Interjú Simon Rexszel

Egy ilyen kis filmet leforgatni olyan, mint úszni az árral. Szerencsére pont ez a kedvenc munkamódszerem. Próbálom nem túltervezni a dolgokat. Külső szemmel talán kissé kaotikusnak tűnhet az életem, de én élvezem a káoszt. Őrült forgatás volt, és ennek az őrületnek az energiája szerintem ott van a vásznon. Az eddigi élettapasztalataim alapján arra jutottam, hogy a varázslat általában olyankor történik meg, amikor nincs előzetes tervem. Egyszerűen csak folyik veled az élet, és jönnek a meglepetések. A tervezésnél sokkal közelebb áll hozzám az improvizálás. Amikor nyaralni megyek, sosem tervezem meg előre, mit fogok csinálni, csak odamegyek és hagyom, hogy a dolgok megtörténjenek velem. Az embert csak akkor érhetik komoly csalódások, ha elvárásokkal érkezik. Ha nincsenek elvárásaid, nem fogsz csalódni. Nem állítom, hogy ezzel a hozzáállással mindig minden működik számomra, de így érzem jól magam, ezt az életformát preferálom. A Red Rocket legvarázslatosabb pillanatai is improvizációból születtek. Ha hagyod, hogy megtörténjenek a dolgok, teret hagysz a varázslatnak. Például nem terveztük, hogy legyen egy kutya a filmben, de ott volt egy kutya a háznál, ahol forgattunk, úgyhogy a jelenetek részévé tettük.

Erről nem lehet szerényen beszélni, de a jó vígjátéki időzítés képessége vagy megvan egy színészben vagy nincs. Nem lehet tanulni. Ez olyan, mint mondjuk a zenében a ritmusérzék vagy a jó hallás. Ezzel születni kell. Gyerekkoromban úgy nőttem fel, hogy én voltam az osztály bohóca, ráadásul a barátaim a suliban is nagyon vicces figurák voltak. Az volt a helyzet, hogy viccesnek kellett lennem, ha túl akartam élni a sulit. San Franciscóban nőttem fel a Bay Area-ban, és körülöttem mindenki nagyon penge eszű és humoros volt, és valahogy fel kellett vennem velük a versenyt. Mivel a gyerekkoromban a poénosság annyira meghatározó volt, számomra nagyon egyszerű vígjátékot forgatni, és sokkal nagyobb kihívással nézek szembe, ha drámával állok szemben. Furcsa számomra, hogy a legviccesebb emberek, akikkel valaha találkoztam egyáltalán nem a színészet irányából jöttek. A gyerekkori barátaimból sem lettek színészek, náluk jobban mégsem tudott soha senki megnevettetni, szinte versenyt csináltunk abból, ki a viccesebb. Innen jön, hogy az életben mindenütt a vicceset keresem, állandóan poénok jutnak eszembe. Viszont azt már megtanultam, hogy a poénjaim nem mindig szalonképesek, ezért olykor jobb, ha csöndben maradok, mert akkor nem keverem magam bajba.

A Red Rocket óta több megkeresést és ajánlatot kapok, mint korábban. Nemrég fejeztem be egy forgatást New Yorkban Zach Quintóval és Lucas Gage-dzsel, és azt a munkát közvetlenül a Cannes-i Filmfesztivál után kaptam. A Red Rocket kapcsán elég nagy a hírverés mostanában, közszájon forog a nevem, a menedzserem és a sajtósom szerint Los Angelesben sokan beszélnek most a filmünkről. Még az előzetes sem jött ki a Red Rockethez, de már most izgalmasabb forgatókönyveket és szerepajánlatokat kapok, mint korábban. Az persze érdekes lesz, hogy mi történik majd az amerikai premier után. Kíváncsian várom, hogyan reagálnak rá a nézők. A szakmám teli van hullámvölgyekkel: időnként fent vagy a hegytetőn, máskor meg lent a völgy mélyén: úgy érzem, a Red Rocketnek köszönhetően épp a hegytetőn vagyok. Próbálom kiélvezni ezt, mert nem tudhatom, mit hoz a jövő. Korábban a karrierem csúcsát a Horrorra akadva 3-4-5 jelentették, ugyanis azokat a filmeket rengetegen megnézték, és az ezredforduló környékén több sikeres tévésorozatban is szerepeltem, például a Jack & Jillben, amit annak idején nagyon szerettek a nézők, de ezekre az emberek nem tekintettek komoly színészi teljesítményként, csupán bohóckodásként, pedig megnevettetni az embereket egyáltalán nem könnyű, bár nekem valamiért könnyen megy.

