A kisfiú az út mellett, a finom, púderszínű porban ül, és szorgosan, nagy odafigyeléssel rakosgatja egymásra a színes kavicsokat. A nyelvét is kidugja, úgy koncentrál; úgy másfél-kétéves lehet, vezetőnk szerint ahhoz a beduin törzshöz tartozik, amelyik hosszú évszázadokig lakott itt, ezek között a lélegzetelállító sziklafalak között. Tizen-egynéhány éve még fegyverrel védték a szorost a kilakoltatásukra küldött katonák ellen, többen meg is haltak, amikor a hadsereg lerombolta az egyik barlanglakást, de azóta kiegyeztek a jordán kormánnyal. A közeli Um Sayhunban egy komplett falut húztak fel nekik iskolástul, kórházastul, közművestül, földet kaptak, és csinos osztalékot a belépők árából, ingyen kapják a vizet és az áramot is. Most a turizmusból élnek: a szájtáti külföldiek pumpolásából szerzett vagyonból földeket vesznek, hogy zabot termeszthessenek az állataiknak. „Nem mennek innen sehová, nekik ez az életük” – mondja Mahfoze, a kísérőnk. A kicsi morcosan ránk néz, aztán furcsa, pörgő nyelven gügyögni kezd, mire az árnyékból odakocog mellé egy fekete-fehér foltos kutya. Továbbindulunk.
Petrában vagyunk, ebben a fantasztikus, vörös és lazacrózsaszín sziklák között megbúvó romvárosban, amelyet egy belső Arábiából idetelepült nép, a nabateusok alapítottak az i. e. hatodik-harmadik században. Az épületek jó részét – a lakóházakat, a fürdőket és a középületeket épp úgy, mint a templomokat vagy a sírboltokat – a puha homokkőből faragták ki. Nem is akárhogyan: a sivatagi nomád népek hagyományaira építkezve olyan egyedi, elegáns és monumentális építészeti stílust teremtettek, amelynek láttán ma is őszinte csodálat fogja el az idelátogatókat. Mi is ámultan forgatjuk a fejünket, ez a rég halott, de mégis lüktető, több ezer éves város annyira elvarázsol minket, hogy a nagy bámészkodásban alig tudunk elugrani egy szűk kanyarból előrobogó csacsifogat elől.
Mert csacsi meg fogat, bizony, van itt bőven, sőt lovak és tevék is. A helyiek a szuvenírek – kendők, dísztárgyak, „eredeti beduin ezüstből” készült ékszerek, a sírokból kimentett apróságok és azok másolatainak – árusítása és a kanyonban üzemelő büfék mellett főként a lusta turisták fuvarozásából keresik a pénzt. „Ahhoz, hogy a látogatókat szállíthassák, súlyos pénzeket kell letenniük, itt nemcsak a fogatoknak, hanem a tevéknek, a lovaknak és a szamaraknak is saját rendszámuk van” – magyarázza Mahfoze.
Szik-szurdok (Fotó: Thinkstock)
Már jó húsz perce sétálunk a városba vezető Szik-szurdok meredek sziklafalai között, a nap magasan áll, égeti a tarkónkat. November vége van, de itt, Jordániában ilyenkor is meleg az idő, mielőtt elindultunk, megnéztem az időjárás-előrejelzést a telefonomon, az app 23 fokot jósolt kora délutánra. Talán mégis meg kellett volna venni azt a shemaghot (beduin kendő, Palesztinában fekete-fehér, Jordániában piros-fehér kockásat hordanak a férfiak – a szerző.), amit a bejáratnál lévő látogatóközpontban próbált rám sózni egy élelmes kereskedő. Égre-földre esküdözött, hogy az édesanyja készítette, hittem is volna neki, de a címkébe hímzett „Made in Bangladesh” felirat kicsit elbizonytalanított.
