„Ne kapcsold el, nézem, csak pihentetem a szemem.” „A védtelen torok felkínálása a fajtársban harapási gátlást vált ki.” „Ma úgy nézel ki, mint egy ballada.” Ilyen és ehhez hasonló címek szerepelnek a különböző kollázsok (vagy assemblage-ok) mellett, Kovács Andrea, művésznevén Kurszán weboldalán.
Kurszánnal egy időben kollégák is voltunk a HVG-nél, mivel 15 évig újságíróként dolgozott, idővel azonban irányt váltott és most, a munkája mellett, különleges kollázsok, vagy ahogy ő nevezi a képeket, szodék készítésével foglalkozik. A többit azonban mondja el ő maga!
„2013-ig a HVG-nél dolgoztam, de idővel az írás kikopott az életemből, az elmúlt években egyre kevesebb cikkhez nyúltam – mondta Kovács Andrea. – Az újságírás gyerekkori álom volt. Tizenkét évesen, az Öböl-háborúról szóló tudósításokat látva éreztem először, fel kellene erősíteni azoknak a hangját, akiknek nincs eszközük arra, hogy elmondják a történetüket, a fájdalmukat, a küzdelmüket. Idővel azonban már egy kicsit elfáradtam, talán bele is fásultam, mert pont ezt a szép, értelmes részét nem találtam már meg a hétköznapokban. Ma is találkozom olyan történettel, amiről eszembe jut, hogy de jó lenne megírni, és lehet, újra eljön az idő, hogy ezzel foglalkozzak, de másképp, mint korábban.”
Fotó: Neményi Márton
Az újságírói pályának búcsút intve Andrea egy kolléga- és barátnőjével közös céget alapított, ami különféle ételérzékenységgel küzdők számára kínál egészséges és finom édességeket. Jelenleg is ez jelenti a fő megélhetési forrását, mellette azonban jut ideje, és ami legalább ennyire fontos, kreatív energiája az alkotásra.
Kurszán és szodé
Andrea Kurszán művésznéven alkot, de még a hosszú ismeretségünk ellenére sem volt hajlandó elárulni az eredetét.
„Ami publikus a névadásból: mindenképpen valamilyen férfi nevet akartam, hogy elbújhassak mögé. Ma már tudom, hogy ez baromság, de eleinte ez biztonságosnak tűnt – mondta, mielőtt rátért volna arra, hogy mit jelent a „szodé”, a kifejezés, amivel körülírja a műveit. – Úgy gondoltam, ki a franc vagyok én, hogy ragasztgatok és még meg is mutatom. Zavarban voltam attól, hogy ezt kollázsnak hívjam, mert ez egy… hát… isten tudja, hogy micsoda. A szodé szót egyébként egy barátomtól tanultam, ő mondta rám gyakran, hogy milyen szodé vagyok, vagyis mohó, telhetetlen. Azt viszont már nem tudom, mikor találtam ki, hogy ezzel a szóval írom le ezeket a képeket. De olyannyira sikeres lett a kategóriaalkotás, hogy volt, aki ezzel akarta megnyerni a családi Scrabble-játszmát, és amikor a gyerekei megkérdezték, mi az a szodé, magabiztosan művészi kifejezésként hivatkozott rá. Egyébként pont ennek apropóján gondolkodtam el azon, hogy mi is pontosan a szodé. Azt hiszem, ma már számomra ez a kép és a szöveg egységét jelenti.”
A szöveg azonban csak idővel, mások biztatására került a képek mellé, akik ismerve az írással kapcsolatos múltat azt mondták, hogy segítsen befogadni azoknak is a képeket, akiknek szokatlan és bizonytalan terep a látszólag össze nem illő részek valóságtól teljesen elrugaszkodott megjelenítése.
„Fogalmam sincs, hogy az első kollázs hogyan született. Ami biztos, hogy 2015 szilveszterének délelőttjén ’raktam ki’ az első képet. Azt sem tudtam, mit csinálok, csak azt éreztem, hogy végtelenül felszabadító. Addigra már nagyon elfáradtam a szavakban, pedig világéletemben azt gondoltam, hogy azokkal mindent ki lehet fejezni. Megnyugtató volt, hogy ez ’gyomorból’ jött. Mindig azt érzem, amikor szodét csinálok, hogy nagyon zsigeri reakciók sorozata, ahol nem a fejem, hanem a testem dönt.”
Kreatív játszótér
Kurszán weboldalán nem csak a fent is említett, címszerű félmondatok szerepelnek, hanem számos alkotás mellé egy rövidebb-hosszabb novella is kapcsolódik. A szövegek és a képek egymáshoz való viszonyának értelmezése, a címadások a visszajelzések alapján egészen sokféle gondolatot indítanak el a befogadókban. Andrea sokszor „gyűjti” is ezeket, mert, ahogy mondja, nagyon szép látni, az egyéni szűrők mennyiféle változatot, értelmezést hoznak létre. Izgalmasnak tartja, hogy hány rétege lehet egy képnek: egy kollázs valakinek pornográfia, miközben más valamilyen vallási, szakrális dolgot lát meg benne.
