„Gondolja, hogy ez a szakáll tetszik majd az ezredes elvtársnak? Nyugodjon meg, majd megborotválja. Aztán három nap sötétzárka” – közölte velem üvöltve egy egykori szovjet katonai börtön udvarán a „parancsnok elvtárs”, miután az arcomba mászva megállapította, hogy egy, röhögni nem fogok sokáig, kettő, hogy ez az arcszőrzet nem idevaló. A lettországi Liepajában járunk, az ország nyugati felén, Rigától 230 kilométerre, közvetlenül a Balti-tenger partján, az egykori vasfüggöny tengeri határán. Májusban itt este 9 felé kezdődik a naplemente, és majdnem 10 óra, mire a városra száll a sötét.
Liepaja kikötője a szovjet érában fontos hadi kikötőnek számított, ma ugyanott kereskedelmi kikötő található. A belváros kicsi és kellemes, a tengerpart hosszú, talaját lisztszerű, finom homok borítja. A víz itt sem melegszik fel jobban, mint a Rigához közeli Jurmalában, jó, ha nyáron eléri a 21 fokot, de ez az északi népeknek bőven elég – mégsem mint fürdő lesz vonzó a város, hanem a szovjet utánérzés miatt.
Épületromok a Balti-tengerben (Fotó: iStock)
Lettország történelme zavaros, nemzetek sora rongyolt át rajtuk, ezt most nem fogjuk átnézni, ha érdekel, klikk ide. Ami minket jelen pillanatban érdekel, az az egykori orosz befolyás a Szovjetunió idején, ugyanis ez az időszak az, aminek a lenyomatát máig viseli az ország. Lettország lakossága közel kétmillió fő, ennek 62 százaléka lett, a többi nagyrészt orosz. A nagyvárosokban jellemzően mindkét nemzet elél, a vidék már más képet fest: a falvak, községek vagy lett, vagy orosz „fennhatóság” alá tartoznak.
Liepaja az ország harmadik legnagyobb városa, 2017-ben hetvenezren lakták, az etnikai megoszlás nagyjából pont úgy néz ki, mint az ország összlakosságát tekintve. A város maga olyan, mintha Miskolcon járnál: befelé haladva sokáig hiszed azt, hogy a lakótelepek miatt a külvárosban jársz, de egyszer csak egy éles váltással átalakul az összkép, a panelromantikát felváltják a téglaépületek, helyes villamosok keresztezik egymás útját, egy parkon keresztül pedig a tengerhez érsz, ahol vidám bár, a Red Sun Buffet fogad.
Fotó: LIAA
A tengerpart mentén hosszú bicikliút kanyarog, néha a fehér homok, néha fenyveserdő, néha leszanált dokkok mellett halad el, a fák közül viszont az egykor oroszok uralta és a letteket kizáró Karosta városnegyedben egyszer csak ott áll előttünk a múzeummá alakított katonai fegyház, név szerint a (mily meglepő) Karosta fegyház. Az épületet a 20. század elején húzták fel, és a kezdetektől börtönként üzemelt, az 1905-ös orosz forradalom lázadozó tengerész közlegényeit és tisztjeit zárták ide. A funkció megmaradt a szovjet érában is, az intézményt akkor zárták be, amikor 1994-ben Lettországot elhagyták az orosz katonák, minek köszönhetően a közel húszezer lakost számláló negyed is kiürült. Az épületet 1999-ben alakították múzeummá, tárlatvezető nélkül bemenni tilos: van sima túra, ahol kedvesen elmondják, pontosan mi volt itt, és van az egyenruhás, ahol nem a turistát látják benned – mármint azt látják, de úgy viselkednek veled, mintha rab lennél. Attól a pillanattól kezdve, hogy megálltál a bejárat előtt.
