Valahogy mindig úgy képzeltem Matthew McConaughey-t magánemberként, mint aki az óceán partján betépve bongózik, minimum félmeztelenül, de inkább egy szál pöcsben, majd elmegy szörfözni, hogy aztán visszatérve a partra megigyon egy sört, röhögve dumáljon egy kicsit a nagy életbölcsességeiről, majd lelépjen egy csajjal. Persze időközben Mr. „All right, all right, all right” már elmúlt 51 éves, lett egy Oscar-díja, valamint három gyereke és egy felesége, ez a fajta zsiványság mégsem tűnt el teljesen belőle, bár kétségtelenül sokat szelídült. McConaughey a Zöldlámpa című könyvét egy nagy fordulóponton, még ötvenéves korában írta, az eddigi pályája és élete egyfajta összegzéseként. Állítása szerint az utóbbi időben nem kapott olyan forgatókönyvet, ami igazán felkorbácsolta volna a fantáziáját (az Úriemberek óta nem forgatott semmit), és inkább az élete került a középpontba nála a szerepei helyett.
Mivel már kamaszkora óta naplót vezet, bőven volt honnan merítenie. Elvonult, és majd két hónapon át szinte csak ezzel a könyvvel volt elfoglalva, és a könyvön – nem negatív értelemben – érződik is, hogy egy szuszra íródott. Tényleg olyan, mintha valaki leülne és elkezdene nekünk mesélni az elképesztő kalandokban és történésekben gazdag gyerekkoráról és életéről, a sztorizást időként meg-megszakítaná életbölcsességekkel és filozofálgatásokkal, a végén pedig kissé meghatódna saját magától. A Zöldlámpa épp a fésületlensége és a nyersesége miatt izgalmas könyv, mert jól tükrözi az írója aktuális lelkiállapotát és olykor kissé kusza gondolatait.
Kevés filmes sztori, sok magánélet
Szögezzük le rögtön az elején: McConaughey nem bennfentes Hollywood-könyvet írt. A filmjei közül alig néhány kap benne nagyobb szerepet. Például az élete legnagyobb anyagi sikerét, a Csillagok közöttet nagyjából letudja annyival, hogy elkészítette, és még a True Detective-ről se mesél többet annál, minthogy eredetileg Woody Harrelson későbbi szerepét szánták neki, és milyen jól jött neki a sorozat a Mielőtt meghaltam Oscar-kampányában. Alig maroknyi film van, amiről hosszabban ír. Az első filmszerepe, a Tökéletlen idők kapcsán terjedelmesen foglalja össze, hogyan lett az apró szerepből egyre nagyobb, és hogyan találta ki az azóta védjegyévé vált „All right, all right, all right”-ot, hosszabban sztorizik arról, hogyan csíphette el jórészt ismeretlen színészként a Ha ölni kell főszerepét, ami aztán megismertette őt a világgal, és bővebben kifejti azt is, mi mindent megtett azért, hogy a Mielőtt meghaltam című film megvalósulhasson, és elmeneteljen vele az Oscarig.
Matthew McConaughey és felesége, Camila Alves a színfalak mögött, a 2014-es Oscar-díjátadón (Fotó: Christopher Polk/Getty Images)
Elmélkedik arról, hogy sokáig semmi baja nem volt a karrierjét eleinte felemelő, majd később megakasztó romantikus vígjátékokkal, ahogy azt is bevallja, hogy az utóbbi időben a filmjei nem teljesítettek túl jól a mozikasszáknál, és ez is arra készteti, hogy újragondolja a karrierjét. Jó sztori, hogy ő találta ki az elhíresült McConaissance szót, amikor a karrierje a sok romkom után új életre kelt, csak túl nagyképűen hangzott volna, hogy ő mondja ezt magára, ezért egy interjúban azt mesélte, hogy egy korábbi interjú során említette neki egy újságíró, a szó pedig ezután azonnal közismertté vált. De a legjobb mégis az, amikor a 2020: A tűz birodalma című felejthető fantasy film kapcsán sztorizik az egészen őrült felkészüléséről, amikor két hónapra egy isten háta mögötti farmra költözött, hogy ott éjszakánként alvó marhákkal birkózzon (!), mindennap mezítláb fusson nyolc kilométert a sivatagban és minden napkeltekor dupla tequilával indítsa a napot, hogy belül olyan tüzes legyen, mint egy sárkányölő.
