Így utazz gyerekekkel oda is, ahová sokan nem mernének

A Konzuli Hivatal honlapján Burma (Mianmar) az utazásra nem ajánlott országok közé tartozik – egyes területei kivételével kormányzásában ma is jelentős erőnek számít a katonai junta. A gyermekeid – Vince és Flóra – kilenc- és tizenkét évesek. Miből gondoltátok a férjeddel, hogy jó ötlet velük odautazni?

Természetesen az út előtt tájékozódtam. Burma hatalmas ország, és a veszélyeztetettség csak egyes tartományaira vonatkozik. Mi egy klasszikus turistaútvonalat jártunk végig, olyan területeket, ahol minden gond nélkül lehet közlekedni. Sokat utaztam korábban Ázsiában, vannak jó tapasztalataim, és ezeket a burmai út is igazolta. Az volt az alapvető érzésünk, hogy ott mindenki szeret minket. Ha valamit elhagytunk, utánunk hozták. Soha nem éreztük, hogy át akarnak vágni bennünket, nem kellett fél szemmel mindig a holminkat lesni. A gyerekek jelenléte mindig sokat számít a helyiek bizalmának elnyerésében. A mieink is folyton kaptak valami ajándékot, miközben lófráltunk, csak úgy odajöttek a helyiek, és a kezükbe nyomtak valamit. Nem egyszerűen arról van szó, hogy kedvesek, hiszen sok országban kedvesek az emberek – hanem hogy végtelen szelídség van bennük. Ez részben azzal függ össze, hogy a lakosság többsége buddhista, másrészt talán azzal, hogy itt volt a világ egyik leghosszabb ideig működő és legkeményebb, zárt katonai diktatúrája. Az emberek még nagyon nyitottak, örülnek neki, hogy ha ők nem is tudnak elmenni világot járni, a világ végre eljöhet hozzájuk.

Fotók: Miradonna.hu – Varjas Gabriella

Nyilván másképpen kell megtervezni az utazást gyerekekkel, mint nélkülük.

A száraz évszakban érdemes odamenni, novembertől márciusig, amikor az esték még kicsit hűvösek, de nappal is kibírható a meleg. Arrafelé borzasztó nagy távolságok vannak, repülőre (négy fővel) nincs az a pénz, ami elég lenne, minden más nagyon hosszú ideig tart. Tehát először is: egy hétre nem érdemes Burmába menni. Alapesetben, ha gyerekekkel megyünk, igyekszünk minél pontosabb útitervet készíteni. De ezek, éppen miattuk, módosulhatnak is. Itt végül csak a yangoni szállásunkat foglaltam le előre itthonról, mert például az Airbnb Burmában nem nagyon terjedt el. Próbálkoztunk egyébként itthon és ott, Burmában is helyi utazási irodákkal, kértünk ajánlatot, és amikor megláttuk, úgy döntöttünk, hogy inkább magunknak szervezzük meg az egész utazást.

Vettem egy SIM-kártyát, és folyamatosan kerestem szállásokat útközben. Mindig csak egy kicsit jártam előbbre, de így könnyebben ki tudtuk használni a last minute kedvezményeket. Nem nagyon szeretem a büdös, forgalmas nagyvárosokat – főleg gyerekekkel –, inkább természetközeli helyekre akartunk menni. De amit láttam Yangonból, annak alapján megállapítottam, hogy több van benne. Az életkörülmények még ázsiai viszonyokhoz mérve is kemények, a katonai diktatúra megtette a hatását. Nincs egy szabadon sétálható járda, sosem tudtuk eldönteni, hogy most építik vagy bontják éppen. A gyarmati időszakra jellemző építészete érdekes volt, de az egyik leggyönyörűbb épületegyüttest például véletlenül láttuk meg egy irodaház magas emeletének ablakából, ahol ügyet intéztünk. Mivel körbe van építve, és benőtte a növényzet, be sem lehet menni, pedig igen nevezetes: itt gyilkolták meg a kormányfő, Ang Szán Szu Csí édesapját. A volt brit gyarmat függetlenségét egyébként 1948-ban mondták ki. Burmát addig India részének tekintették az angolok, de Csipkerózsika-tartomány volt – ide senki nem akart menni. Az egyetlen nevezetes figura, aki megfordult errefelé, George Orwell író, aki öt évig szolgált itt rendőrtisztként.

Sok nyugati turistában működik két ellentétes igény: legyen az ország kényelmes, élhető, wifivel, mobilhálózattal, de azért legyen autentikus. Annak ellenére, hogy még mindig nincs stabil demokrácia, érezhető itt is a nyugati hatás?

