A múltkor Nyíregyházáról akartam képeslapot küldeni, de a boltokban, ahová benéztem, úgy néztek rám, mint egy ufóra, amikor megkérdeztem, árulnak-e. Nem értem: azért nincsenek, mert nincs rá szükség? De akkor miért küldözgették az emberek több mint száz évig? Vagy mint oly sok minden másra, erre is ott van a Facebook? De azt rajtam kívül még több százan látják – a képeslapot pedig legfeljebb a postán –, és személytelen is, hiába a milliónyi szmájli és LOL. Jó, nem mintha amúgy a képeslapokon bensőséges, érzelmes vallomásokat lehetett volna olvasni, sokkal inkább kötelességérzetből letudott általános információkat. Abból, hogy “az idő jó“, nem derült ki, hogy úgy leégtünk a napon, hogy a hólyagos bőrünket kenegetjük a szállodában, és semmit nem látunk a tengerpartból, “a kaja jó” sem árulja el, hogy már három napja ugyanazt a pizzát esszük, mert félünk, hogy hasmenést kapunk a kagylótól, ahogy utastársunknak sikerült, és a “jól érezzük magunkat” is elég tágan értelmezhető ahhoz, hogy megnyugtassa az aggódó anyai szíveket. Arról nem is beszélve, hogy a bélyegvásárlás és a postaláda megtalálása egy idegen városban – különösen ha külföldi – milyen kalandokkal járt. És az különösen kalandos volt, amikor a képeslap később érkezett meg, mint mi magunk.
A képek gyakran rossz minőségűek voltak, és a kilencvenes években küldött fotókon is lehetett Wartburgokat, Ladákat látni, vagyis ez nem a leginkább megújuló műfaj volt. Akármiért is ment ki a divatból, sajnálom. Ma már hőstett, ha valaki képeslapot küld nyaraláskor vagy karácsonykor, születésnapkor. Mert vette a fáradságot, hogy vásároljon egy képeslapot, kézzel kapart rá pár kedves üdvözlő mondatot, megnyalta a bélyeget, és bedobta egy postaládába. Sms-t írni egy levelibéka is tud már.
