„Boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel, gyere haza, csak ennyi kell” – Mariannal szinte egyszerre kezdjük énekelni a híres Cserháti-számot Krakkó belvárosának kihalt utcáin gyalogolva; a hátunk mögött lassan elhal a turistákkal teli Stare miasto zsongása.
Az U Muniakából jövünk, ma este egy tehetséges fiatal zenészekből álló trió muzsikált. A Floriańska utcában lévő U Muniaka a Harris Piano Bar, a Piec Art és a Chicago mellett a pezsgő zenei életéről is ismert lengyel város egyik leghíresebb jazzklubja – kivétel nélkül mind a Rynek Główny, az óváros szívében lévő főtér közelében üzemel.
A félhomályos, szépen berendezett pincehelyiség zsúfolásig tele volt. Nem ez az első krakkói utam, úgyhogy jó fél órával a koncert kezdete előtt érkeztünk, de így is csak egy másik pár asztalánál kaptunk helyet a harminc złotys (kb. 2250 forintos) belépőjegyért. Nem bántuk, közel volt a színpad és a bár, asztaltársaink csendesen iszogattak mellettünk, a hangszórókból halk bossa nova szólt. Kisvártatva a pincérnő is megérkezett: a csinos fekete ruhába öltözött, kedvesen csámpás középkorú hölgy ugyan nemigen beszélt angolul, de kézzel-lábbal hadonászva azért csak megértettük egymást valahogy. Szaporán bólogatva jegyezte le a rendelésünket, aztán széles arcán még szélesebb mosollyal sarkon fordult, és elbillegett a pult felé.
A kötelező tizenöt perces udvariassági késéssel megérkezett a zenekar is. Jarek, a szaxofonos igazi frontember: ahogy a színpadra lépett, egyetlen pillantással felmérte a termet, aztán a nyakába akasztotta a szaxofonját, és belekezdett Ella Fitzgerald All The Things You Are-jába. Hamar befújták magukat; főleg sztenderdeket játszottak – I Hear a Rhapsody, Misty, Have You Met Miss Jones meg a többi – de persze lengyeles csavarral: látszott rajtuk, hogy a Krzysztof Komeda által teremtett iskolában nevelkedtek, és megvan bennük minden, ami híressé tette a helyi jazzt.
Fotó: Latitudeslife.com
A közönség is hamar bemelegedett, egy-egy szépen végigvezetett számot, bátor és biztos kezű imprót rendre tapsviharral fogadtak. A kis klubban egyre emelkedettebb lett a hangulat. Jól fogyott a vodka és a sör; a mellettünk lévő asztalnál ülő brit lányok egyszerre tizenhat shotot rendeltek ki, és mire a szünethez értünk, el is tüntették mind. Egyikük bizonytalan léptekkel felállt: indult volna a bár felé, de csak a mellettünk álló kanapéig jutott, ott megbotlott, és összecsuklott, mint egy colstok. Talán el is aludt volna ott helyben, arcát az ülőpárnába fúrva, ha nem szedjük össze. Zavartan elnézést kért, és eltámolygott a mosdó irányába; tíz perccel később felfrissülve tért vissza, a kezében tartott tálcán újabb shotokat egyensúlyozott.
A zenekar hamar visszajött, úgy fest, nagyon élvezték a közös játékot. A második etapban egy fantasztikus zongorista is csatlakozott hozzájuk, miközben játszottak, felidéztem magamban az elmúlt napot.
Krakkó Európa egyik legromantikusabb helye: pláne, ha mint ezúttal én is, egy régen elveszettnek hitt nagy szerelemmel együtt látogatja meg az ember. Ugyan Lengyelország második legnagyobb városa (az agglomerációval együtt jó 1,25 millióan lakják), de az igazán izgalmas negyedeket – a fallal körülvett Rynek Glłóvnyt (az óvárost), a Wawelt (a krakkói várat) és a Kazimierzt (a város különleges hangulatú zsidó negyedét) – pár óra alatt besétálhatjuk. Autóval, vonattal és repülővel is könnyen megközelíthető Budapestről; mi busszal jöttünk, így olcsóbb, ráadásul a lélegzetelállítóan szép tátrai átkelés miatt már önmagában megéri végigzötykölődni a hét és félórás utat.