Petra aranykora i. e. 200 és i. sz. 100. körül volt, a selyemút kereskedőit vámoló nabateusok erős királyságot alapítottak itt, seregeik Damaszkuszt és Jeruzsálemet is elfoglalták egy időre. Aztán jöttek a mindent letaroló rómaiak, a bizánciak, majd az arab hódítás és vele a város lassú hanyatlása. A sziklaszurdok és környéke idővel teljesen elnéptelenedett, és hosszú évszázadokig elfeledve állt a sivatag közepén, csak az erre kódorgó beduin pásztorok tudtak a létezéséről. Európai ember utoljára a keresztes háborúk idején járt itt – egészen addig, amíg 1812-ben Jean Louis Burckhardt, a híres svájci Közel-Kelet-kutató és szerencsevadász fel nem fedezte újra. Burckhardt igazi kalandor volt, afféle tizenkilencedik századi Indiana Jones, aki még attól sem riadt vissza, hogy áttérjen az iszlámra, csak hogy zavartalanul utazgathasson az Arab- és a Sínai-félszigeten. Állítólag ő volt az első európai, akit a muszlimok két legszentebb városába, Mekkába és Medinába is beengedtek.
Burckhardt utazásai során hallott a sivatag sziklái között rejtőző, titokzatos városról, és elhatározta, hogy felkutatja. El is jutott Petrába, igaz, csak egy csalafinta trükkel: azt mondta, szeretne kecskét áldozni Áron, Mózes testvére, Izrael első főpapjának sírjánál, akit a Biblia szerint a szomszédos Hór-hegyen temettek el. A várost övező történetekben egyébként maga Mózes is szerepel, a legenda szerint ő fakasztotta a Dzsebel el-Hubsza sziklagyűrűjét átvágó patak forrását, amikor Egyiptomból Izraelbe tartva megpihent itt a választott néppel. Őt a judaizmus és a kereszténység mellett az iszlám is isten öt legnagyobb prófétája között tartja számon, a helyiek ma is Vádi Múszának (Mózes völgye) hívják a völgyet.
A svájci titokban rajzokat és feljegyzéseket készített a városról, amelyeket később Európába visszatérve nyilvánosságra hozott, útmutatásait követve számos utazó, kalandor és felfedező eljutott Petrába. Jó száznyolcvan évvel később az „igazi” Indiana Jones is elzarándokolt ide: Steven Spielberg ezek között az ősi díszletek között vette fel a Harrison Ford, Sean Connery és Alison Doody főszereplésével készült Utolsó kereszteslovag jó néhány jelenetét, nem véletlen, hogy a városban minden második csemegeboltot „Indiana Jones kincseskamrájának” hívnak.
Haznet al-Faraún (Fotó: Thinkstock)
Petra kalandos története már önmagában is lebilincselő lenne, de igazi hírnevét mégis az épületeinek köszönheti. A Szik-szurdok mindkét oldalán elképesztő antik építészeti remekek sorjáznak: a bejárat közelében a várost oltalmazó Dzsinn-sziklák állnak, velük szemben pedig az egyiptomi és graeco-román stílusban épült Obeliszk-sír, amelynek egyik, Triklinium nevű helyiségében a halottak tiszteletére rendezett ünnepségeket tartották a nabateusok. A közel másfél kilométer hosszú, helyenként nyolcvan-száz méter magas sziklahasadék végében a híres Haznet al-Faraún áll. A „Fáraó kincstára”, amely negyven méter magas, huszonöt méter széles, hellenisztikus stílusban kifaragott homlokzatával igazán lenyűgöző látványt nyújt. A hagyomány szerint a kincstárat III. Ramszesz építtette, de a régészek úgy saccolják, hogy valójában jó ezeregyszáz évvel a nagy egyiptomi fáraó uralkodása után, az i. e. első században emelték, a várost igazi gazdasági és politikai központtá tevő IV. Aretasz király megbízásából. A fáraó legendája ennek ellenére hosszú ideig makacsul tartotta magát: olyannyira, hogy a homlokzat tetején álló tholoszon (áthidaló gerendán – a szerző.) álló urnát ripityára is lőtték a beduinok, azt hívén, hogy az egyiptomi uralkodó abban rejtette el mesés kincseit.
A Haznet al-Faraúnnál rövid időre megállunk, veszünk egy palack vizet, haverkodunk a kincstár előtt kipányvázott tevékkel, és próbáljuk kicselezni az agilis szuvenírárusokat. Mahfoze lelkiismeretesen megmutatja, honnan érdemes lefotózni a csodaszép homlokzatot; az épületbe sajnos nem mehetünk be, mert az alatta lévő sírok Petra nagy részével egyetemben ma is feltáratlan régészeti területnek számítanak.