A nagy kavarógép
Mielőtt megismerkedett volna a későbbi feleségével, McConaughey híres volt arról, hogy nagyragadozóként csajozott Hollywoodban és azon kívül is. Aki sztorikat szeretne olvasni arról, milyen volt a kapcsolata Sandra Bullockkal, Penélope Cruzzal vagy épp Ashley Judd-dal, jó eséllyel csalódni fog. McConaughey régi vágású úriemberként nem tér ki ezekre a románcokra, és a csajozási szokásairól is inkább általánosságban mesél. Elmondja, hogy gimisként nagy pickupokat vezetve, hangszóróval fűzte a csajokat és bókolt nekik, amikor elhajtott mellettük, és arról is sztorizik, amikor a romkomsikerekkel nagyon beindult a szekere, és másfél évre beköltözött egy Los Angeles-i luxusszállodába, szinte nonstop partizott, és folyamatosan más nők mellett ébredt.
Persze lehet becsülni benne, hogy nem azzal próbál a könyvének plusz olvasókat szerezni, hogy kiárusítja a kollégáit és egykori szerelmeit, így viszont semmi igazán izgalmas színfalak mögötti sztorit nem olvashatunk, pedig egy álomgyári bennfentes visszaemlékezéseitől az ember joggal vár hasonlókat. McConaugheynak azonban óriási szerencséje, hogy ő mindezek nélkül, pusztán a személyisége és a családi háttere által is izgalmas fickó, nem szorul rá az ilyesféle segítségre. A Zöldlámpa erénye, hogy ugyan Hollywoodról és a kapcsolatokról szinte csak mellékesen beszél, sok-sok kérdést megválaszolatlanul hagyva, eközben önmagáról, a gyerekkoráról és a családjáról meglepően nyíltan sztorizik, még a legkínosabb történeteket sem rejtve véka alá.
Matthew McConaughey és Sandra Bullock 1996-ban, a Los Angeles-i reptéren (Fotó: Jim Smeal/Ron Galella Collection via Getty Images)
Egy zsivány család
Matthew McConaughey vérbeli texasi családból származik, de ha csúnyábban akarok fogalmazni, akkor azt írom, hogy hamisítatlan white trash/redneck famíliából, ahol például nem számított és nem volt következménye annak, ha valaki bűnt követett el. A lecseszés csak akkor jött, ha olyan béna volt az illető, hogy közben lebukott. Érzésem szerint ezzel a neveltetéssel Matthew McConaughey nagyon gyorsan megtalálná a helyét a magyar politikai életben, de most kissé elkalandoztam, úgyhogy gyorsan vissza is térek az eredeti útra. A könyv messze legjobb részei azok, melyek a családja zsiványkodásaiba avatják be az olvasót. Például szinte lesték a lehetőségét annak, hogy valakit beperelhessenek, és ezzel nagy pénzt szakítsanak. Egyszer az ifjú és pattanásos Matthew anyja egy kereskedő barátnőjétől hazahozott egy arckrémet, amivel heteken át kente a fia arcát, akinek az arcbőre ettől annyira begyulladt, hogy hetekig gennyes pattanások borították mindenütt, ugyanis eltömítette a pórusait. A bőre nem kapott levegőt.
Amikor ez kiderült a bőrgyógyásznál, gyorsan abbahagyták a használatát, de előtte még jól beperelték a krém gyártóját több tízezer dollárra. Arra hivatkoztak, hogy a csúnya bőr zavart okozott a fiú önbizalmában és lányok közötti népszerűségében, így maradandó lelki sérüléseket szenvedett. A dolog szépséghibája pusztán annyi volt, hogy a beperlés és a valódi per között eltelt egy év, ahol az időközben teljesen pattanástalanított ifjú McConaughey a sulibálon a suli szépével az oldalán vonult fel, és a bál végén elnyerte a suli legjóképűbb fiúja díját, és ez fotóval alátámasztva még az iskolai évkönyvbe is bekerült… De ez csak egyetlen történet McConaughey-ék számtalan „csínytevése” közül, ahol például a kereskedő papának az is simán belefért, hogy éjszaka a nagyobbik fiával elment a teherautójával különféle ipartelepekre olajcsöveket lopni, hogy aztán később eladja a zsákmányt.
Családon belüli erőszak? Belefér!
McConaughey tisztában van azzal, hogy a családja kissé őrült, de azt sosem kérdőjelezi meg, hogy nagy volt a szeretet köztük. Ez persze szép és jó, ugyanakkor ezzel például szép színben tünteti fel és relativizálja a családon belüli erőszakot és a gyerekverést, ami náluk egyértelműen a hétköznapok része volt. Hosszan ecseteli az apja és az anyja időnként akár késrántásig fajuló veszekedéseit, de romantikus köntösbe csomagolja azáltal, hogy a sok veszekedés és vita ellenére annyira szerették egymást, hogy ugyan kétszer is elváltak, mégis háromszor házasodtak össze, mert képtelenek voltak egymás nélkül élni. A jókora pofon náluk bevett gyereknevelési eszköz volt, amit ugyan azzal finomítottak, hogy verés után sokszor elvitték a megvert gyereket hamburgerezni, hogy együtt megünnepeljék, ma is tanult valamit, de a verés az verés, bárhonnan nézzük is.