Krakkó főtere, Rynek Glowny (Fotó: istock)
Reggel korán indultunk. A város északi részén lévő Piasek Półnokban, a híres Theatre Bagatela közelében lévő szállásunkról a Rynek Kleparskin lévő Stary Kleparzra mentünk reggelizni: a város legnépszerűbb piacán a műbőr fülmelegítőtől a Krówka tejkaramelláig szinte minden kapható, még magyar boltjuk is van Pick szalámival és édes-nemes kalocsai pirospaprikával.
Miután megreggeliztünk, az új zsidó temető felé vettük az irányt. A közel 4,5 hektáros sírkertet még az 1800-as évek elején építették az askenázi zsidó önkormányzat, a Quahal által vásárolt területen. A második világháború alatt a nácik bezáratták, és koncentrációs tábort létesítettek a területén. A sírkövek jó részét helyi kőműveseknek adták el, ezekkel kövezték ki az ide vezető utakat és Amon Göth táborparancsnok udvarát is. Az osztrák származású Göth a háború egyik legrettegettebb SS-parancsnoka volt, az ő ötlete volt az is, hogy a zsidók maguk fizessenek a kivégzésükért. A háború után halálra ítélték, és felakasztották, Steven Spielberg Schindler listája című filmjében Ralph Fiennes formálta meg – igen hitelesen.
Új Zsidótemető Krakkóban (Fotó: istock)
A háború alatt feldúlt temetőt csak 1957-ben állították helyre. Ma a világ kulturális örökségének része – de ettől függetlenül borzasztó állapotban van, mi a mellette lévő építési területről, egy törött falszakaszon keresztül jutottunk be, mindenfelé szétdobált sörösüvegek és cigarettacsikkek hevertek. A kert nagy részét düledező, helyükből kifordult sírkövek borítják, rajtuk megfakult héber és lengyel feliratokkal.
A temetőből a Dietla sugárúton és a Most Grundwaldzki hídon át a városon keresztülkanyargó Visztula túlpartjára indultunk. A több mint ezer kilométer hosszan kígyózó Wisła a Balti-tenger vízgyűjtőjének legnagyobb folyója, de itt, alig százhetven kilométerre Barania Górában lévő forrásától még csak egy csendes kis ér: össze sem lehet hasonlítani azokkal a fenségesen hömpölygő, nagy és tekintélyes, a fél kontinenst átölelő folyamszörnyekkel, ami Budapestnél a Duna vagy Uljanovszknál a Volga.
Igaz, sokkal barátságosabb és élhetőbb is. A Visztula partján nem folytonos dugóba fulladt városi sztrádák futnak, hanem kellemes séta- és bicikliutak, ráadásul itt van Krakkó talán leghíresebb látványossága, a környék egyetlen magasabb dombján álló királyi palota, a középkorban épült Wawel is. A palota területén ma több múzeum is található – köztük a király személyes lakosztálya, a koronaékszerek kincstára, a fegyvertár és a híres sárkánybarlang. A dombon épült gótikus székesegyházban több lengyel uralkodó és potentát nyugszik, köztük egy magyar is: Báthory István erdélyi fejedelem, aki 1576-86 között Lengyelország királya volt.