A fegyház kívülről (Fotó: Profimedia, Alamy)
A kapu elé kisétál egy szovjet katonai egyenruhába bújt alak, aki sorba állítja a csoportot, elmagyarázza, hol járunk, és vezényszóra elindít minket az udvarra. A tárlatvezetés ott az udvar kavicságyán kezdődik: a magát csak comrade chiefnek, azaz parancsnok elvtársnak tituláló alak egy percre sem esik ki a szerepéből, és a furcsa játék pár perc múlva már véresen komolynak tűnik. Egy szimpla nevetésért is fekvőtámasz jár, az udvar apró kavicsai belefúródnak a tenyeredbe. A vezényszó oly rideg és oly komoly, hogy nincs kedved ellenkezni, ha mégis ezt tennéd, még tíz fekvőtámasz jár cserébe. A „bemelegítés” után bemasírozunk. A Karosta fegyház pont olyan megnyerő belülről, mint bármely másik fegyház, bár benne van a pakliban, hogy ha egy 21. századi európai elítéltet ide helyeznének, akkor két nap után könyörögné vissza magát abba a cellába, ahova eredetileg zárták. Az épület kívülről szép vöröses, belülről viszont sötét és dohos, a tisztek irodái rendezettek csak, bár az eredetihez képest (a tárlatvezető elmondása szerint) változott az összkép. „Régen volt egy Lenin- és egy Sztálin-kép, talán egy mellszobor, most pedig dugig van az egykori kommunista vezetőket ábrázoló relikviákkal minden iroda. Így persze könnyű megérteni, mit jelentett a személyi kultusz.” A fotókon, szobrokon túl egyenruhák, kitüntetések lógnak mindenfelé, az összes adomány. Ma már egy szovjet egyenruhának akár 200 euró is lehet az értéke, 20 éve viszont egy üveg vodkáért is odaadták. Vodka a súlyos börtönévek alatt is volt az épületben, a rabok néha kaptak az ebédhez, a tisztek meg vedelték a pácolt heringhez. Hadd csorogjon a rabok nyála.
A szovjet érában a fegyház általában dugig volt, megjegyzendő: a város lett felén mulató orosz katonákat azért nem zárták be ide, ha erőszakoskodtak egy lett nővel, viszont ha ellenszegültek a parancsnak, vagy ittasan álltak szolgálatba, azért simán. A tengerészeket egy szimpla részegeskedésért is rács mögé dugták, a raboskodás ideje addig tartott, míg a börtönparancsnok azt nem mondta, hogy az illető visszatérhet a szolgálatba. Addig viszont ment a vegzálás, miközben vegzálás nélkül, a tények ismeretében is rideg és kegyetlen helynek tűnik az épület: a cellák 10-12 négyzetméteresek, egyben átlagosan harminc ember szűkölködött, de „főszezonban” akár hatvan is. Fény alig jut be a falak közé (a sötétzárkába nyilván semmi, be is zártak minket pár percre, amolyan „tudd, hogy értsd” helyzet ez). A „dobozba” zárt embereknek kipárolgása van, nyáron néha 40 Celsius fokig is felment a hőmérséklet, télen viszont fűtés híján sosem ment 6 fok fölé. A rabokat aludni nem hagyták, enni maximum kétszer kaptak, random időközönként cibálták ki őket az udvarra menetelni, vagy percekig a falnál „gyakoroltatták” velük az utkat ászánának azt a variációját, amikor a karok a mellkashoz képest merőlegesen előre nyúlnak. Mosdóba, vécére naponta egyszer és összesen két percre mehettek, ennyi idejük volt elintézni minden ürítést és tisztálkodást.
A tárlatvezetés persze közel nem olyan kegyetlen, mint amilyen a való élet lehetett odabent, mindez csak ízelítő, annak viszont pont elég, hogy legyen valami elképzelésed, micsoda szomorú és kegyetlen világ lehetett ez. Ha mélyebb ismeretre vágysz, éjszakázhatsz is a fegyház falai közt, mindössze 15 euró a jegy, plusz két euróért viszont a smasszer is megjelenik, és nincs mese, csinálnod kell, amit mond.
A város Karostán túli fele turistásabb képet mutat. A jövőben a kultúrával szeretnék növelni a turistaforgalmat, 2015-ben adtak át egy, a Müpához hasonlóan modern koncerttermet, ez az angolul Great Amber, lettül Lielais Dzintars, vagy ha jobban tetszik magyarul, akkor Nagy Borostyán koncertterem. A városban éttermek nyílnak, kávézók, még romkocsma is van, bár több hely nyárra bezárja a kapuit, és inkább az egyetemi szezonban, tehát szeptembertől június végéig tartanak nyitva. Liepajában ettől még nyáron is van élet, és az orosz–lett ellentét talán közel sem olyan kiélezett, mint a rigai éjszakában, amiről közel két évvel ezelőtt közöltünk riportot. Abból még Putyin sem maradt ki, pedig csak a szelleme volt ott.
A Great Amber koncertterem (Fotó: iStock)
Lettországba mehetsz autóval, de úgy messze van. Rigába az AirBalticnak van közvetlen járata. Az országon belül keresztbe-kasul járnak a távolsági buszok, bárhova eljutsz könnyedén. Helló.