Egy fotót mutat a fiatal Matthew McConaugheyről Jimmy Fallon az amerikai The Tonight Showban (Fotó: Profimedia)
Ráadásul McConaugheyéknál az a fajta ódivatú, macsó eszme uralkodott, hogy csak az számít igazi férfinak, aki tud verekedni, amire a könyvben több példát is felsorol. Idősebb bátyját (McConaugheyék hárman vannak testvérek) például a fater csak azután vette férfiszámba, miután a srác eltört a fején egy deszkát, amitől az apja percekig eszméletlenül feküdt. Maga Matthew pedig akkor nőtt nagyot a szemében, miután egy bárban leszerelte és megverte azt a kidobót, aki megpróbálta megállítani az apját. McConaughey sosem említ a könyv lapjain olyat, hogy ő maga is hasonló módszerekkel nevelné a három gyerekét, ugyanakkor a könyv végszavában az alábbit írja:
…egyetlen verést sem adnék vissza, amivel a szüleim az értékek értékére tanítottak. Köszönöm nekik.
Ez sajnos bárhonnan nézve a családon belüli erőszak és a verés nevelési eszközként való elfogadása és relativizálása, amit borzasztó szomorú egy olyan, egyébként kúl és nagyon szerethető fickótól olvasni, mint Matthew McConaughey.
McConaughey, a fotelfilozófus
A 300 oldalas könyv valósággal olvastatja magát, részben annak köszönhetően, hogy inkább tűnik egy jó kis sztorigyűjteménynek, mint egyetlen nagy történetnek, így ha épp olyan sztorit olvasol, ami esetleg kevésbé érdekel, pár oldallal később már jön is valami jóval izgalmasabb. McConaughey mesél arról, milyen kalandokat élt át az európai motoros túráján, vagy Dél-Amerikában és Afrikában hátizsákos turistaként (utóbbi kontinensen még három falu birkózóbajnokát is legyőzte, ha hihetünk neki), sőt még olyan intim részletekbe is beavat, hogy időnként előfordulnak nedves álmai, ami azt jelenti, hogy éjszaka, álmából arra ébred, hogy elélvezett. Ezeknek az álmoknak különösen nagy jelentőséget tulajdonít.
Matthew McConaughey (Fotó: Brendon Thorne/Getty Images for Wild Turkey)
A Zöldlámpa borítóján egyébként maga a távolba révedő McConaughey látható, előrevetítve ezzel, hogy itt bizony életbölcsességeket és életleckéket is kapunk, méghozzá nem is keveset. Nem tudom, hogy McConaughey vagy a szerkesztők ötlete volt, hogy ezeket majdhogynem teljesen leválasztották a főszövegtől, és külön oldalakon, vagy amolyan odabiggyesztett cetliszerűségeken kaptak csak helyet, de zseniális volt. A főszöveg olvasmányosságához és szellemességéhez képest ezek ugyanis nagyrészt coelhói zagyvaságok, és csak magunknak teszünk szívességet azzal, ha maradunk a főszövegnél, és ezeket inkább átugorjuk még annak ellenére is, hogy látni: maga McConaughey véresen komolyan gondolta őket. Végezetül álljon itt néhány magvas oraveczi/coelhói gondolat egy Oscar-díjas színész agytekervényeiből:
A létcél a végső célba érés mindvégig csak a beérkezésre gondolva. Ez hoz bennünket össze.
A szó nyomtalan, a szándék nyomatékos.
Tudni az igazat, látni az igazat és elmondani az igazat, ez mind más tapasztalat.
Minden új vállalkozás elején szükségünk van fegyelemre, útmutatásra, kontextusra és felelősségre. Az az áldozathozatal ideje. A tanulásé, a megfigyelésé, az okulásé.
Vannak hamukázók és vannak hazudozók. Az a különbség, hogy a hazudozó titkolja, hogy hamukázik, a hamukázó viszont elárulja, hogy hazudik. Ezért bírom jobban a hamukázókat a hazudozóknál.
Az első lépés, amely az identitásunkhoz vezet, általában nem az, hogy tudom, ki vagyok, hanem, hogy tudom, ki nem vagyok. Kizárásos alapon haladunk.
Matthew McConaughey Zöldlámpa című könyve már megjelent a 21. század kiadó gondozásában.
Matthew McConaughey önéletrajzi könyve, a Zöldlámpa
