Amikor kiskoromban anyukám a hajamat húzta a fésűvel, és én feljajdultam, mindig elhangzott a szájából a régi, jól bejáratott mondás: a szépségért meg kell küzdeni. Az összegubancolódott haj kifésülése persze semmiség az elmúlt évszázadok durva, olykor akár halálos szépészeti eljárásaihoz, szépségtippjeihez képest.
„Sugárzó” szépség
Az ólmot például már az ókortól használták a bőr kisimítására és a foltok eltakarására, sőt szempillaspirálok és más kozmetikumok összetevője is volt. Az „ólomarc” gyakran I. Erzsébet királynő kinézetéhez társul, aki vélhetően később, az 1700-as években népszerűvé vált ólom és ecet keverékéből készült pasztával festette fehérre arcát, és valószínűleg a krém okozta vérmérgezés miatt halt meg (bár végzetéhez valószínű sok minden más is, például közeli barátjának elvesztése miatti depressziója is hozzájárult). Akik ólomalapú kozmetikumokat használtak, lassan megmérgezték magukat, haláluk előtt pedig száraz bőrtől, súlyos hasi fájdalmaktól, székrekedéstől szenvedtek.
Margot Robbie A két királynő c. filmben (2018) – Fotó: Profimedia
Az 1700-as évek végi hatalmas hajépítményeket, mint amilyeneket pl. Marie Antoinette is viselt, fa- és vaskerettel tartották a magasban, de használtak hozzá lószőrt is. A hajat hajsütővassal bodorították hozzá, zsírral kenték be, majd hogy az egész torony fent maradjon, ólommal vonták be. Mivel akkoriban a higiéniai körülmények még a felsőbb osztályokban sem voltak kielégítőek, a sertészsír tetűket és kártevőket vonzott, néhány nő pedig ketreccel a fején aludt, hogy az egerek ne fészkeljenek éjszaka a hajukba.
Miután rájöttek, hogy az ólom nem éppen jó módja a szépülésnek, áttértek az arzénra… A 19. században élő nők arzént ettek a ragyogó bőrért, a tiszta szemért és a „szexi vaskosságért” – vörösvérsejtjeik kárára. Ha ez nem jött be, a ciánhoz nyúltak: A „Beauty’s Aids” nevű könyv C grófnő álnéven író szerzője a következő szépségpraktikát ajánlja az erős fekete hajszín eléréséhez: „a hangsúlyosabb fekete szín eléréséhez használja a celeste (réz-szulfát ammóniás oldata) és a sárga cianid oldalát”. Köszi.
Később, még a 20. század elején is képesek voltak a nők életüket kockáztatni a szépülésért, igaz, ezzel nem voltak tisztában. Az 1920-as években Leopold Freund osztrák orvos fájdalommentes szőrtelenítés formájaként kezdte forgalmazni a röntgensugarakat. Bár a dolog működött, a sugárzás ráncos bőrt, elváltozásokat, dermatitist, sőt rákos daganatokat is okozott. Nem sokkal később, az 1930-as évek egyik kozmetikai terméke, a Tho-radia állította magáról, hogy elképesztő szépségproblémát kezel: serkenti a sejtek vitalitását, feszesíti a bőrt, felszámolja a zsírt, összehúzza a pórusokat, gyógyítja a pattanásokat, a rozaceát, a pigmentációt, megszabadít a ráncoktól, segít megőrizni az arcbőr szépségét és fényességét. Mindehhez két fő összetevőt használt: a tórium-kloridot és a rádium-bromidot, amelyek sugárzó bőrt nem, inkább sugármérgezést okoztak. Ennél azért egy fokkal jobb volt az 1940-es évek őrülete Amerikában: a csiszolópapír használata a testszőr eltávolítására…
Tégy úgy, mintha nem lenne füled
Evezzünk egy fokkal könnyedebb területekre, kevésbé halálos szépségtippekre a retro szépségiparban. A századforduló szépségszakértői ajánlottak más, furcsa dolgokat is, például a szemgolyó gyakori fürdetését, a benzines sampon használatát a fejbőr tisztítására (ez utóbbit mondjuk lehet inkább mégiscsak a halálos tippekhez kéne sorolni). A Los Angeles Times 1891-ben számolt be arról, hogy a sápadt ajkaknak színt fekete szőlő bedörzsölésével adhatunk. A duzzadó ajkak már akkoriban is a szexi nő védjegyei voltak, úgy tartották, a keskeny ajkú nő „önző, gonosz, bosszúálló és kontrolláló”. Sokan gondolták, hogy a szájat egy tornagyakorlattal lehet „feltölteni”: naponta tíz alkalommal kell magánhangzókat kiejtenünk úgy, hogy közben a két ajkunk közé szorítjuk az ujjunkat és megfeszítjük a garatunkat. Az arc szépségéért is gyakran arctornát javasoltak a 19. század elején (egyébként egyáltalán nem elvetendő módon), vagy különféle, a háztartásban is megtalálható szerekkel próbálták a bőrhibákat eltűntetni: szeplők ellen citromlével, ecettel és rummal igyekeztek felvenni a harcot, a napbarnított bőr érdekében pedig a torma bedörzsölését alkalmazták – utóbbitól barna ugyan nem, de szép élénkpiros lett az orca.