„Nagyon élvezem ezt a részét, mert nagyon szeretem a szürreális dolgokat, bár itt leginkább a pozitív, progresszív, izgató és nem a bénító szürrealitásra gondolok – mondta. – Nekem nem esik nehezemre átszűrni magamon az ilyesmit, és jelentést, történetet társítani hozzá. Sokáig azt gondoltam, hogy másnak sem, de azért ma már látom, hogy ez nem feltétlenül van így, a szöveg vagy a cím sokaknak fontos az értelmezéshez vagy a befogadáshoz. Ezek segítenek abban, hogy kapaszkodót találjanak önmagukban, a történeteikben, az érzéseikben. Van olyan, hogy elkészül egy kép és ’kifolyik’ mellé egy szöveg a kezemből. Gondolkodás nélküli, spontán. Aztán vannak olyan mondatok, amiket egyszerűen csak szeretek valamiért és használni akarom őket. Az egyik ilyen például úgy hangzott, hogy ’be kell mennem a papírboltba, szárnyakat venni Eminek’. Ezt egy barátnőm mondta nemrég, amikor a kislányának farsangi jelmezt kellett csinálnia. Úgy éreztem, ez annyira szép, hogy ha kiemeljük a kontextusából, akkor is biztosan örömöt okoz annak, aki olvassa. De az is megtörtént, hogy egy barátommal éppen söröztünk, amikor kiderült róla, hogy antibiotikumot kellene szednie. Akkor idézte fel a nyolcvanas évek klasszikus kérdését, amit az emberek akkoriban gyakorta szegeztek az orvosnak: ’de inni lehet rá?’. Egyébként vicces, mert sokszor teljesen önkényesen adok címet, az emberek viszont megtalálják a kapcsolatot a szöveg és a kép között.”
Mindenki azt lát bele, amit akar
„Ebben az egész szürrealitásban az a jó, hogy néha sokkal jobban kifejezi a valóságot, mint maga a valóság” – mondta az alkotó, aki azt is elárulta, hogy kit tekint példaképnek, vagy inkább inspirációnak.
„A Ruben Brandt, a gyűjtő rendezője, Milorad Krstić látásmódját, munkáit nagyon szeretem. Persze semennyire sem mérném magam az ő zsenialitásához, de az ő alkotásai szerintem csodás példái annak, amikor a szürrealitás értelmezi a valóságot. Akinek megvan erre a fogékonysága, az megtalálja ebben a felszabadítót. Fontos nekem, hogy ez az én játszóterem, azt teszek bele, amit akarok és annak nevezem, aminek akarom. Előfordult, hogy valaki, egyébként jó szándékkal, de megpróbálta ezeket a ’vadhajtásokat’ lenyesegetni. De ez az én játszóterem, az én szabályaimat kell elfogadni, ha valakinek ez tetszik, az tök jó, de nem kötelező jelen lenni. Nem tartom magam művésznek, nincs életművem, nem kell bizonyítanom senkinek semmit. Számomra ez nettó hedonizmus, ami arról szól, hogy nekem örömet okoz, és – nem vagyok álszent – baromi jó, ha van más, aki szintén így érez. Éppen ezért nem is nagyon tudom körülírni, hogy milyen alkotói folyamatom van, mert próbálok kizárni ebből mindenféle tudatosságot. Maga az alkotás pillanatnyi kielégülés, de utána az is fontos lesz, hogy másokat felpiszkáljak vele, hogy az emberekre – akárhányan is vannak – hatással legyenek a szodék és reagáljanak rá.”
Törött szobron, csorba vázán kelnek életre a szodék
Bár Kurszán mostanában főleg digitális képeket csinál, a keze közül kerültek ki analóg, vagyis papír alapú szodék is, és dolgozott már úgynevezett szitázó keretre, törött szoborra, kicsorbult vázára is.
„Fontos számomra, hogy a szodék praktikusan használhatóak is legyenek – mondta. – Szeretem, ha a képek nem csak a falon lógó valamik, hanem használati tárgyakra kerülnek fel. Ez sokak szerint nem művészi, én viszont szeretem, ha be tud épülni a hétköznapokba, például, ha valaki a maszkján visel egy szodét. Szeretem látni, mit hív elő másokból és az hogyan hat rá a mindennapokban.”
Úgy tűnik, mások is szeretik látni, Kurszán műveit ugyanis már több kiállításon is láthatta a műértő közönség, sőt, tavaly már első nemzetközi szereplésére is sor kerülhetett, a varsói RETROAVANGARDA kiállítás keretében. Emellett két barátjával megalapította az artKRAFT Collage Studiót és tartott workshopot is, például a Szigeten.
„A fesztiválközönségben érezhetően sokkal kevesebb volt a hétköznapi korlát – emlékezett vissza, hozzátéve: – a világ minden tájáról összejöttek kollázsozni az emberek és elképesztő dolgokat csináltak. Ez sokaknak felszabadító lehetne a hétköznapokban is.”
A workshopokon túl pedig két felkérésre nagyon büszke: az egyik, a városi legendákkal foglalkozó Urban Legends blog szerkesztőjének a megkeresése, a blog írott tartalmaihoz ugyanis Kurszán is készít illusztrációkat. A másik anyag pedig a nívós müncheni kutatóközpont, a Max Planck Intézet oldalán jelent meg, egy magyar kutató, Parti Katalin munkája mellett, ami a kapcsolaton belüli erőszak helyzetét vizsgálta a koronavírus-járvány idején. Az ehhez készült illusztrációk is az ő művei.
Az interjút pedig – Kurszán szellemiségéhez hűen – az egyik szodé címével zárnánk, mindenféle különösebb magyarázat nélkül: „ez a kép azon a nyáron készült, amikor megleptem anyádat egy rotációs kapával”.
Még több kortárs művészet az nlc-n:
- Apróhirdetés útján talált gazdára az eredeti Munkácsy-kép
- 7 felejthetetlen eset, mikor a divat és a művészet tényleg találkozott
- Nyúzott férfi, Dávid szemgolyóval – tíz bomlasztó kép Szentendréről