Nem dolgozol egy darabig, aztán sokat dolgozol, nem dolgozol egy darabig, majd megint sokat dolgozol… Ez egy ilyen meló. Szerencsére az attitűdömből következik, hogy nem szoktam pánikolni azon, ha egy darabig nem találnak meg a munkák. Sok barátom adta fel a színészi karriert az állandó bizonytalanság miatt. Egy idő után őrjítő tud lenni, hogy nem tudod előre, a következő hónapban miből fizeted ki a számláidat. A show business nem egy igazságos business, nagyon kevesen tudnak belőle kényelmesen megélni. Rengetegen szeretnének színészek lenni, de csak nagyon kevesen tudnak pénzt csinálni belőle. Szerencsére én mindig megtaláltam a módját annak, hogy pénzt keressek, ha épp nem kaptam színészi munkát. A közösségi médiával is tudok pénzt keresni, zenészkarrierem is volt már, szóval mindig megoldottam, hogy valahogy a felszínen maradjak. Igazából most, a Red Rocket kapcsán érzem azt először, hogy igazi színész vagyok. A Red Rocket után úgy látom, az emberek végre színészként gondolnak rám. Korábban csak komédiás voltam, és most értem színésszé. Ez a film rengeteg önbizalmat adott nekem.

Nagyon felnevettem, amikor először olvastam a jelenetet. Más rendezőnél talán aggódtam volna, mit fog kihozni egy ilyen jelenetből, de Seannál tudtam, hogy jó kezekben vagyok, a jelenet pedig vicces és talán egy kicsit szexi lesz. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nemet mondjak rá. Persze maga a forgatás már nagyon kényelmetlen volt, én pedig nagyon sebezhetőnek éreztem magam, hiszen mégiscsak egy texasi város utcáin futottam egész éjszaka anyaszült meztelenül egy elég rossz hírű környéken, de azt hiszem, pont ez volt a lényeg. A karakteremnek sebezhetőnek kellett látszania. Nem volt elég, ha csak a lábujjamat mártom bele a medencébe, az egész testemmel bele kellett ugranom. Nem volt ez veszélytelen, ugyanis nem rendelkeztünk forgatási engedéllyel. Ha egy rendőrkocsi véletlenül arra jön és meglátnak, tutira bevittek volna közszeméremsértésért. Egy mini stábbal, gyakorlatilag bujkálva dolgoztunk, mindig volt valaki, aki az utcasarkon nézte, közeledik-e egy rendőrautó. Pont ez tette az egészet izgalmassá. A Red Rocket egy nagyon alacsony költségvetésű film, kreatívan kellett hozzáállnunk, hogy ennyi pénzből össze tudjuk hozni.

Az alakításuk ettől jó értelemben nyers és igazi volt. Bennük nem volt meg az a fajta egó, ami oly sok színészre jellemző. Ha ott vagy Texas közepén egy igazi házban és igazi emberekkel, az egészen másfajta energiákat szül, mint amikkel más filmekben találkoztam. A haveromat, Lonnie-t alakító Ethan Darbone és a June-t játszó Brittney Rodriguez annyira élvezte a munkát, hogy ők a film hatására szeretnének a show businessben dolgozni, és már most is különféle rövidfilmeken és podcastokon ügyködnek, pedig még be sem mutatták a Red Rocketet.

Lélekben gyereknek maradni nem jelenti azt, hogy felelőtlen lennék. Azt hiszem, Steven Spielberg fogalmazta meg ezt jól: »Maradhatsz lélekben gyerek, ha mindez felelősséggel párosul.« Komolyan veszem a munkámat, profiként állok hozzá, időben jelenek meg a forgatáson, megtanulom a szövegeimet. Magamat viszont nem veszem annyira komolyan. Ez vagyok én.

Most erre a filmre szeretnék fókuszálni, hiszen annyi mindenről lehet a Red Rockettel kapcsolatban beszélni. Nem látom értelmét, hogy harminc évvel ezelőtti dolgokról beszélgessünk. De mint láthatod, itt vagyok, rengeteg mindennel foglalkoztam az életem során, rengeteg sikerem volt, és soha nem szenvedtem hátrányt abból, hogy valaha én is feltűntem néhány ilyen videóban. Úgy látom, ma már kicsit nyitottabban állnak ehhez a kérdéshez az emberek, és egyre kevésbé érvényesek a régi szabályok. Régen érvényben volt a szabály, hogy a tévészínészekből nem lesznek mozisztárok. Ma már ez nevetségesen hangzik, sőt, inkább a nagy mozisztárok keresik a sorozatszerepeket. Szerintem hamarosan arra is meglesz az esély, hogy pornósztárból valaki mozisztárrá válhasson.