Max Factor szépségmérő maszkja, 1933. (Fotó: General Photographic Agency/Getty Images)
Kedvencünk mindezek közül eleink női fülhöz való, nem éppen píszí hozzáállása. Az 1900-as évek elején, Amerikában ugyanis totális fülszégyenítés folyt.
„Az egész világon nincs olyan, hogy csinos fül – figyelmeztette 1905-ben a fülfóbiás Chicago Daily Tribune az amerikai nőket. – Ez a test egyik legrondább szerve, hacsak nem hibátlan, vékony, és rendezetten tekervényes, finom, puha, színezett cimpájú.”
Az egyik újságíró a füleket „deformitásoknak” nevezte, egy másik szerint a fülbevalók gyakran csak „fokozzák csúnyaságukat”. A füleket tehát olyan torz, csúnya szerveknek tekintették ezek a „szakértők”, amelyeket csak elrejteni lehet, és persze ennek módjait is előírták különféle fülkötések, fülhengerek és egy úgynevezett „pompadour hajbetét” segítségével, amely a füleket a hajfürtök alá rejtette.
Horrorfilmbe illő szépészeti (kínzó)eszközök
A 19. század végi, 20. század eleji szépségápolási eljárások sokkal inkább adták vissza egy kínzókamra hangulatát, mint egy szalonét. Az úgynevezett toalett-maszkban a nők kb. úgy festettek, mint a texasi láncfűrészes gyilkos. Az 1875-ben szabadalmaztatott szépségápolási eszközt a nők fejére rögzítették, és heti három éjjel kellett benne aludniuk abban bízva, hogy az arc éjszakai izzadása következtében kitisztulnak a pórusok, javul a vérkeringés, puhul a bőr (hm, mégsem elvetélt ötlet éjjel is hordani az orvosi maszkot?). Talán ennél is durvább Max Factor szépségmérő maszkja, ami a legrosszabb rémálmainkat idézi meg: A Beauty Mikrometer egy félelemkeltő fémkonfiguráció volt, amely pontosan tudta mérni a nő arcának kontúrjait, hogy meghatározza, hogyan sminkeljen. Hollywood legnagyobb sztárjai kényszerítették fejüket a szerkezetbe, amelyben úgy néztek ki, mint Horn Gyula, akit nyakcsigolya-rögzítője miatt egy időben mindenki csak MZ/X-nek hívott. (Max Factor egy bizarr arcpakolást is feltalált, amely műanyag kockákat tartalmazott. Ezeket vízzel töltötték meg, majd megfagyasztották kifejezetten másnapos sztárocskák kérésére). A fémszerkezethez hasonlóan rémisztő kínzóeszköz volt a szeplők szén-dioxiddal történő lefagyasztására használt, 30-as évekbeli népszerű kezelés: a kliensek szemét légmentesen záródó dugókkal takarták, orrlyukukba egy vattát tömtek, szájukba egy csövet dugtak, amin keresztül lélegezhettek, miközben a szeplőiket ecsetelték. Szörnyen traumatizáló lehetett.
Legyél az Ő pin-up lánya!
Retro szépségtippekről persze nem beszélhetünk anélkül, hogy ne kelljen kitérnünk a szexizmusra. A régebbi idők szépségreklámjait (és sokszor még sajnos a mai hirdetéseket is) úgy tervezték meg, hogy a nők mindenképp rosszul érezzék magukat fizikai megjelenésük miatt, sőt egyenesen büdösnek, undorítónak legyenek titulálva, ha nélkülözik ezeket a termékeket. A reklámok leggyakrabban abból az előfeltevésből indultak, hogy egy nő nem akarhat megbántani egy férfit, és azzal fenyegettek, hogy a férfiak át fognak lépni azokon a nőkön, akik nem használják a kínált higiéniai termékeket. Ha most kinyitunk egy második világháború idején készült újságot, persze felröhögünk ezeken a reklámokon, abban az időben azonban a nők komolyan vették a manipulatív üzenetet: nem lesznek társadalmilag elfogadhatóak, ha nem vásárolnak. Íme néhány „érdekes” szlogen és reklám:
- „Szebb apáca” 1880-as évekből: A Cherry Blossom Nicer Nun (Szebb apáca) hirdetés olyan apácákat céloz meg, akik szappan és parfüm illatúak szeretnének lenni. Hogy miért pont apácákhoz társították mindezt? Fejtse meg mindenki maga.
