nlc.hu
Szabadidő

Nagyinterjú Tótka Sándor olimpiai bajnok kajakozóval

„Még a hazaúton is kértem, hogy csípjenek meg, mert biztos álmodom” – interjú Tótka Sándorral

Nemrég ért haza Tokióból, de máris két verseny között, az edzőtáborban sikerült elcsípni Tótka Sándor olimpiai bajnok kajakozót, aki hatalmas hullámvölgyek után állt rajthoz, és ért el mindent, amit a sportágában bárki elérhet. Most tart ott, hogy már csak a feje viszi előre, a teste tiltakozik, folyamatosan keresi magában a hibát, és állítja, a koronavírus segítette a győzelemhez. Rengeteg kérdésem volt, mégis megszeppenve ültem le interjúzni, Sándor ugyanis lazán a kezembe adta az aranyérmét. Borzongató élmény közelről látni és érezni, aki teheti, próbálja ki.

Van súlya.

Van. Nehezebb, mint amire számítottam. Úgy tudom, a riói érmeknél is nehezebb. Van, amit meghatároznak, de ezen belül mindig az adott ország dönt, hogy milyen érmet szeretne.

Milyen érzés volt, amikor a nyakadba akasztották?

Én akasztottam a saját nyakamba. Nagyon furcsa volt, szürreális. Akik csapatban szereztek érmet, mint például a kajak páros és négyes, azok egymás nyakába akasztották, mi a sajátunkba.

Tótka Sándor

Fotó: Neményi Márton

Milyen volt az élet Tokióban? Hozzánk főleg a kisebb botrányok jutottak el a faluból kimászkáló sportolókról, szakértőkről.

A mi vezetőink is elmászkáltak, hír is volt belőle. Az utolsó nap kimentek, el is kapták őket. A japánok eléggé konfliktuskerülők, nem szólongatják az embert, hogy „hahó, figyi, itt nem mászkálhatsz”, hanem azonnal feljelentést tesznek és felfüggesztik az akkreditációt. Nagyon komolyan vették a helyzetet. Féltek, hogy a sportolók behozzák a vírust, mindennap teszteltek, nem PCR-teszttel, hanem nyálmintával. Mi nem a faluban laktunk, oda csak az utolsó egy-két napon költöztünk be, hanem szállodában, Tokióban. Mindennap megkaptuk a Japan Timest. Abban olvastam, hogy a tesztek 0,02 százeléka lett pozitív, azaz a tizenvalahányezer akkreditált ember közül csak páran voltak vírusosak.

Csalódás volt, hogy ez így nem az az olimpia, amit vártál?

Hogyne, nagyon nagy csalódás volt. Nagyon sok barátom mondta még annak idején: „figyelj, Sanyi, gyűjtök, megyünk, megnézünk téged, és akkor már elmegyünk egy japán körútra”. Öt emberről tudtam, aki már ott tartott, hogy megveszi a repjegyet, amikor bejött a Covid és felülírt mindent. Már annak is örültünk, hogy a japánok belementek, hogy megrendezik az olimpiát. Hallom, hogy a Forma-1 futamot ezek után törölték is. Amikor 2020-ban megjelent a koronavírus, lezárták a prefektúrák határait, senki se ki, se be. Amikor újra megnyitották a határokat, és elkezdtek átmászkálni egyik prefektúrából a másikba, volt, ahol kővel dobálták őket, hogy takarodjanak haza. Ezt egy kinti szervező hölgy mesélte. Szóval örültünk, hogy egyáltalán kint lehetünk. Arra pedig, hogy nézők nélkül versenyzünk, készültünk.

Milyen volt így versenyezni?

Fizető nézők nem voltak, csak akkreditált szakemberek, sportolók: pár ember csupán. Ők viszont olyan hangulatot varázsoltak… Próbáltam csak saját magamra figyelni, nem is hallgattam, kinek hogy szurkolnak, befelé fordultam, de amikor a döntőre szólítottak minket – én voltam a négyes pályán –, hallottam a nagy ovációt, nem is tudtam, kinek szólt. Jött az ötös pálya, ő is hatalmas ovációt kapott. A hatos már nem. A rajt előtt azon gondolkodtam: lehet, hogy nekem szurkoltak? A négyes és az ötös pálya volt a HUN: én és Kolos. Úgyhogy csak én lehettem. Őrületes, mit művelt az a pár magyar, aki kint volt. Mesélték, hogy Kulcsár Krisztián MOB-elnök volt a legnagyobb B-közép-szurkoló, a vezérdrukker, ő vezényelte a többieket. 