Miután kifújtuk magunkat, továbbindulunk a városközpont felé vezető, kövezett úton. Rövid kutyagolás után a Homlokzatok utcájához érünk, az asszír építészet jellegzetes elemeit magukon viselő, pompásan díszített sírokban több mint negyven nabateus notabilitást temettek el. Igaz, ma már nem nyugszik bennük senki: a sírokat a többi könnyen megközelíthető épülettel együtt módszeresen kifosztották, a bennük fellelt tárgyakat a nyugati turisták vásárolták fel, többnyire bagóért. Ki tudja, hány innen származó, felbecsülhetetlen értékű műkincs csücsül a Zürichi-tó partján épült villák, skót várkastélyok, New York-i penthouse-ok, pekingi luxusapartmanok fogadószobáiban – kár is belegondolni, mint ezen a világon mindenre, a szépségre, a hagyományra és a történelemre is rég árcímkét ragasztott már a kérlelhetetlenül kapitalista emberi természet.
A sírok után a kanyon hirtelen kiszélesedik, öblös szájánál, a hegyoldalban a kétezer éves színház áll. Építésekor sok korábbi sírkamrát és természetes üreget átvágtak, negyvenöt soros nézőterén közel háromezer ember fért el. A 363-as nagy földrengésben, miután a pompás teátrum súlyosan megrongálódott, egy részét elbontották, a bontásból származó köveket pedig a város más részeinek helyreállításához használták fel.
Az amfiteátrum (Fotó: Thinkstock)
A színháztól északra, a kanyon túloldalán hat királysír – az Uneisu-sír, Urna-sír, a Selyem-sír, a Korinthoszi sír, a Palota-sír és Sextius Florentinus sírja – áll. Nem messze innen kezdődik az egykori városközpont, amelynek szűk utcái mentén valaha százával sorakoztak az apró, lapos tetejű lakóházak és üzletek. Itt van Petra „szent kerületének” legimpozánsabb épülete, a Kaszr el-Bint Faraún templom is, amelyet csak néhány éve tártak fel a régészek. A „Fáraó lányának erődjeként” is emlegetett templomot az első században a nabateusok két főistene, Dusára és al-Uzza tiszteletére emelték. Szép márványoszlopai, festett falai rég leomlottak már, de ma is impozáns látványt nyújt – mintha szeleburdi kölyökistenek legóztak volna a széles márványlépcsők tetején heverő, hatalmas kőtömbökkel, akik, miután elunták a játékot, óriási kupit hagytak a gyerekszobájukban.
A templom közelében, a múzeum mellett lévő étteremben megebédelünk, aztán elindulunk vissza, a szállodába. Két kalandvágyó útitársunk ugyan még felmegy a közeli domb tetején álló ed-Dejrhez (más néven Kolostor – a szerző.) – az eredetileg királysírnak épült, a Haznet al-Faraúnéhoz hasonlóan szép homlokzatú épületben egyes kutatók szerint a középkorban szerzetesek és remeték laktak –, de a többségünk túlságosan lusta és kimerült a jó háromnegyed órás mászáshoz. A visszaúton hosszan alkudozom egy kis bronzból készült vízilófigurára az egyik csecsebecseárus öregasszonynál, de végül mégsem veszem meg, pedig a tizenöt dináros árat sikerül jó a felére lealkudnom. Vesztemre, mert mint később kiderül, ezután már csak méregdrága vacakokat áruló szuvenírboltokat találunk.
Este, a szállodai ágyamon fekve megpróbálom felidézni az elmúlt napok eseményeit. Budapestről jó háromórás repülőút után érkeztünk meg Ammánba. Jordánia fővárosát a régészek szerint már az újkőkorszakban is lakták, több mint tízezer éves történetével ez a világ egyik legősibb települése. Az egykori Rabbath-Ammonnak egy 2011-es becslés szerint ma már közel hárommillió lakója van, de a népesség folyamatosan nő, és vele együtt a város is terjeszkedik, lassan, ráérősen falja a körülötte lévő sivatagot. A Dzsabal Kala tetején álló citadella mellől – valamikor karavánszeráj volt, a Kínából induló Selyemúton és az Egyiptomból Arábián át Indiába tartó Tömjénúton járó kereskedők pihenő- és itatóhelye – elképesztő panoráma nyílik a környező dombokra és az őket összekötő, lankás völgyekre. Amerre a szem ellát, tipikus arab stílusban épült lakóházak erdeje borítja a tájat, sehol egy talpalatnyi zöld, fa, bokor vagy virág.
