserű kijózanodás. Előtte azonban Juliette, ahelyett, hogy elküldené a francba, érzéki csókkal jutalmazza a férfi kitartó próbálkozását. A tanulság: hajrá, fiúk, ha elég bunkók vagytok a barátotok élete társával, majd meglepitek egy rámenős kitárulkozással, nyílt kapukat döngettek majd!
Forrás: Working Title Films / DNA Film
Sokat elmond, hogy még a Markot játszó Andrew Lincoln (aki pár évvel később a Walking Dead főszereplője lett) is rendkívül kényelmetlenül érezte magát a forgatáson és többször is kérte Richard Curtis rendezőt, hogy írják át a történetszálat. Curtis, aki íróként is jegyzi a filmet, ragaszkodott az elképzeléséhez.
Markkal ellentétben összejön az élet Colin Firthnek, azaz Jamie-nek, aki, miután megcsalta a felesége (természetesen a testvérével – mi bajuk van ezeknek az embereknek?!), vidékre költözik, hogy megírja élete regényét. Egyetlen társasága a szexi, portugál bejárónő, akinek ugyan egy szavát sem érti, cserébe hosszan időzik a szeme a nő testén, míg végül – meglepetés! – beleszeret. Szerencsére a nőnek is bejön a cuki, félszeg főnöke, innentől pedig már csak pár nyelvleckényire és a kötelező család előtt előadott szerelmes gesztusra vagyunk a házasságtól.
A cuki meleg pár
A fentiek alapján úgy tűnhet, mintha mérgező, gonosz film lenne az Igazából szerelem, amelynek minden kópiáját máglyán elégetni lenne célszerű, de természetesen szó sincs erről. A filmben akadnak ugyanis megkapó és őszinte pillanatok, sőt egész történetszálak. A legjobb egészen véletlenül a homoerotikus sztori. Természetesen az exheroinista, kiégett és cinikus rocksztárról, Billy Mackről van szó, és az ő szerencsétlen, az összes alázást szó nélkül tűrő és a halálig hűséges menedzseréről, Joe-ról. Igazi plátói, igaz, bántalmazó és oda-vissza függő viszony az övék, Billy Mack (Billy Nighy) az ilyenkor szokásos „ugyan már, tudod, hogy csak szeretetből csinálom” összekacsintással mindent megenged magának, Joe pedig közben csak egy kis szeretetre vágyik. Mack egy tiszta pillanatában végül, ha nem is teljesen nyíltan, de szerelmet vall, hogy aztán rögtön visszatérjen a szokásos macsó faksznizáshoz, de a két férfi legalább egymás nyakába borul, és úgy tűnhet, még egy boldog időskorra is esélyt kaptak.
A másik egészséges kapcsolat egy hosszúra nyúlt pornófilmforgatás alatt alakul: két testdublőr az aktusok imitálása közben beszédbe elegyedik, és miközben világosítók, díszletezők és segédoperatőrök rohangálnak körülöttük, szépen lassan egymásba szeretnek. Abszurd és röhejes helyzet, mégis ezt hittem el a legjobban. Egyszerűen azért, mert a film többi szereplőjétől eltérően ők tényleg megismerték egymást.
Most tényleg utálni kell az Igazából szerelmet? Hagyjuk már!
Természetesen nem kell, és nem is akarok senkit meggyőzni semmiről. Az Igazából szerelemmel nem az a baj, ahogy a szereplők viselkednek benne: ahogy használják a hatalmukat, vagy éppen, ahogy behódolnak neki. Ha mindenki jó fej lenne a filmben, nem lenne feszültség, dráma, tehát film sem lenne. Ráadásul semmi olyat nem mutat, ami ne történhetne meg a valóságban – például ezért lett sikeres. Néha mind elbotlunk, irracionálisan viselkedünk, elcsábítjuk és megcsaljuk a másikat, vagy csak simán seggfejek vagyunk – és azt, hogy néha, úgy értem, hogy általában. A filmmel az a baj, ahogy a szereplőit megjutalmazza ezért: az elnyomott érzelmek, a zaklató gesztusok, a felszínes vágyakozás végül mind bejön és kifizetődik, hiszen – legalábbis az író-rendező fejében – mindez nem hatalmi játszma, hanem szeretet, sőt, igazából szerelem.
A filmnek persze vannak még mélységei: vagy kihagytam őket, vagy csak újabb tizenhét év múlva látjuk majd őket olyan tisztán, hogy hasonló elemzést érdemelnek. Addig pedig nincs mese, még jó sokszor meg kell nézni. Mondjuk évente legalább egyszer.
Forrás: The Independent; The Take; The Guardian
