Varnus Xavér két hete közölte a szomorú hírt, miszerint édesanyja eltávozott. A világhírű orgonaművész az elmúlt években édesapjától, majd testvérétől is fájdalmas búcsút vett.
Fotó: Schumy Csaba
Most a Bors magazinnak mesélt arról, milyen különleges volt az anyukájával töltött utolsó másfél év, amikor szinte egymásba fonódva éltek.
Édesanyám egy nagyon különleges ajándékot adott nekem élete utolsó másfél évében azzal, hogy az öcsém elvesztése után, egymásba fonódva éltünk, egyfajta utolsó, mindent felülíró szimbiózisban. Pontosan értettem a szavak nélküli üzenetét, amikor úgy fél évvel ezelőtt nekem ajándékozta a budapesti Varnus-rezidencia még nevén lévő tulajdonrészét
– mesélte a lapnak Xavér, aki örül annak, hogy az utolsó két hónapban úgy döntött, átnézi mindazt, amit a családja az utóbbi 120 évben felhalmozott a budapesti lakásban. „A nagypolgári lakás százhúsz éve a családom birtokában van és soha nem kezdett ott renoválásba senki, ami azt eredményezte, hogy csak gyűlt és gyűlt a mi kis történelmünk, aminek a legtöbb részlete ismert volt előttem, néhány fejezete azonban nem. Anya halála előtt három héttel nekiláttam a szelektálásnak, ami életem legkülönlegesebb időszakát eredményezte, hiszen naponta el tudtam neki mondani, hogy miket találtam az ódon, emlékekkel teli falak között. Megtaláltam például az édesapámmal folytatott levelezéseiket, melynek minden darabját a hatvanas években keltezték. Ha fordítva történt volna, vagyis anya előbb megy el és én azután kezdek bele, akkor borzasztóan fájt volna olvasni a soraikat. Így viszont ez a pár nap egy meseszép, érzelmes utazás volt mindkettőnk számára, úgy, hogy tudtuk, ez a mi rekviemünk.”
Xavér a lapnak azt is elárulta, édesanyját nem a családi kriptába temette, ugyanis külön kérése volt, ha egykor eltávozik majd, édesapja mellé helyezzék örök nyugalomra. „Mindössze hatéves volt, amikor a nagypapám meghalt, így számára az apja inkább csak egy mitikus valaki volt, de most majd bepótolják azt az időt, amit a halál egykor elvett tőlük, még ha ehhez, most neki el is kellett mennie. Amikor kiásták a sírt, megláttam nagyapám csontjait, amire végül rákerült anya koporsója. Amíg hordták rá a földet, az járt a fejemben, hogy egy napon, amikor a fakopósó már nem oltalmazza anya maradványait, ők ketten újra egyesülnek és ez a gondolat valami végtelen nyugalmat adott azokban a pillanatokban, ahogy az a tudat is, hogy ebben az egyesülésben valahogy én is ott leszek…”
Éppen a temetés előtti este akadt a kezembe egy számomra nagyon kedves kendő, amit anya arcára terítettem közvetlenül azelőtt, hogy bezárták a koporsót. Egyszerűen azért, mert egy nappal korábban megvágtam az ujjam és azzal állítottam el a vérzést. Ahogy néztem, amint átitatja a vér, megszületett bennem a gondolat, hogy ez lehet a kapocs, ami… Elkövettem még egy csínyt, csak hogy apu is ott legyen vele és ő is ott legyen apámmal. Anya halála után levágtam egy hajtincsét és elvittem a családi kriptába. Apa mellé tettem, majd apám hamvai közül kivettem egy aprócska csontdarabot és még a ravatalon belehelyeztem anya tenyerébe. Így végül nagyapámmal együtt négyen vagyunk abban a sírban. Csak öcsém hiányzik, de remélem, ő megbocsátja nekem a hanyagságomat és nem tekint erre önzőségem jeleként.