A Visztula és a királyi palota (Fotó: istock)
A Wawel a bal parton van, mi a jobb partra tartottunk: itt van ugyanis Kelet-Európa egyik legjelentősebb japán művészeti alkotásokat bemutató kiállítótere, a Manggha múzeum. Mivel nagy rajongója vagyok a keleti művészetnek, régóta terveztem, hogy egyszer majd ellátogatok ide – korábban már háromszor jártam Krakkóban, de valahogy egyszer sem sikerült időt, alkalmat találni rá. Most szerencsénk volt, ráadásul a negyven złotys (kb. 3 ezer forintos) belépőjegyért rögtön három kiállítást is megnézhettünk. Az egyiken Ze’ev Wilhelm Aleksandrowicz lengyel amatőr fotós fantasztikus, a második világháború előtti Japánban készült képeit és japán kollégája, Hiroh Kikai fotóit nézhettük meg, aki több mint negyven éve készít portrékat „érdekes ismeretlenekről” Tokió Asakusa nevű negyedében. A másikon két legendás japán grafikus-képzőművész, az 1753-1806 között élt Utamaro Kitagava és az 1797-1858 között élt Utagava Hirosige ukiyo-e stílusú fametszeteit és festményeit állították ki. A harmadikon pedig korunk egyik legnevesebb japán grafikusának és formatervezőjének, Kenya Harának az alkotásait, aki az elmúlt években olyan cégeknek dolgozott, mint az Issey Miyake, a Kenzo vagy a Suntory.
A Mangghából Zabłociébe, a Gettó hőseinek emlékművéhez indultunk. Szeretem ezt a sétát, mert a Podgórzén, a város egyik – számomra – legkedvesebb negyedén vezet keresztül, ami tele van kis egy- és kétemeletes art nouveau és bauhaus épületekkel; kicsit olyan, mintha Brüsszel belvárosában járnánk. Ráadásul itt, a Most Marszałka Józefa Piłsudskiego híd tőszomszédságában vannak Krakkó legjobb és legmegfizethetőbb árú éttermei is, meg is álltunk harapni valamit, mert már késő délutánra járt, és reggel óta egy falatot sem ettünk.
Séta a Podgorzén (Fotó: istock)
Podgórze-ban van a város egyik legszebb parkja, a Bednarskiego is. A csodaszép Église Saint-Joseph tőszomszédságában lévő hatalmas park a helyiek egyik kedvenc kirándulóhelye: a termetes platánok és tölgyek koronájában énekesmadarak fészkelnek, a törzseken mókusok cikáznak, szinte harapható a nyugalom – mindenképpen érdemes megnézni, ha arra jár az ember. És ha már nyugalom: persze, a templomba is betértünk – ugyan egyikünk sem hívő keresztény, de abban azért egyetértettünk, hogy mindkettőnkre jó hatással van a katolikus templomok pompás, fényűző csendje. Nem is kellett csalódnunk; igaz, éppen miséztek, úgyhogy rövid töltődés után továbbálltunk, hagytuk a hívőknek, hadd gyakorolják zavartalanul vallásukat.
Szent József-templom (Fotó: istock)
Krakkóban egész egyszerűen kikerülhetetlenek a templomok. A lengyelek nagyon vallásosak, ez már a szentélyek színpompás berendezésén is látszik: csupa márvány és arany – szinte olyan a város, mintha a Vatikánban járnánk, mínusz a Kínában fröccsöntött rózsafüzérek, a bakelitfeszületek és a 3D-s Mária-képek.
Kis kitérő után végre odaértünk a Gettó hőseinek emlékművéhez. A régi gettó közepén álló téren harminchárom acélból és bronzból készült széket állítottak fel, amelyek – ahogy a pesti Duna-part bronzcipői is – a helyi zsidók tragikus sorsát hivatottak szimbolizálni. Magát a teret még 1838-ban építették, akkoriban piactérként szolgált. A második világháború kitörése után a német megszállók húszezer zsidót telepítettek be ebbe a szűkös kis negyedbe, a gettó egyetlen „nem zsidó” lakója Tadeusz Pankiewicz volt: a helyi patikus, aki a megszállás alatt minden erejével segítette fogvatartott szomszédait; egykori gyógyszertára, az Apteka pod Orlem ma is működik.
