Café de Flore
Nem volt igazi magyar író, aki Párizsban járva ne kereste volna fel a Café de Flore teraszát. Vas István konkrétan ezzel a címmel (A Café de Flore teraszán) írt verset, Kibédi Varga Áron még az önéletrajzában is megjegyezte, mennyire otthonosan érezte ott magát. Az 1880-as években alapított Café de Flore kávéház a párizsi értelmiségiek klasszikus találkahelye volt, ahol általában likőrrel öblítve fogyasztották a kávét az illusztris vendégek, és ez a hagyomány a mai napig nem halt ki. A hely ma az irodalmárok mellett az ismert filmrendezőket és filmsztárokat is vonzza, sőt még egy film is készült róla Café de Flore címmel Vanessa Paradis főszereplésével. A Saint Germain Boulevard és a Rue Saint-Benoît sarkán található kávézó art deco stílusa nem sokat változott a II. világháború óta, és népszerűségét valószínűleg pont a változatlanságának köszönheti.
A Szent Mihály út
Bár Párizsról a legtöbb amatőr és profi irodalmárnak is rögtön Ady Endre ugrik be, és tény, hogy Ady Léda miatt hét alkalommal is megfordult a francia fővárosban, azt nem árt tudni, hogy ott-tartózkodásai alkalmával a művészköröket kerülte, így a kávézókat is, mivel sem ő, sem pedig Léda nem tartotta magát társasági embernek. Nagyokat sétálni persze imádott Párizsban, és valószínűleg az egyik nagy sétája inspirálta arra, hogy a Latin negyed főútjáról, a Szent Mihály útról (Bd. St. Michel) írjon verset Párisban járt az ősz címmel.
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Quality Hotel Opéra Saint-Lazare
Ha bárki is a fenti nevet próbálná valahogy összekötni Ady Endrével, az könnyen vakvágányra futhatna, ugyanis a költő idejében a helyet még Hotel de l’Europe-nak hívták, és Ady a párizsi tartózkodásai során többnyire itt szállt meg (amikor nem, akkor a Grand Hôtel des Balcons-t választotta), mivel a szálloda közel esett Léda otthonához. A hotel közel esik az Europe metrómegállóhoz, és ma is inkább a pénzesebb vendégek kiszolgálására törekszik, ugyanúgy, mint régen. A ma már kifejezetten modern, négycsillagos szálló szobáit a mai kor igényeihez igazították, szóval maximum az előtéri tapétájában emlékeztet egykori önmagára. A hely 2008-ban egy domborműves Ady-emléktáblát is kapott, amit a debreceni Modern és Kortárs Művészeti Központ ajándékozott a hotelnek, és azóta is ott látható.
Dôme kávéház
Márai Sándor Idegen emberek című könyve nem tartozik a legismertebbjei közé, a korabeli kritika sem fogadta túl lelkesen, pedig azt az érzést igyekezett benne megfogalmazni, hogy milyen magyar emberként külföldre költözni, és egy idegen országban otthon lenni, miközben mégis végig idegennek érezzük magunkat. Mivel Márai a feleségével hat éven át élt Párizsban – ahol a könyv nagy része játszódik –, az Idegen embereket nyugodtan nevezhetjük egy félig önéletrajzi műnek is, ahol a valós történések keverednek Márai fantáziájának szüleményeivel.
Az viszont nem kitaláció, hogy Márai a főhőséhez hasonlóan szintén a párizsi Dôme kávéház törzsvendége volt, és a helyet nagyon szerették a Párizsban lakó külföldiek. Az 1898-ban nyitott kávézót már a kezdetektől angol–amerikai találkahelyként tartották számon, és sokáig a városban lakó angol nyelvű irodalmár közösség találkahelyének számított. Ma már Michelin-csillagos étteremként ismert, ahová leginkább a kiváló halételek miatt járnak a vendégek.
Café de la Paix
A közvetlenül az Opera szomszédságában álló kávézó sosem számított olcsó helynek. A legenda szerint előfordult, hogy egy-egy magyar költő csak bement a pulthoz, hogy kérjen egy képeslapot – azt ingyen adták –, hogy azt hazaküldve azzal henceghessen, hogy a legmenőbb párizsi kávéházban vendégeskedett, pedig a valóságban nem ivott semmit, mert nem engedhette meg magának.
Az 1862-ben alapított Café de la Paixot az urak kávézójaként tartották számon, ahol a legnevesebb párizsi üzletemberek mellett a művészélet krémje is rendszeresen megfordult, hiszen kevés izgalmasabb szórakozás elképzelhető annál, mint az Opera oldalából figyelni a nagyvárosi tömeg napi zsibongását. A legenda szerint ha egy párizsi úr kiült a teraszra, öt percen belül garantáltan egy ismerősébe botlott, annyira divatos volt a kávéház. Persze ott járva ne feledjük, hogy a párizsi kávéházak mindig akkor a legdrágábbak, ha a teraszon ülve rendelünk: a pultnál állva sokkal olcsóbban fogyaszthatunk.