Ammánban rengeteg a látnivaló, római és bizánci romokkal, nyüzsgő piacokkal, mindenféle portékát kínáló kis szatócsboltokkal van tele a város. Az 1950-es években felújított Római Színházba minket is elvitt a vezetőnk: a második évszázadban, Antoniusz Piusz uralkodása idején épült, hatezer férőhelyes teátrumban ma is rendszeresen tartanak koncerteket és színházi előadásokat. A város legnagyobb vonzereje mégsem a „nagy múlt” – hanem a gasztronómia: az itteni éttermekben, kifőzdékben, kávézókban szinte mindent megkóstolhatunk, amit a jordán, az izraeli, a szír, a libanoni, az egyiptomi, az észak-afrikai és úgy általában a mediterrán konyha kínál. Jordániában az a mondás járja, hogy „Ha tele a hasad, akkor is ehetsz még negyven falatot!”, az étel és maga az étkezés az ország kultúrájának egyik legfontosabb alappillére. A helyiek nagyon vendégszeretők, minket is elvittek a híres „Szivárvány úton”, az Abu Baker al-Siddeeqen lévő Sufra étterembe vacsorázni, ahol a csicseriborsóból, tahinivel, olívaolajjal, citrommal és fokhagymával készült humusztól a falafelen és a bárányhúsból készül, mandulával, rizzsel és finom joghurtszósszal tálalt mansafon át a kecsketúróval töltött, mézszirupban kisütött édességig, a kanafáig tisztességgel végigettük az étlapot.
Fotó: Thinkstock
Petrából kora reggel indulunk tovább a Jordán folyó deltájának közelében fekvő bibliai keresztelőhelyhez, Al-Maghtashoz, amit Mahfoze a maga remek, bár erős arab akcentussal fűszerezett angolságával csak „beptizm szájt”-ként emleget. Az ezerkétszáz méter magasan fekvő várost övező homokkő sziklákat elhagyva, a festői „Királyok útján” ereszkedünk le a Jordán-árokba. A fantasztikus formákat mutató homokkövet idővel gránit, majd mészkő váltja fel, a csodaszép tájat romantikus kanyonok és szakadékok tagolják. Embert, autót alig-alig látunk, jobbára csak egy-egy kecskéket terelgető pásztorral találkozunk a hegyek között. Az út hosszú, vezetőnk, hogy elüsse a kisbuszban töltött időt, rögtönzött előadást tart a jordán királyi család szappanoperába illő történetéből. II. Abdullah király fiatal korában nagy playboy hírében állt, Oxfordban, Georgetownban és Sandshurstben tanult, és apja haláláig a hadseregben szolgált. 1993-ban vette feleségül Ránija Ál Jasint: a leendő királyné állítólag sokáig kérette magát, mire igent mondott az ifjú trónörökösnek. Ránija egyébként hatalmas népszerűségnek örvend az országban, részben karakán személyisége miatt, részben pedig azért, mert elképesztő összegeket költ jótékonykodásra. Igaz, van is miből, a Szaúd-Arábiából származó királyi család tulajdonában van a mekkai telkek nagy része, így komoly pénzeket húznak a tiltott városban működő szállodák és vendégházak után.
A hegyeket magunk mögött hagyva néhány órás utazás után leérünk a Holt-tenger medencéjébe. Útközben csak egyszer álltunk meg egy magányosan álló, isten háta mögötti szuvenírboltnál, hogy kinyújtóztassuk elgémberedett tagjainkat és igyunk egy zaccos, illatos kardamommal ízesített arab kávét. A hosszú autóút második felét már a tengerszint alatt négyszázhúsz méterre fekvő medencében tesszük meg, a jobboldalon dúsan termő, jobbára szír menekültek által gondozott paradicsomföldek, a balon pedig az izraeli határ szegélyezi a keskeny autópályát. Mahfoze a senki földje két oldalán felállított őrtornyokat is megmutatja nekünk, az útszéli táblákon áthúzott géppisztolyos alakok piktogramjait látjuk. Jordániában az 1967-es hatnapos háború lezárása óta béke van, de azért nem árt az óvatosság, hiszen az ország Szíria, Irak, Szaúd-Arábia, Ciszjordánia és Izrael közé szorulva, egy folyton izzó-forrongó konfliktuszóna közepén éli az életét. Vezetőnk azt mondja, itt nem okoz gondot a Daesh (az Iszlám Állam arab neve – a szerk.), de a Jordán folyó felé tartva azért több katonai ellenőrző ponton is át kell haladnunk. A táj továbbra is meseszép, csak a víz közelsége miatt megszaporodó legyek okoznak egy kis kellemetlenséget.