Igen, az egész országban érezhető valamiféle rendszerváltás hatása. De azért Yangonban nem nagyon lehet úgy sétálgatni, mint egy nyugati nagyvárosban, mi nagyjából mindenhol taxival közlekedtünk. Viszont izgalmas az elővárosait átszelő körvasút, amelyre csak felszáll a turista, és nézi a helyiek életét, akár három órán keresztül. Elég bizarr látványt nyújtanak a burmaiak az arcukra mázolt sárga púderrel. Ezt a növényi pasztát ők thanakának nevezik, és férfiak, nők egyaránt használják, elsősorban a nap ellen. Rengeteg szerzetest látni – itt nagyon sokan választják ezt az életformát az életük egy-egy szakaszában, a gyerekek oktatást is kapnak a kolostorokban –, meg teaházakat, az utcai étkezdékben békésen eszegető embereket. Mi is ezekben étkeztünk általában, nagy kedvencünk lett a burmai padlizsánsaláta és a tealevél-saláta.

Nem kaptatok fertőzést?

A gyerekek nem, mi ketten összeszedtünk egy hasmenést. Két dolgot kell szem előtt tartani: ahol sokan esznek, ott hamar elfogy a melegben az étel, és nem romlik meg. Valamint, hogy sültet és főttet egyél.

A gyerekek nem idegenkedtek a furcsa ételektől?

Mivel mi itthon is elég sokféle ételt eszünk, szeretjük az egzotikus konyhát, hozzászoktak ezekhez. Van egy kedvenc indiai éttermünk Budapesten, szoktunk onnan hazavinni ételt, és legutóbb nagyon meglepődtek, amikor a kisfiam is jött velem, és mutogatta, hogy mit szeret, fejből mondta az ételek indiai nevét.

Hogyan bírják a gyerekek a tétlenséget a hosszú buszos utazásokon?

Tablet, telefon, társasjáték. De főként az számít, hogy hozzászoktak kicsi koruktól. Van egy házunk Baranyában, két és fél óra addig az út, azt is egész jól viselik. Persze van néha nyűglődés, hogy mikor érünk már oda, de nagyon értékelik, amit látnak.

Arra felkészítettétek őket, hogy valószínűleg nagy szegénységet fognak látni?

Igen, sokat beszélgetünk erről előtte és közben is. Arra is nagyon jók ezek az utazások, hogy testközelből látják az egyes országok, kultúrák, életformák közti különbségeket; ad egy toleráns világlátást. És azt sem kell sokat magyarázni, mennyire fontos, hogy tanuljunk nyelveket. Annak érdekében, hogy tényleg megtapasztalják a helyiek életét, elmentünk velük kis falvakba is, ahol nincs áram, vezetékes víz. Látták a selyem- és textilmanufaktúrákban dolgozó, kosárfonó, nyakukat karikákkal magasító nőket.

Kifejezetten gyerekbarát programokat kerestetek?

Nyilván fontos szempont volt, hogy számukra is élvezetes programokat találjunk ki, de ezek szerencsére nem állnak távol attól, amit mi is szeretünk. A gyerekek mindenhova fölmásznak, elszaladgálnak, ezért inkább olyan helyeket kerestünk, ahol ezt megtehetik. Az Inle-tó környékén sokat mászkáltunk, megnéztük az úszó ültetvényeket, falvakat, piacokat.  Az ugráló macskák kolostora nekünk is tetszett, igaz, már nem ugrálnak, csak heverésznek a macskák – bár a legenda szerint az ott lakó szerzetesek megtanították őket karikákon átugrálni. A tavi hajókázásból nekünk talán elég lett volna kevesebb, de a kedvükért elmentünk három nap alatt háromszor. A cukornádültetvényekkel körbevett meleg vizű fürdő nekünk is élmény volt – akár egy spa. Élvezték az óriási jádepiacot is, ahol az árus fölpróbáltatott velem egy tizenötezer dolláros gyűrűt, hiába mondtam, hogy úgysem fogom megvenni. A gyerekek megcsinálták velünk a háromnapos gyalogtúrát is az Inlet-tótól Kalaw-ba. Rengeteg kaktuszfélét, óriás fákat és izgalmas állatokat láttunk. Ott láttak először fán termő papáját, avokádót, banánt. Az érett avokádótól roskadozó fát percekig néztük, sosem fogjuk elfelejteni.  Turistákkal alig találkoztunk, a trekking eleve megszűri őket, sokan nem szeretnek gyalogolni.

És a ti gyerekeitek mennyire szeretnek?

Mivel kezdettől vittük őket kisebb, aztán hosszabb távokra magunkkal, már babakocsival meg háti hordozóban is jöttek velünk kirándulni, hozzászoktak. Végigjárták velünk a Néra-áttörést Dél-Erdélyben – 9 órás úton azért eljutottak olykor a mélypontra, de ezeken is sikerült túllendülnünk kis pihenéssel, bohóckodással, dicsérettel, csokival –, megmászták a torockói Székelykövet, a legendás Tordai-hasadékot is egy hét alatt. Ennyit arról, hogy a gyerekeket csak a strand érdekli nyáron. Sok gyereket látok én is, aki ha kétszáz métert sétálnia kell, már nyivákol, ha nincs útközben fagyizó. De ez a szülőn múlik: ha a gyerek azt látja, hogy anya, apa is sportol, nemcsak a tévé előtt punnyad, nagyobb eséllyel vehető rá, hogy ne csak a telefonját nyomkodja.