Az öltönyös szakemberek általában csendben tapsolnak. A magyar öltönyösök ordítanak.

Óriási volt. Nézd meg, most libabőrös vagyok.

Még jobban teljesítettél volna, ha tele a nézőtér és mindenki szurkol?

Mindennek van előnye és hátránya. Így, hogy kevesen voltak, könnyebben tartottam a fókuszt. Igaz, versenyeztem már húszezer egyszerre üvöltő ember előtt is, például a szegedi vb-n, ott is tudtam koncentrálni magamra. 2015-ben Milánóban párosban világbajnokságot nyertünk, akkor nagyon jó volt kiugrani a tömegbe és megölelni mindenkit. Ez most nagyon hiányzott: a kapcsolat a családommal, a barátaimmal, a szurkolókkal. Azért persze úgy vagyok vele, hogy minden úgy jó, ahogy alakult.

Az erős rajton múlt az arany?

Egy jó rajt nem garancia az aranyéremre, egy rossz rajt viszont garancia arra, hogy a dobogó közelében sem lesz az ember. Én jól rajtolok, de nagyon kellett koncentrálni a táv második felére. Akkor elsavasodok, a testem kezdi megadni magát, pedig a második fél is kulcsfontosságú. Nagyon komplex helyzet ez. A 200 méter 84 húzásból áll, mindegyiknél pontosan tudom, mit kell tennem.

Tótka Sándor

Fotó: MTI / Kovács Tamás

A matekon múlik az eredmény? Tudod előre, mire leszel képes?

Igen. Mindent tudok magammal és a körülményekkel kapcsolatban, egyedül azt nem tudom, a többiek mire lesznek képesek. Amikor éremesélyesként tartottak számon a magyar újságírók, azt mondtam nekik, tudom, milyen formában kell lennem, azt viszont nem tudom, hogy a többiek milyenben lesznek. Az nem rajtam múlik. Ezért inkább csak magamra figyeltem. Sokat számít, milyen lábbal kel fel az ember. A nagy ellenfelem, Liam Heath, akit egyedül én tudtam megverni a 2016-os Eb óta, szerintem egy kicsit korán ment ki akklimatizálódni. Három hetet volt kint a csapatával és csak aztán mentek Tokióba versenyezni. Lehet, hogy nem bírta a hőséget. Tikkasztó meleg volt, extrém kihívás, hiába mutattak a hőmérők 32-33 fokot, a 70-80 százalékos páratartalom miatt a hőérzet inkább 40 körül volt.

Nekünk a tévén át egy pillanat volt az egész, neked, gondolom, lelassult az idő. Meg tudod fogalmazni, mi történt azalatt a 35 másodperc alatt?

Ami egyébként 33 lett volna, ha ideálisak a körülmények. Húzásról húzásra el tudom mondani, mi történt. Azt nem mondom, hogy négy évig csak erre készültem…

Miközben egész életedben erre készültél.

Ez igaz. Mindenesetre próbáltam nyugtatni magam a verseny előtt, és sikerült is, feltűnően nyugodt voltam, hála a hosszú mentális és lelki felkészülésnek. Sok munka volt abban, hogy így álljak rajthoz. Lemegy a rajtgép, ready, set, go, tudom, hogy az első tíz húzásom nagyon erős, nagyon rövid lesz, egy levegővel megy, a tizenegyedikre kifújom a levegőt, a tizenkettedikre veszek egy másikat. Megint bent tartom, nagyjából húsz csapás, mire elérem a maximum sebességemet, ami akár 25 kilométer per óra is lehet. Viktor (Hűvös Viktor, Sándor edzője – a szerk.) azt mondta, ha ezt elérem, olimpiai bajnok leszek. Korábban ezt megközelíteni sem sikerült, sem itthon, sem az akklimatizációs táborban, sem hátszélben, sem folyásirányban. Az olimpiai előfutamban, hátszélben végül sikerült. A döntőben szembeszél volt, ez pedig nagyon befolyásol minket, így ott megint nem sikerült. Szóval elérem a maximum sebességet, ezt próbálom tartani, száz méternél egy újabb indítás következik, a végén is igyekszem hosszúakat, erőseket húzni. 

