Hongkong nem Kína!
“Hongkong az amerikaiak és az európaiak nagyszabású beetetésének városa. Azért élvezheti a viszonylagos függetlenségét Kínától, hogy az ide tévedő nyugati üzletemberek lássák, milyen prosperáló, a nyugati nagyvárosokra hasonlító, gazdag város áll itt Ázsiában, ahol ráadásul rengetegen beszélnek angolul, így a nyugati üzletember könnyen otthonosan érezheti magát. Ilyen környezetben könnyebb rávenni őt az üzletre. Ugyanez Sanghajban vagy Pekingben már nem lenne ilyen egyszerű” – magyarázza a megérkezésem utáni napon tanult ausztrál kollégám, és ennél jobban nem is lehetne összefoglalni a város lényegét.
Megérkezésem előtt vajmi keveset tudtam Hongkongról. Tudtam, hogy innen hódította meg a világot Jackie Chan, tisztában voltam azzal, hogy a kilencvenes évek végéig angol gyarmat volt, és az is rémlett, hogy még ma is viszonylagos önállóságot élvez Kínától (aki egy hongkongit kínainak nevez, az ne csodálkozzon a negatív reakción), de ennél többre nem nagyon futotta tőlem. Már éppen kezdtem volna intézni a kínai vízumomat, amikor kiderült, hogy európai uniós állampolgárként 90 nap erejéig szabadon lebzselhetek Hongkongban, és ha nem kívánok Kína felé továbbmenni, az útlevelemnél többre nem is lesz szükség. Persze azért a helyi pénz (hongkongi dollár) beszerzése is ajánlott, amire a következő a helyes taktika: gondold át, hogy az ott töltött idő alatt mennyi pénzre lehet szükséged, majd ezt az összeget szorozd meg kettővel, és annyit vigyél. Hongkong elképesztően drága hely.
Nagy, nagy, nagy és nagy
Alighogy kiszálltam repülőből és a minibusszal elindultam Hongkong szigete felé, máris gigászi felhőkarcolók magasodtak fölém az út mentén, és ez a látvány nem nagyon akart megszűnni. Dubajban ugyan még nem jártam, de talán ott lehet még ilyen érzése az embernek: az egyfolytában fölfelé nézéstől hamar elkezdett fájni a nyakam. Hongkong területe Kína által erősen limitált, viszont a lakosság egyre nő, így kénytelenek felfelé építkezni, ha tartani akarják a lépést az igényekkel. És itt nem csak az épületek nagyok. Az éttermekben hatalmasak az adagok, az üveges sörök jó másfél decivel nagyobbak a nálunk megszokottnál (6,5 decisek!) és még a metróban is olyan csomópontokat találtam, ahol egy Heathrow reptérnyi távolságot kellett legyalogolni, hogy átszállhassak az egyik vonalról a másikra.
És akkor még nem említettem a rendezvényeket. Hivatalosan a Hong Kong Trade Development Council vendége voltam, pontosabban a Filmart vásáré (itt árulják a filmeket és a tévés produkciókat forgalmazásra a különböző országok), de a 2014-es Entertainment Expo messze nem csak ennyiből állt. Tartozik hozzá egy filmfesztivál, egy filmes díjátadógála, egy filmes finanszírozási fórum, egy popzenei fesztivál, egy zenei díjátadógála, és két digitális technológiákat bemutató rendezvénysorozat is, és mindez kb. két és fél héten át hömpölyög folyamatosan. Mondtam már, hogy errefelé minden hatalmas? Igen, a sztárok is. A tömegből elképesztő reakciókat váltott ki a helyi tévé- és filmsztárok érkezése, és amikor épp egy díjátadón néztem a borospoharak után, egy biztonsági ember jött oda félreállítani, mert épp az útjába álltam egy bevonuló celebritásnak, akit megvadult tömeg követett. Csakhogy én nem ismertem fel őt, ami talán nem túl meglepő.
Shopping Forever
Hongkong mostanság azt jelenti a kínaiaknak, mint London a magyaroknak. Tömegével özönlenek arrafelé egy jobb élet és a meggazdagodás reményében, és ilyen szempontból nem is szoktak csalódni. Viszont amit ezen kívül találnak, az sokszor csalódással tölti el őket. Elég egy-két napot a városban tölteni ahhoz, hogy rájöjjünk: ebben a városban minden az üzletről és a vásárlásról szól. Elképesztő helyekre képesek bevásárlóközpontokat építeni. A város egyik legszebb kilátója, a Victoria-csúcs tulajdonképpen egy hegy tetejére épített gigászi bevásárlóközpont, ahol a kilátó felé haladva a lehető legtöbb bolt mellett kell elhaladnunk, hátha a nagy fölfelé gyaloglásban vagy mozgólépcsőzésben kedvünk támad vásárolni valamit.
Jó néhány felhőkarcoló az Andrássy utat megszégyenítő luxusmárkák tucatjainak üzleteit rejti magában, de mivel nem akartam szívrohamot okozni magamnak, ezeket a helyeket inkább kerültem. Viszont ha nem mész be egyetlen áruházba sem, az utcán előbb-utóbb akkor is szembejön a shoppingolás fenyegető árnya. Ha az üzleteket kerülöd, akkor is szembe találod magad az utcai piacokkal, teli jobbnál jobb minőségű hamisítványokkal és persze a szokásos csecsebecsékkel. Ezek közül a Temple Street-i éjszakai piac a leghangulatosabb, ahol a hamis Jimmy Choo-cuccok tövében csodálatos és friss tengeri herkentyűket lehet enni akár éjfél környékén is, ha nem zavar, hogy a konyhák tisztasága hagy némi kívánnivalót maga után. Engem nem zavart, és olyan szójaszószos kagylót ettem, hogy még ma is korogni kezd a gyomrom, ha visszagondolok rá. Ráadásul mindez az éttermi árak töredékébe kerül.