- „Ha a férfiak természetes megjelenést akarnak…Add nekik meg!”: Mert kit érdekel, mit akar egy nő? A Seventeen Cosmetics a durván „fiatal” megjelenés hirdetésével a nőket természetes smink viselésére utasítja. Mert a férfiak azt jobban szeretik. Mély sóhaj…
- Legyél az ő pin-up lánya!: A pin-up girl kifejezés azokra a vonzó modellekre értendő, akiknek a tömeggyártásban megjelenő képeivel szinte mindenütt találkozhatunk, és akik szexszimbólumokká lettek az 1940-es évektől. A púderhirdetésben persze fontosnak tartották kiemelni a birtokos jelzőt.
Jergens Face Powder reklám
- „Egy újabb szerelmi kapcsolat futott zátonyra a női higiéniával kapcsolatos féligazság miatt.”: Miért hagyja el a férfi a családját? Valami bűzlik, és ez a valami természetesen a nő nemi szerve. A Lysol megvéd a hasonló tragédiáktól! Az 1930-as évekbeli reklám hosszú pontokba szedve ecseteli, hogy a férj hűtlenségének hátterében a nő punciszaga áll. Az intimdezodort egyébként fogamzásgátló spermaölőként is hasznosították abban a korban. Biztos nagyon egészséges lehetett. A Lysol nőket hibáztató, szexista reklámjaiból egyébként egy doktori értekezést lehetne írni, de az is elég, ha erre a cikkre kattintasz az elborzasztó hirdetések megtekintéséhez.
A Lysol bizarr és szexista hírdetése
Szépség és nőideál a szocialista Magyarországon
Szexizmusból persze nálunk sem volt hiány, ezért végezetül érdemes bekukkantani picit a 20. század közepének Magyarországára is, ahol ugyan a szépségipar még nem öltött tömeges méreteket, és a nők körében kevesebb lehetőség volt a fodrász, divatszalon rendszeres látogatására, mégis az ideális nőről élt egy elképzelés, ami általában a politikai-társadalmi viszonyok változásától függött. A Magánélet Kádár János korában c. könyv szerzői szerint a kor szépségfelfogásába még belefért a mérsékelten telt alkat is, a kedvezőtlenebb testi adottságot az öltözködéssel ellensúlyozták. Egészen más volt a helyzet vidéken, ahol a történeti parasztságra jellemző női szerepfelfogás kb. évszázadokig majdnem ugyanaz volt. Az „igazi” parasztasszony erősebb testalkatú, de dolgos, takarékos volt, aki gondoskodott a családjáról, végezte a házkörüli munkát. A szépségideált a viselet jelenítette meg, ami „szélesítette a vállat, ellapította, elrejtette a mellet, kerekítette a csípőt, a csizma megvastagította a lábszárat”. Sok helyen a „nagy farú, kis mellű, szépen járó, szép testtartású lányt” tartották szépnek, ezért a lányok a pendelyt derekukon többször felgyűrve viselték, s a felsőszoknyák számával is növelték fenékméretűket. Sőt régiónként eltérő módon előfordult a farpárna, más néven farszoknya viselete is.
Az ötvenes évektől a városokban az ideális nő a munkásasszony lett, ezért sokszor még a divatbemutatókon is munkáslányok léptek fel a manökenek helyett, aztán később, 1956 után a nőiesség egyre kevésbé volt már ideológiai-politikai befolyás alatt, inkább lett a férfiak meghódításának eszköze. A ma már meglehetősen szexista szemléletet az 1957-es Nők Lapjában megjelent kiáltványszerű részlet is tükrözi:
„Nem a kolléganőiknek és a barátnőinknek, hanem igenis magunknak és főleg a férfiaknak öltözünk. Magunknak, hogy vidám tükörbenézés után indulhassunk reggelenként napi teendőink ellátására, és a férfiaknak, hogy könnyebben megtalálhassuk és tovább megtarthassuk a nagy Őt. Ha a férfiak ízlését tartjuk szem előtt, könnyebb eligazodnunk az öltözködés problémáiban. Nem követjük mindenáron a divat pillanatnyi furcsaságait és túlzásait, és semmi esetre sem hódolunk előírásnak a nőiesség rovására. Öltözzünk nőiesen!”
Zárhatnánk akár ezzel is a cikket, de találtunk egy jobb végszót/intelmet Uresch Zsuzsa A korszerű divat c. könyvéből. Hölgyeim, kérem, ne legyenek büdösek:
„Nem lehet igazán jól öltözött egy nő, ha ápolatlan. De ha öltözetéhez megfelelő arckikészítés és hajviselet is társul, még mutatósabbá válik külső megjelenése. Alapvetően fontos az ápolt test, melyet rendszeres tisztálkodással, dezodoráló (izzadsággátló és szagtalanító szerek) használatával és a ruhák rendszeres mosásával érhetünk el.”
Hát köszi, Zsuzsa.