Ilyenkor a test már meg akar állni, meg akarja nyomni a stop gombot, az elmémmel kell azt a maradék pár métert összehozni, ez nagyon nehéz.

A végén pedig igyekszünk előrecsalni egy pár centivel a hajót, ezt berúgásnak hívják. 165-170-es csapással megyünk, azaz egy perc alatt ennyit csapunk. Az olvasók többsége valószínűleg futni sem bír ilyen tempóban. Ez a szakmánk, ezt tudjuk, ezt műveljük világszínvonalon.

Hibáztál?

Igen, volt hiba a kétszáz méteren. Viktor erre mondta, hogy azért kell jobbnak lenni, mint a többiek, hogy a hibák is beleférjenek. A hibákat persze akkor nem éreztem – és közvetlenül utána sem, hiszen nyertem –, de a precíz műszerek, amivel mérünk, kimutatták, hogy a hajó az elején, amikor lement a rajtgép, egy pillanatra hátrafelé gyorsult, nem előre. Ezt szabad szemmel nem lehetett látni, de mérnöki szemmel ez attól még hiba. A berúgás is béna volt és amatőr, lebukott a hajó orra, ami persze lassította. Ezzel biztos nem kerülök be a tankönyvekbe.

Tótka Sándor

Fotó: MTI / Kovács Tamás

Lesed a szemed sarkából a többieket?

Mivel kajakozok, hála Istennek nagyon rossz a perifériás látásom. Minimálisan látom csak őket, a célban pedig eleinte mindig pesszimista vagyok, nem szeretek előre inni a medve bőrére. Ha futballoznék, vagy kosaraznék, nagyon fontos lenne a térlátás. Ezért kajakozok.

Egyedül versenyeztél, egy nagyon furcsa olimpián, ami előtt mindenki a magyar esélyeket latolgatta. Mekkora volt a nyomás?

Egyéni versenyző vagyok, örülök, hogy ez most kidomborodott, és az arannyal hitelt nyert, hogy amit kitaláltam, működni fog – korántsem volt biztos ugyanis, hogy a módszerem működik majd. Azért nagyon nehéz volt egyesben versenyezni: egyedül vagyok a hajóban, senkire sem számíthatok. Ha hibázom, egyetlenegy ember felelős: én. Senki más. Ezt a felelősséget egyébként élveztem, az olimpiai ciklusban eredetileg négyes hajóba kényszerítettek, az, hogy végül egyesben versenyezhettem, olyan volt, mint kitörni egy ketrecből. Most viszont leveszik a műsorról a 200 méteres egyest, nem lesz többé olimpiai szám, muszáj lesz a csapathajó felé kacsintgatnom. Meg kell változtatnom a gondolkodásom, el kell kezdenem csapatban gondolkodni. Érdekes folyamat lesz.

Mikor fogtad fel, hogy megvan az arany?

Eltelt egy harminc másodperc, mire hivatalossá vált és a kijelzőn is megjelent, hogy első lettem. Az azonban, amíg felfogtam, elképesztő hosszú folyamat volt. Most már kezdem felfogni, de az első napon, miután rengeteg interjút adtam angolul és magyarul, majd utaztunk vissza, Viktornak mondogattam, hogy „csípjél meg, csípjél meg, mert nem hiszem el, hogy igaz”. A hajóból is ezzel szálltam ki, féltem, hogy ez egy álom, és mindjárt felkelt valaki, azzal, hogy „hahó, Sanyi, indulj a döntőre”. Nem túlzok, tényleg féltem ettől. Nagyon sokat és intenzíven álmodom és nem mindig tudom megkülönböztetni a valóságtól, irányítani sem tudom őket. Aztán fogtam az érmet, éreztem, milyen nehéz és úgy voltam vele: ez full valóság!

Tótka Sándor

Fotó: MTI / Kovács Tamás

Sokat meséltél a sportpszichológusról, aki neked segít. Mit szól az álmokhoz?