Gettó hőseinek emlékműve Krakkóban (Fotó: istock)
Későre járt, pár óra múlva kezdődött a koncert az U Miankában, ideje volt elindulni vissza, a belvárosba. „Gyere, menjünk – mondtam Mariannak, és megfogtam a könyökét. – Bemutatlak Mr. Mad Dognak.” Felszálltunk az egyik szép kék villamosra, és meg sem álltunk a Starowiślna és a Miodowa sarkáig: itt kezdődik város bulinegyede, a Kazimierz. Ha azt mondom, „bulinegyed”, persze, mindenkinek az Erzsébetváros jut eszébe, de a Kazimierz nem is különbözhetne jobban a hetedik kerületi partitowntól. Krakkó zsidónegyede ugyan nagyon népszerű a helyiek és a turisták körében, de valahogy mégis sikerült megőriznie a méltóságát. Az 1335-ben alapított negyed öreg zsinagógája, a Synagoga Remu szomszédságában lévő szórakozóhelyeknek mind megvan a maga egyedi és különleges arculata, így aztán cseppet sem hasonlítanak a Rákóczi út–Nagykörút–Király utca–Károly körút határolta pesti tömb egyenitatóihoz.
Kazimierz, Krakkó bulinegyede
Itt van a legendás Alchemia od Kuchni, ez a minden szegletében furcsa, középkori pornográfiát árasztó hely is – de mi inkább a Singerbe ültünk be. Szeretem az Alkímiát, de azt akartam, hogy Mariann egy igazán kedves és barátságos kocsmában ismerkedjen meg a hírhedt Veszett Kutyával – márpedig ez a hely ilyen, keresve sem találhattam volna jobbat a barátkozásra.
Mr. Mad Dog – vagy ahogy a helyiek hívják, Wściekły Pies – ugyanis nem könnyű eset: egy pusztítóan erős koktél, amit fantasztikus lengyel vodkából, málnaszörpből és tabasco szószból mixelnek a mindig mosolygós lengyel bartenderek. Lehet nálunk is kapni – a Bartók Béla úti Gdanskban például igazán jót kever belőle Ákos és Marzena –, de először Lengyelországban kell kipróbálni. Hidd el nekem, tapasztalatból mondom: az, ahogy a tömény, már-már geil málnaszörp után megcsapja az idegrendszeredet a csípős tabasco, tényleg utolérhetetlen érzés, garantáltan boldog mosolyt fog lopni az arcodra. Meg amúgy is, ha inni kell, Krakkóban a helyed. A lengyelek sokat és elszántan isznak – ahogy Krisztushoz, úgy a vodkához is mélyen átélt, vallásos áhítattal viszonyulnak –, de nem úgy, mint nálunk: nem vedelnek, csak meggyőződéssel isznak, hosszasan ízlelgetve minden egyes kortyot.
Úgy lett, ahogy sejtettem, Mariann is hamar megkedvelte Mr. Mad Dogot, össze is haverkodtunk vele alaposan. Megint indulnunk kellett, szerencsére az U Muniaka alig húsz perc sétára van a Singertől, átvágtunk a Starowiślnán, az óvárost övező parkon, majd a Siennán és a Mikołajskán, és már ott is voltunk. Útközben szelíden, majd egyre vadabbul pulzálni kezdett körülöttünk ez az ősi város.
A koncertnek hajnali két óra körül lett vége, záráskor már csak mi és a csatakrészeg brit lányok voltunk a pincében. A zenészek lassan, komótosan elcsomagolták a hangszereiket, „Thank you for the great set!” – mondtam a szaxofonosnak, ő válaszul fáradt tekintettel rám emelte a poharát.
Hazaindultunk. A Rynek Główny, Európa legnagyobb tere a késői óra ellenére tömve volt angol és orosz turistákkal. „God save the Queen, the fascist regime!” – köszöntöttem őket – de szerencsére nem hallották, vagy csak túl törődöttek voltak ahhoz, hogy nekiálljanak verekedni. Hamar magunk mögött tudtuk az óvárost. Végigénekeltük az utat; a szállás felé még megálltunk egy parkban beszélgetni, pihenni, józanodni. Épp egy ibolyamező kellős közepén ültünk le, én az élményektől és Mr. Mad Dogtól részegen éhesen magamba tömtem a szirmokat. „Kicsi gyere velem rózsát szedni, amíg el nem megy a nyár” – énekelte Mariann, aztán átölelte a derekamat, és rám szólt, hogy ne egyek túl sok ibolyát: elvégre egy város közepén ülünk, biztos, hogy tele vannak ólommal.