Business center, turistalátványosságokkal
Mögöttem a repülőn két angol hölgy arról beszélgetett, miért van ilyen sok gyerek a gépen, amikor Hongkong nem egy turistaváros, azonban csak részben volt igazuk. Bár a város főképp az üzletemberek terepe, ha kicsit jobban körülnézünk, rengeteg látványosságot fedezhetünk fel. Bár én márciusban jártam arrafelé, a tenger hőmérséklete már akkor is igen közel állt ahhoz, hogy fürödni lehessen benne, és a város és környéke rendelkezik egy-két valóban csodálatra méltó, homokos partszakasszal. A dolog szépséghibája, hogy a cápaveszély itt valóban létezik, s ezt itt komolyan is veszik. A többség csak a cápahálóval lezárt partszakaszokon mártózik a vízbe.
Hongkong legfőbb látványossága azonban önmaga. Ez a megszámlálhatatlanul sok felhőkarcoló egészen lenyűgöző látványt nyújt a Victoria-kilátóból vagy a Bank of China nevű toronyház tetejéről nézve, ha pedig éjszaka vagyunk kíváncsiak rá, akkor leginkább a tengerről nézve érdemes csodálnunk a kivilágított monstrumokat. A Star Ferry kompon a jegyár szerencsére filléres tétel, viszont a cserébe kapott monumentális látvány feledhetetlen.
Akit pedig hidegen hagy a felhőkarcolók rideg bája, annak ott a kisebb-nagyobb kirándulások lehetősége a környékbéli kisebb-nagyobb szigeteken, ahol már némi igazi kínai hangulatot is magunkévá tehetünk. Lantau szigetén például egy egészen bámulatos helyre emelték fel a világ legnagyobb bronz Buddha-szobrát, amit már kilométerekről ki lehet szúrni, és az alatta fekvő buddhista kolostor is szemkápráztatóan szép, a vega éttermük pedig nemcsak olcsó, de elképesztően finom is. A szigeten megtaláljuk Tai Ót, a cölöpökön álló, régi kínai halászfalut is (Hongkong Velencéje), ahol olykor már az én nem túl válogatós ízlésemnek is merész tengeri kajákat lehet kapni (a kifüggesztett, szárított cápa vagy az előttem feldarabolt, pár perce még élő tintahal…), ráadásul azzal kecsegtetik a turistákat, hogy a motorcsónakos túrán jó eséllyel delfineket is lehet látni. Tanult olasz kollégám szerint az utolsó delfin száz éve kipusztulhatott arrafelé, annyira koszos volt a víz, de sose lehet tudni. Mindenesetre én nem láttam egyet sem. Ha pedig valakinek ez is kevés, akkor alig több mint egy órányi hajóútra találhatja Makaót, ahová szintén nem kell vízum, és nemcsak gigantikus kaszinókat, hanem gyönyörű, mediterrán hangulatú városrészeket találni arrafelé.
Ami olcsó, és ami nem
Hongkong tiszta város, és még a csapvize is iható (ez sok helyen nem evidens Ázsiában), ráadásul egymást érik a tiszta és teljesen ingyenes nyilvános WC-k. A taxizás kb. fele annyiba kerül, mint Budapesten, így ha valahol eltévedünk (nagyon nem lehet, mert az öböl iránya mindig nyilvánvaló), bátran ugorjunk be egybe, ha nem riaszt el a kissé lepukkant külső és az olcsó, tapadós műbőr ülések látványa. A tömegközlekedés ára is a korrekt kategóriába sorolható, viszont a fentieken kívül szinte mindent aranyárban mérnek.
Még a teát is horroráron adják, pedig Kína tövében erre egyáltalán nem számítottam. A sörözés egy angol pubban (a szigeten egymást érik az angol kocsmák, szinte minden night club – és ezek igen gyakoriak – szomszédságában van egy) egyenesen luxuskategória: egy korsó sörért lazán elkérnek 2000 (!) forintot. És akkor az éttermekről nem is beszéltem. Első este elővigyázatlanul tértem be egy korántsem hivalkodó helyre, hogy kipróbáljam a helyi kosztot, és lazán olyan árat fizettem (mondjuk az étel tényleg mennyei volt, feltéve, ha bírod a csípőset) érte, mint itthon a Michelin-csillagos helyeken szokás. Szóval enni inkább az utcai büfékben javallott. A minőség majdnem ugyanaz, az árak között viszont csillagászati a különbség.
A Nyugat Keleten
Hongkong összességében tökéletesen alkalmas arra, hogy itt kezdjük meg az ismerkedést Ázsiával. A hely pont annyira nyugati, hogy az idegenségét ne érezzük kellemetlennek, viszont pont annyira keleti, hogy rendkívül izgalmas és egzotikus legyen. Talán önmagában nem éri meg a repülőjegy árát, de ha egy nagyobb ázsiai körutazás részeként tudjuk meglátogatni, nem szabad kihagyni. Már csak azt kell valahogy megértenem, miért állítják mindenhol 15 fokra a légkondit…