Az Al-Maghtasnál is szigorú az ellenőrzés, a szent helyet marcona, gépfegyveres katonák őrzik. A Biblia szerint Keresztelő Szent János itt keresztelte meg Jézus Krisztust: legalábbis egyes értelmezések szerint, mert az izraeliek azt mondják, hogy épp szemben, a nyugati parton lévő Quasr al-Yahudban került sor a vallási-transzcendentális szempontból kivételes jelentőségű megmerítkezésre. A Libanonban, a Galileai-tó közelében fakadó, 251 kilométer hosszú Jordán ugyanis határfolyó, amely Izraelt, az izraeli ellenőrzés alatt álló Ciszjordániát és Jordániát választja el egymástól. Mahfoze bosszúsan morog, amikor a szomszédos zsidó államról kérdezem. „Az nem Izrael, hanem Palesztina, ezt minden rendes arab ember tudja” – mondja mogorván.
A keresztelőhelynél nagy a tülekedés, egy testes amerikai turista épp hangosan prüszkölve merül bele a vízbe, amikor odaérünk. Az Al-Maghtas a világ egyik legforgalmasabb zarándokhelye, ahova ezrével látogatnak el a különböző vallásokhoz, felekezetekhez tartozó emberek. Ugyan kiugrott katolikusként rég nem gyakorlom már a vallásom, de azért engem is megérint a hely szakralitása: a vízbe dugom a kezem, és lopva keresztet vetek. Vezetőnk azt mondja, hogy bár ezen a ponton csak a nyolc-tíz méter széles folyó választja el egymástól a két országot, ritkák a határkonfliktusok. „Pár éve egy bolond amerikai átúszott Izraelbe, őt jó két órán keresztül faggatták a határőrök, mielőtt elengedték volna. Végül egy szál fürdőnadrágban kísérték át a King Hussein hídon, az egész csoportnak várakoznia kellett miatta” – meséli.
A Holt-tenger (Fotó: Thinkstock)
A „beptizm szájttól” a Holt-tenger partján álló szállodasor felé vesszük az irányt. A világ legmélyebb szárazföldi pontján elterülő, erősen sós vizű tó mellett luxusszállodák hosszú fűzére kanyarog: van itt Kempinski, Hilton, Mövenpick, Holliday Inn, Ramada és persze Mariott is. Minket is az egyik jó nevű hotelben szállásolnak el; miután bevackolódunk és megebédelünk, mindannyian fürdőruhát húzunk, és nagy, bolyhos szállodai köntösökben lemasírozunk a partra. Ez az utolsó napunk Jordániában, mára már nem maradt program, így nincs más dolgunk, mint hogy magunkba szívjunk egy kis napsütést, és alaposan kiáztassuk magunkat a hullámokban.
A Holt-tenger vízében nagyjából nyolcszor annyi a só, mint az óceánokéban. Úszni nem is igen lehet benne, inkább csak lebegni, és élvezni, ahogy kimossa a tagjainkból a fáradtságot. Az itteni iszapnak valódi gyógyhatást tulajdonítanak a szakemberek, számos kozmetikai és bőrápolási terméket – krémet, tusfürdőt, testápolót, miegymást – készítenek a felhasználásával; a kenceipar a tó mindkét partján virágzik, és komoly bevételt termel. Miután alaposan kifürdőztük magunkat, mi is tetőtől talpig bemaszatoljuk magunkat a fekete iszappal, úgy festünk, mint egy misszionáriusvadászatra induló kannibál törzs tagjai. Strandolás után visszamegyünk a szállodába, ahol Mahfoze lassan felcihelődik, és nagydarab, mindig mosolygós sofőrünk társaságában elindul, hogy estére visszaérjen Ammánba, a családjához. „Salam alejkum!” – mondja búcsúzóul. „Alajkum salam!” – vágjuk rá kórusban. Nézem, ahogy a nap lassan lemegy a nagy tó túlpartján álló Jeruzsálem mögött, és arra gondolok, hogy holnap már újra a kemény mínuszokban didergő Budapesten leszünk.
