Utazás

“Ha az ásványvizes palackból szlopálja a vodkát, akkor is látom” – részlet az Airport Hungary könyvből

Azok a “fapados” légiutas-kísérők, akikkel gyűjtőmunkám során találkoztam, többségében nagyon fiatalok. Akadt köztük néhány idősebb, ám interjúalanyaim nagy része a húszas éveit taposta, azoknak is leginkább az elejét. Mindannyian céltudatosnak tűntek, és a fapados munkát belépőnek tartották a légi közlekedés világába. Tegyük hozzá, hogy az sem kis teljesítmény, hogy most egy fapadoson dolgozhatnak: egy diszkont-légitársasághoz is embert próbáló feladat bekerülni. Ám a felvételi procedúráról beszéljen inkább inkább Berni, aki részben külföldön, részben Magyarországon nőtt fel, és pár éve határozta el, hogy felcsap stewardessnek. Adottságoknak kétségtelenül nincs híján, több nyelven beszél – megállás nélkül –, mosolyától olvadnak a férfiak, de kellőképpen határozott is tud lenni, ha éppen arra van szükség. Mára egy szinttel feljebb lépett: még mindig fapadozik ugyan, de már külföldön él.

“Elmentem a válogatásra. Nem kértek tőlem önéletrajzot, azonnal egy szituációs játékkal kezdtünk. Kihúztál valamilyen helyzetet, például azt, hogy egy részeg inzultál, de te nem ragadhatsz le mellette, foglalkoznod kell a józan utasokkal is. Közben pszichológusok és tapasztalt stewardessek figyelték, hogyan válaszolsz a kihívásokra” – mesélte Berni, aki valószínűleg jól teljesített, mert bejutott a következő fordulóba, ahol egy igazán durva szituációs “játék” várt rá.

Csoportokba rendezték őket, és közölték, hogy baleset történt, három embert meg tudnak menteni, hármat azonban halálra kell ítélniük. Kik legyenek azok? Az anyuka, akinek a gyermekei már kirepültek? A fiatal férj várandós feleséggel, vagy az unokáját egyedül nevelő öregúr? Akadt, aki elsírta magát, neki meg is köszönték az érdeklődést. A többség amúgy is erre a sorsra jutott: a nyolcvan jelentkezőből nyolcnak nézték meg az önéletrajzát, tehát csak minden tizedik jelentkező felelt meg a szigorú követelményeknek.

A kiválasztottak hamarosan egy felkészítő táborban találták magukat.

Hat héten keresztül már-már katonai fegyelemben készültek a jövőre, szigorú napirend szerint élték az életüket. A társaság felépített egy szimulátort is, amelyben pontosan modellezhették a vészhelyzeti protokollokat. Aztán elérkezett az első éles repülés, amelyen Berni még csak a megfigyelő szerepét kapta. Néhány nappal később azonban már ő volt a járat egyik hivatalos légiutas-kísérője.

“Ha világot akarsz látni, ne a fapadost válaszd! Mondanám, hogy csak a repülőtereken nézhetsz körbe, de még ez sem igaz. Egy átlagos diszkont-légitársaság 25–60 perces fordulási idővel dolgozik, vagyis ennyit tölt a gép a betonon, mielőtt újra a levegőbe emelkedne, így a személyzetnek maximum arra van lehetősége, hogy kidugja az orrát a nyitott ajtón. Kevesebb mint egy óra alatt kell elintézni mindent: ki- és beszállítani az utasokat, takarítani utánuk, előkészíteni a gépet a következő repülésre. Szaros pelenka az asztal alatt, zsírkrétával összefirkált falak, rágógumik az ablakon – van minden, amit el tudsz képzelni. Mire végzünk, már jön is az újabb hordányi utas. Egyetlenegyszer fordult velem elő, hogy ott aludhattam valahol: lerohadt alattunk a gép, és a cég kénytelen volt elszállásolni bennünket egy út menti motelban.”

Fotó: Ozan Kose/AFP
Fotó: Ozan Kose/AFP

Az irtózatosan pörgős tempó nemcsak a légiutas-kísérőket viseli meg, hanem a teljes személyzetet.