Burmában mennyit gyalogoltatok?

 A 3 napos gyalogtúrán olyan napi hat-hét órát, de nem volt az komoly túra, szintemelkedéssel. Közben látták közelről a falusi életet, hozzájuk hasonló iskolás gyerekeket egyenruhában. Az egyik szállásadónk utánunk szaladt, mikor elbúcsúztunk, és adott a gyerekeknek egy-egy jellegzetes burmai tarisznyát, amilyennel suliba is járnak a gyerekek, de mindenki hord ilyeneket ott. Azóta a kislányom ebben viszi a cuccát angolórára.

A ti gyerekeiteknek is kellett volna akkor iskolába járni idehaza – ezt hogyan oldottátok meg?

Próbáltuk hivatalosan megoldani: kértünk engedély az iskolában, de azt mondták, erre nem adhatnak, oldjuk meg nyáron. De nyáron a klíma ott nem nekünk való. Az orvosi igazolást nem vizsgálhatják, illetve ha a szülő külföldi kiküldetésre megy, és nem tudja a gyereket itthon kire hagyni, akkor is viheti magával – ez lett a megoldás. Értem, hogy fontos, hogy a gyerekek tanuljanak, de az utazás is tanulás, csak sokkal mélyebben bevésődik, mint amivel csak a tankönyvekben és az iskolapadban találkoznak. Sokan mondják, hogy azért nem érdemes kicsi korukban vinni őket, mert úgysem emlékeznek semmire. Ez nem igaz. Egyrészt sok emléket fel tudnak idézni, és nemcsak a medencét a hotelben, másrészt észrevétlenül beépülnek a dolgok. Látják, mennyiféle táj, időjárás, viselet létezik, amivel összehasonlítják az itthoni körülményeket. A világban való eligazodást is észrevétlenül tanulják meg, amely legalább olyan fontos képesség, mint a matek. Most még kicsik, még szívesen jönnek velünk, de nagyon hamar felnőnek, és pár év múlva már úgyis a saját barátaikkal mennek.

Ázsiában erős a kockázata annak, hogy a nagy tömegben elbámészkodnak és elvesznek. Hogyan lehet ezt megelőzni, és mi van, ha mégis megtörténik?

Érdemes névjegyet tenni a zsebükbe, vagy ha más lehetőség nincs, akkor ráírni a kezükre a helyi telefonszámot, a lelkükre kötve, hogy menjenek oda az első bizalomgerjesztő felnőtthöz, és kérjenek segítséget. És persze nagyon a szájukba kell rágni, hogy nincs elbámészkodás. A mieink nem is vesztek el külföldön, csak itthon, az Astoriánál, amikor a kisfiam fogta magát, és lelépett egy önkiszolgáló étteremben.

Mennyivel olcsóbb egy saját szervezésű út Burmába gyerekekkel, mint ha utazási iroda szolgáltatásait vettétek volna igénybe?

Fejenként 400 ezer forintból jött ki nekünk a  24 nap. Egy egzotikus utakat szervező irodával általában 10-14 napos útra lehet menni, körülbelül 1 millió 300 ezerért… Ilyen összegekért négy fős családot nem realitás elvinni. Ezért szervezek magam.

Gondolom, jól menő vállalkozásod van…

Kávékereskedéssel foglalkozom régóta, egy kis cégünk van, és majd húszévnyi munka benne, és nem vagyunk milliárdosok. Ezért a szabadságért nagyon sok felelősséget is kell vállalni, és meg is kell dolgozni érte. Normál középosztálybeli család vagyunk, de tisztában vagyok vele, hogy Magyarországon ez nem általános. Nekem az ország-világjárás prioritás. Elég egy 100 nm-es lakás, nem autót veszek, ha összegyűlt egy kis pénzem, hanem időt magunknak és élményeket. Itthon sokszor éjfélkor is még a gép előtt ülök, és dolgozom, munka, család, gyerekek mellett hobbiból írom a blogomat.

Te is a családoddal kezdtél utazni annak idején?

Igazából nem. A klasszikus módon kezdtem: tizennégy évesen stoppal jártunk a barátnőmmel Szombathelyről Budapestre. Aztán 18-20 évesen körbestoppoltam Európát.

Szülőként mit szólnál, ha a lányod két év múlva ugyanúgy tenne, mint te tizennégy évesen?

Mivel én magam sosem éreztem, hogy életveszélyben volnék, bár lehet, hogy csak szerencsém volt, nem tiltanám el. Nyilván nem is tudom megakadályozni, legfeljebb elmondhatom neki, hogy mire figyeljen, és ha bármi van, jelentkezzen. Hogyan tudnám megtiltani, hogy utazzon, amikor én is azt teszem?