Nem beszéltünk erről. Pedig érdekelne. Eddig a szakmai részéről volt szó a sportnak. Most, hogy elértem a szakmám csúcsára, lehet, hogy kikacsinthatnánk egy kicsit az életemre is.

Hogy zajlik a közös munka a pszichológussal?

Először is relaxáció: azt gyakoroljuk, hogyan tudom magam lenyugtatni, hogyan tudok hatékonyan pihenni. Autogén és mentáltréninget is végzünk, ezek imaginációs gyakorlatok. Elképzelem a pályát, magamat, a hajót.

Ha nem képzelem el, mit szeretnék elérni, akkor fizikailag sem leszek képes rá.

Gondolom, elterjedt módszerek ezek a nemzetközi élsportban.

Abszolút. Mindig vannak újdonságok, de a módszer maga népszerű és kifejezetten régi.

Te már úgy kezdtél sportolni, hogy szükség lesz pszichológusra is?

Mondhatni. Sok pszichológussal dolgoztam, nagyon nehezen találtam meg az igazit, Lénárt Ágotát. Olyan ez, mint egy kapcsolat, nem mindenkinek működik; van, aki nem szereti, ahogy ő dolgozik, én imádom. Azt mondta, sok sportoló nem fogékony a pszichológiára.

És a legtöbb nem sportoló sem, Magyarországon még mindig stigma, ha terapeutához jár az ember.

Pontosan. Nekem megvan az az előnyöm, hogy imádom elemezni magam. A jót is és a rosszat is. Ágota azt mondta, nincs még egy ilyen sportoló, aki ennyit elemez, a többség nem szívesen foglalkozik a negatív dolgokkal. Én imádom a hibákat, imádom, ha találok magamban, és imádok azon agyalni, hogy hogyan tudnám kijavítani. Ezért dobott rajtam olyan sokat a pszichológia. Van ennek egy nagy hátránya is: nem csak magamat elemzem, hanem a csapattársaimat is. Ez pedig elsülhet rosszul is, megbánthatom őket, például azzal, hogy meglátok egy olyan problémát, amiről ők eddig nem tudtak és nem is szerettek volna foglalkozni vele. Sokan struccpolitikát folytatnak.

A folyamatos önelemzés is lehet káros, nem? Az ember ritkán képes objektíven látni magát.

Igen. Elképesztően maximalista vagyok. Ennek a jó oldalát nem kell részleteznem: a tökéletesre törekszem, nekem a simán jó nem elég jó. Csak a tökéletes a jó.

Csak hát az nem létezik.

Valóban nem, illetve a sportban nagyon ritkán előfordul. Én pedig őrlöm magam, hogy miért nem voltam tökéletes. André Agassi könyvében olvastam – mert nagyon szeretem Agassit, és bár 18 évesen nem gondoltam, hogy én valaha interjúban ilyet mondok majd, de olvasni is –, hogy őt az edzője azzal tette helyre, hogy csak magát szívatja, ha a tökéletességet kergeti. Ez egy kicsit engem is helyrebillentett: a tökéletességre törekvés most már inkább hajlam, mint kényszer. Igaz, még bőven van hova fejlődnöm.

Tótka Sándor

Fotó: Neményi Márton

Van? Az olimpiai arannyal megvan a nagy hatos (ifjúsági és felnőtt Eb, vb és olimpiai arany – a szerk.), mindent elértél, amit sportoló elérhet.

Furcsa érzés. Az éhség a sikerre megmaradt, de a testem már megálljt parancsol. Éppen egy moszkvai versenyre készülünk, de a szervezetem már jelzi, hogy elég volt. Egész évben szenvedtem a könyökömmel, már nagyon fáj, hiába vinne tovább a fejem, így is rengeteg masszázsra, fizikoterápiára van szükségem. Valamikor pihenni is kell. Ha feszítem a húrt, elszakad, és van az a szakadás, ami több hónapos rehabilitációt jelent. Inkább megállok. Nagy pihenő, aztán nagy lendület, és megyünk tovább.

Mindig olimpia bajnok akartál lenni?

12 éves lehettem, egy kerti partin voltunk, egy anyuka, a család barátja megkérdezte:

Sanyika, hallom, kajakozol, és ezzel mi a célod?