“Szakmailag nincs különbség a fapadosok és a többi légitársaság pilótái között, hacsak az nem, hogy mivel az előbbiek látástól Mikulásig dolgoznak, óriási gyakorlatuk van. A rövid fordulási idő azonban nagy stresszben tartja őket. Leszállás után azonnal neki kell látniuk az ellenőrző lista végigfuttatásának, hogy hamarosan újra útra képesek legyenek. Ez nagyon nehéz feladat, így nem csoda, hogy néha elgurul a gyógyszerük, idegesek, mogorvák a személyzettel. A kedvencem egy harminc éve repülő kapitány volt, aki annyira unta a banánt, és annyira sietett haza, hogy soha nem várta meg, míg becsuktuk az ajtót. Amint meghallotta, hogy “boarding completed”, odapattant, elküldte a lépcsőt, és lezárta a bejáratot. Egy bökkenő volt: a kolléganőnk valamiért lement a buszsofőrhöz, és ott is maradt. A nagy kapkodásában a kapitány ezt észre sem vette, a torony szólt neki: nem hiányzik a kolléganője? Nagy pufogva felszedte.”

A fapadosokra jellemző másik stresszforrás, hogy elvárják a bevétel növelését a személyzettől. Nem elég, ha egy utaskísérő kedves és profi, legyen jó saleses is! Minden légitársaság gazdasági osztálya pontosan kiszámolja, hogy a sikeres működéshez egy-egy utasnak hány eurócentet kell költenie a felhők felett. A vásárlási kedv azonban gyakran nem a sztyuvikon, hanem a desztináción múlik. A Tenerifére vagy Mallorcára tartó járatokon megérinti az embereket a közelgő nyaralás előszele, vagy ha már hazafelé tartanak, folytatni akarják az egy hete elkezdett masszív piálást, és úgy isszák a méregdrága söröket, hogy öröm nézni. Ezzel ellentétben egy szürke, rövid járaton pang a kassza, nem csilingelnek az aprók, egy árva ásványvizet sem vesz senki. Húsz perc alatt végigérnek a sztyuvik a soron, utána unottan néznek maguk elé. A kedvezőtlen beosztás egyenes következménye a főnöki fejmosás: a munkatárs nem termelte ki a megszabott kvótát.

Még mielőtt könnyeket hullatnánk a légiutas-kísérők sanyarú sorsa miatt, érdemes megjegyezni, hogy a bevételek elmaradását gyakran szándékosan idézik elő. Magyarán: lopnak. Aki kíváncsi, hogy miként lehet étellel, itallal és számlákkal trükközni, annak javaslom, lapozza fel az Eszem-iszom, Hungary című könyvet, amely feltárja a vendéglátós gazságok teljes tárházát. Egy fémcsőben persze szűkösebbek a lehetőségek, mint egy étteremben, de aki ügyes, itt is kereshet egy kis mellékest.

“Elég sok kezdő hozza fel a saját kávéját a gépre, hogy ott aztán jó pénzért, zsebre eladja – mondta Berni. – Beszerzik a szupermarketben, aztán három euróért eladják, és máris összejött húsz-harminc euró plusz. Elég amatőr húzás, de nem ítélkezem, valamiből meg kell élni.”

Fotó: Robert Nickelsberg/Getty Images
Fotó: Robert Nickelsberg/Getty Images

A mutatós ifjú hölgy a teafilterrel trükközött előszeretettel az égben.

“Ugyanazt a filtert eladtam háromszor két euróért: ha telenyomod a papírpoharat tejjel és cukorral, nem lehet észrevenni a különbséget. A részegekből is kaszáltunk rendesen. Ha valaki nagyon be volt kómázva, akkor lehúztuk a kártyáját, majd közöltük, hogy sajnos a terminál valamiért nem fogadja el, és kifizettettük vele készpénzben is. Másnap úgysem emlékezett rá, hogy mi történt pontosan, két sör ára miatt meg úgyse reklamált volna a légitársaságnál. Jól járt a cég, jól jártunk mi is.”

A harmadik fapados átok, hogy sok utas eleve úgy száll fel a gépre, hogy itt neki rossz lesz, és abban a pillanatban el is kezdik a szenvedést, amint átlépik a kabin ajtaját. Szűk az ülés, drága a kávé, még a gép is jobban ráz, hiába, a fapados ócskább levegőben repül, más úton, mint a hagyományos légitársaságok… Ha mindezek tetejébe a check-in pultnál még jól meg is büntetik őket a poggyász súlya vagy mérete miatt, akkor végleg elszabadul a pokol. Rossz szájízzel, dúlva-fúlva szállnak fel, és a légiutas-kísérő számukra az ellenség, akit le kell győzniük.

“Állandóan panaszkodtak, de nincs olyan szabály, ami szerint mindent le kell nyelnünk. Ha valaki beszólt, visszaszóltunk, nem szívbajoskodtunk. Olyan mondatokkal raktuk helyre a legpofátlanabb utasokat, amiért egy hagyományos légitársaságnál biztosan a szőnyeg szélére állítanának” – mesélte Berni.

Ilyen szóváltások főleg akkor következtek be, amikor Berni és a kollégái először finoman, majd erélyesebben kérték a zugivók dugipiáit.

Annak, hogy kívülről behozott alkoholt nem szabad a repülőgépen fogyasztani, két oka van. A legfontosabb indok biztonsági: a korlátlan alkoholfogyasztástól veszélyesen lealjasodhat az utazóközönség, több tucat részegre pedig igazán nincs szükség egy nyolcszázzal száguldó fémcsőben. Ráadásul hiába gyakorlott ivó valaki, ő maga sem tudja kiszámítani, milyen állapotba kerül néhány pohártól, mivel a légnyomás miatt a magasban egy sör két-három földi korsónak felel meg. Mindezek miatt a légiutas-kísérőknek ellenőrizniük kell, mennyit isznak a gondjaikra bízott emberek.

Az utasok ezt gyakran úgy fordítják le, hogy inni nem lehet, mert a légitársaság maga akarja eladni a szeszt, a légiutas-kísérő pedig a cég ökle, érdekeinek első számú képviselője. Utóbbi megállapításban van némi igazság, de az előbbi indokok valóban fontosabbak.

“Toleráns voltam a piázgató utasokkal, amíg kulturáltan tolták a stikában ivást, szemet hunytam a dolog felett. Az emberek olyanok, akár a gyerekek: tudják, hogy mi a szabály, de folyton feszegetik a határokat. Azt hiszik, kicselezhetnek bennünket. Ha a hátam mögött húzza meg az üveget, vagy ásványvizes palackból szlopálja a vodkát, akkor is pontosan tudom, hogy mit művel. Az oroszországi járatokon volt igazán súlyos a helyzet, olykor több vodkát cipeltünk, mint poggyászt. Hála a történelem viszontagságainak, az oroszok tisztelik és félik az egyenruhát, így ha rájuk parancsolok, odaadják az üveget. A többség azt hiszi, hogy végleg elveszett az itókája, így aztán örül, mint majom a farkának, amikor leszálláskor visszakapja a palackot.”

Fotó: Bloomberg
Fotó: Bloomberg

Néhányan mindent bevetnek, hogy a levegőben élvezhessék az italozás mámorát. Vannak, akik például a kisgyereküket küldik el pohárért, abban reménykedve, hogy hátha akkor nem lesznek feltűnőek. Pedig azok, nagyon is.

Mint minden repülőút esetében, itt is a járat határozza meg, hogy a légiutas-kísérő a főnyereményt ütötte-e meg, vagy egész úton azért esdekel majd, hogy érjenek már hozzá a kerekek a betonhoz, és legyen vége a rémálomnak. De érdekes, hogy az olasz és a spanyol fapados utazások egyik interjúalanyomnak sem voltak ínyére – úgy tűnik, a latinos virtus néha már egy kicsit túlteng ezeken a járatokon.

Jellemző, hogy e járatok utasai olaszul vagy spanyolul beszélnek – két olyan nyelven, amelyek a légiutas-kísérők számára általában ismeretlenek. Sok a félreértés, a mutogatás, a gesztikuláció, gyakran paródiává fajul a repülőút.

A brit, holland és belga desztinációkba tartó gépeket ezzel szemben mosogatójáratoknak nevezi a szakzsargon.

“Tele vannak külföldön minimálbérért dolgozó magyarokkal. Keresnek 300-400 ezer forintot – de mit számít az Londonban vagy Amszterdamban? Sok velük a rossz tapasztalat, lenézik a kollégákat, bunkók a személyzettel, felvágnak azzal, hogy ők márpedig valakik – miközben dehogy” – magyarázta Berni.

Újabb különleges világba nyerhetnek betekintést azok, akik Kordos Szabolccsal tartanak ezen a kontinenseken átívelő utazáson. A hatalmas sikerű Luxushotel, Hungary szerzőjének új könyvében elárulják titkaikat a magánrepülőgépeken dolgozó magyar légiutas-kísérők, valamint megszólalnak a diszkont- és a hagyományos légitársaságok sokat látott alkalmazottai. Megosztják a szerzővel – így az olvasóval is – történeteiket a földi kiszolgálószemélyzet tagjai és a mindent elnyelő gyomrú tehergépek magányos pilótái.

Ha érdekelnek a mindennapok 10 kilométerrel a föld felett, és a repülőtéri élet valósága, akkor az Airport, Hungaryt örömmel fogod olvasni.

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése