„Muszáj?” – kérdezte nagyanyám elhaló hangon, amikor boldogan közöltem, Albániába megyünk nyaralni. Ráadásul a mini autómmal, és többnyire én vezetek. „De hát ott háború van!” – közölte elképedten a velünk együtt nyaralni készülő barátunkkal a munkahelyén a recepciós.
Irány a Balkán!
Nem, nem muszáj, és nincs háború sem, ami viszont van, az valami csodaszép tengerpart, mint a mesében. Igaz, szerencsés esetben 16 óra autóútra, és nem végig autópályán – nagyon nem. Gyerekkel nem mennénk, de így, hogy négyen barátok nekivágtunk, és az út végén Albániában pedig várt minket magyar barátnénk és Albániában dolgozó férje, egész más volt a helyzet.
 |
| Több, mint 1300 kilométer Forrás: maps.google.com |
Az albánok szeretik a külföldieket, a magyarokat pláne. Egyetlen „majdnem összementünk” helyzet adódott, és nemcsak a sofőr küldött el bennünket valahova, hanem a nagymama is letekerte a hátsó ablakot, és az egész család az öklét rázta, egészen addig, amíg kedvesen mosolyogva visszaintegettünk és mutogattunk a magyar rendszámunkra. Ekkor egyből mindenki mosolyra váltott, és azonnal elnézték, hogy nem ismerjük a nem létező albán KRESZ-szabályokat.
A magyar–albán királyné
A magyarokat Geraldine, a nem is olyan régen meghalt albán királyné miatt szeretik, aki nemes egyszerűséggel magyar volt. És nekünk fogalmunk sem volt a létezéséről, sem arról, hogy Tiranában még Hunyadi János utca is van. A magyar–albán királyné Apponyi Gyula gróf lánya volt, akinek a családja annyira elszegényedett, hogy Geraldine éppen a Nemzeti Múzeum kioszkjában dolgozott, amikor a családja előállt az ötlettel, menjen már hozzá I. Zogu albán királyhoz. Végül hozzá is ment, de el kellett menekülniük Albániából, és rengeteg üldöztetésen, háborún és országon túl, 2002-ben visszaköltözött Tiranába, ahol 87 éves korában meghalt.
Nők nem, gyerekek igen
De a lényeg, hogy Albániába beérve a fáradt és gyámoltalan sofőr dob egy hátast, mert az autópálya nem autópálya, az autóút nem mindig az, hanem inkább gödrös földút, és szabályok a vezetésben, na azok nincsenek. A rendőrök sörözgetnek az út szélén, ha megállítanak, csak dumálgatni szeretnének, de mivel külföldön vagy, és nem tudnak angolul, nem állítanak meg. Én egy idő után elkezdtem az egészet nagyon élvezni.
Nőket nem nagyon láttunk a volánnál. A taktika, hogy csak menni kell előre, fékezni csak szükség esetén, és élvezni, hogy nőként nagy feltűnést keltesz a volánnál. Mondjuk az autópályán szembetekerő biciklisek betették a kaput, de olyan aranyosan csinálták… Ja, és persze aranyos kisfiú is mosolygott ránk a volán mögül, ami kint élő barátnénk szerint nem ritka jelenség.
Türkiz tenger, albán salsa
Az albán tenger csodaszép, de jól ki kell választani, hol verjük le a tanyánkat a partján, mert ha melléfogunk, rémálom lehet. Délebbre olyan klassz strandok vannak, hogy UNESCO által védett természeti szépségnek vannak nyilvánítva, és a legmenőbb étteremben olyan friss halat adnak, hogy az orrod előtt mennek ki kis hajóval, hogy a tengerben lévő tartályból kiszedjék az ebédedet. És persze minden nagyon olcsó. Egy tengerparti ebéd kagylóval, salátával, gyümölcsökkel és sörrel alig 2000 forint.
Dhermi beachen pedig egész nap DJ pakolja a zenéket a pálmafák alatt, igazi, laza chillout, közben fekszel a párnás napágyadon a koktélkáddal a kezedben, nézed az égszínkék, átlátszó tengert, és a igazán remekbe szabott fiatalembereket.
Persze nemcsak kirándultunk és strandoltunk, ki nem hagytuk volna az albán éjszakai életet, amitől azt reméltük, hogy kőkemény lesz, és majd az asztalon táncolva csapkodják a feles poharakat a padlóhoz. Hát, nem csapkodták, de az egy négyzetméterre jutó platformcipők száma meghaladta a 2009-es párizsi divathét kifutóján felvonultatott mennyiséget. Az albán csajok bevállalják, és nagyon szexin öltöznek. A pasik meg egyszerűen úriemberek, és kész.
 |
| Dhermi beach |
A tengerparti – egyébként Pista névre hallgató – kis bárban nem volt kérdés, hogy salsázol vagy nem, mert mindenki táncra perdült. Bennünket is felkértek egy jó kis táncra, és nem akartak semmi mást, csak táncolni egy jót, és mindenki ment a maga útjára.
Az év apukái
Egyik délután – három úszás és két jégkrém után – egyszer csak megjelent a parton két férfi, nyomukban nyolc kicsi gyerek. A pasik nagyon nyugodtan, kedvesen bekentek minden gyereket naptejjel, felfújtak minden karúszót, majd végtelen pancsolásba kezdtek nagy nevetések közepette a tenger szélében. Egyszerűen nem tudtuk nem őket nézni. Nem értettük, hogy is van ez, hol vannak az anyukák. Aztán amikor megjelentek csadorban, megértettük, hogy itt bizony egy muszlim családról van szó. Egyébként Albániában nagyjából a lakosság 10 százaléka az, és ha senki nem beszél körülötted angolul, fordulj hozzájuk bizalommal, mert ők tudnak és segítenek is.
Mit hozzál haza?
Persze lehet mindenféle szigorú albán színekben (piros és fekete) pompázó szuvenírt hozni a csuklószorítótól a bögréig, de az igazán pótolhatatlan és hasznos ajándék például a helyben készült olívaolaj, aminek az anyukáink nagyon örültek, és a mentaméz, amit a hegyekben vettünk egy kedves albán nénitől.