Állítólag – én erre nem emlékszem –, azt mondtam, olimpiai bajnok akarok lenni. Persze akkor még gyermeki naivitás beszélt belőlem, a gyerekek ugye tudnak nagyot mondani, és nem is gondolnak bele, milyen irtózatosan nehéz ez. Aztán persze körvonalazódott a valóság. Az utóbbi években egyébként nem úgy keltem fel reggelente, hogy olimpiai bajnok leszek, inkább a teljesítmény érdekelt, az, hogy hogyan lehetek önmagam legjobb verziója. És persze az, hogy elegendő-e ez egy olimpiai aranyhoz. Ez hajtott, ez volt a belső tűz.

Amíg tavaly be nem jelentették, hogy elmarad az olimpia.

Igen. Pedig én ezt az aranyérmet a Covidnak köszönhetem. Az olimpiai szezon ősszel kezdődik. 2019-ben egész ősszel és télen edzettünk 2020 tavaszáig, melegvízi táborokban Dél-Afrikában, Portugáliában. Amikor hazajöttünk, betettek minket egy buborékba és vártuk, mi lesz. Amikor elhalasztották a játékokat, úgy éreztem, fél éves munkám ment a kukába. „Minek edzettem akkor ennyit?” Próbálták fenntartani a motivációt házi edzőversenyekkel… Borzalmas volt. Cél nélkül készülni idegőrlő.

Az edzés, a sport nem önmaga jutalma?

Csak a verseny motivál, semmi más. Így történt, hogy 2020-ban teljesen elfáradtam mentálisan. De a Covidnak végül két dolgot is köszönhetek. Amikor elhalasztották az olimpiát, Viktor elküldött minket pihenni, a feleségemmel pedig arról beszélgettünk, hogy az évet, amit kaptunk, hogyan tudnánk a javunkra fordítani. Akkor éppen egy légzésről szóló könyvet olvastam, abban az állt, hogy gondoljunk bele: 

az ember étel nélkül harminc, víz nélkül három-négy napig bírja, ehhez képest levegő nélkül…?

Elkezdtem hát a légzésemen dolgozni. Kerestem egy dietetikust, rendbe tettük az étrendemet is. Korábban sem volt baj vele, de most kaptam egy keretet, amit betartva a legmagasabb szinten voltam képes regenerálódni. Így vágtunk neki az újabb olimpiai szezonnak. Amikor elkezdtük az edzést 2020 őszén, így is hiányzott belőlem a tűz. Az edzőm észre sem vette, de valami nem volt rendben. Aztán elkaptam a Covidot, nagyon ledöntött, három hétig ki is esett minden, otthon, az ágyban fekve pörgettem az Instagramot. Szembejött egy poszt azzal a szöveggel, hogy „úristen, már csak 170 nap van az olimpiáig”. Bennem akkor valami átfordult, különleges érzés fogott el, úristen, gondoltam, ez baromi kevés. A fejemhez kaptam és teljes gázzal kezdtem neki az edzésnek, onnantól nem volt baj a motivációmmal. Ez a második, amit a Covidnak köszönhetek. Ági, miközben a repülőtérre vitt, azt mondta, 2020-ban nem búcsúzott volna ilyen nyugodtan, úgy érezte volna, nem tettünk meg mindent a sikerért. Most viszont megtettünk. Így utólag nem tudom, hogyan lehettem volna egy századdal is gyorsabb. Mindent kiaknáztunk. Ez volt a cél: hogy úgy érjek át a célvonalon, hogy tudjam, ennél többet nem tehettem volna.

Tótka Sándor

Fotó: Neményi Márton

Megváltoztatott az aranyérem?

Nem érzem magam többnek azzal, hogy olimpiai bajnok lettem. Inkább nagyon erős elégedettséget érzek, hiszen elértem a célomat. Volt esélyem az aranyra, persze, de nem volt kőbe vésve, hogy sikerül. Nagyon sokat kellett tenni, és jó érzés, hogy a befektetett munka kifizetődött. Otthon egyébként nem változott semmi, a baráti körömben sem. Ugyanaz a srác szeretnék lenni, mint korábban. Azt persze érzem, hogy példakép lettem a fiatalok előtt, erre nagyon figyelnem kell. Olyan példakép szeretnék lenni, amilyet én is szerettem volna magam előtt látni annak idején.

További cikkek a témában

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése