A most 78 éves Bob Ballard kapitány azzal írta be magát az emberiség történetébe, hogy 1985-ben rábukkant az 1912-ben elsüllyedt Titanic roncsára. Bár a nevét főleg emiatt ismerik, több érdekes felfedezés is fűződik a nevéhez. Az amerikai kutató most a National Geographic tévécsatornával együttműködve vág bele legújabb projektjébe, amelynek kapcsán exkluzív interjút adott az nlc-nek. Mielőtt azonban rátérnénk a beszélgetésre, álljon itt egy kis háttér Ballard karrierjének legfontosabb mérföldköveiről.
Bár az óceánoktól igen távol található kansasi Wichitában született 1942-ben, Bob Ballard a Csendes-óceán partján nőtt fel, egyik kedvenc könyve pedig Verne Nemo kapitánya volt, így nem csoda, hogy hamar elkezdett érdeklődni a mélység titkai iránt. 1965-ben kémiából és földrajzból szerzett diplomátt a University of Californián, közben pedig elvégezte az amerikai hadsereg tiszti iskoláját is. Egy évvel később a University of Hawaii-on is szerzett egy diplomát geofizikából, majd tengerbiológiából kezdte írni a doktoriját, amikor megkapta a katonai behívóját. A hadsereg (U.S. Army) helyett azonban saját kérésére áthelyezték a haditengerészet (U.S. Navy) kötelékébe, ahol oceanográfusként dolgozhatott 1970-ig. Négy évvel később geofizikából és tengerföldtanból végül meglett a doktorija is.
Fotó: Ira Wyman/Sygma via Getty Images
Már fiatalon megkedvelte a búvárkodást, különösen, ha különféle hajóroncsok közelében merülhetett, így egyre jobban kezdte foglalkoztatni a tengeri régészet. Ehhez kapóra jött a haditengerészetnél végzett munkája, amelynek révén a felszínről irányítható víz alatti robotok kifejlesztésében is részt vehetett. Ezeket a szerkezeteket már 1973-ban elkezdte felhasználni, amikor rájött, hogy a Titanic roncsait is megtalálhatná a segítségükkel. Négy évvel később indult az első expedíciójára, amely akkor sikertelenül zárult.
Titkos katonai küldetés vezetett a Titanic roncsához
Ballard végül 1985 nyarán indult el ismét a balszerencsés óceánjáró roncsát felkutatni, a francia Le Suroît kutatóhajóval. A francia hajót végül visszarendelték, a kapitány ezért már az amerikai zászló alatt hajózó Knorr kutatóhajó fedélzetén indult ismét a Titanic keresésére.
Akkor még sokan nem tudták, hogy a küldetést az amerikai haditengerészet finanszírozta, azzal a kikötéssel, ha Ballard a részben általa is fejlesztett Argo nevű víz alatti kutatórobotjával először nem az óceánjárót, hanem a hatvanas években elsüllyedt amerikai atomtengeralattjárókat, a USS Scorpion és a USS Tresher roncsait vizsgálja meg. A haditengerészet vezetése ugyanis tudni akarta, hogy a két tengeralattjáró atomreaktorai milyen állapotban vannak. A megegyezés értelmében, miután Ballard sikeresen felkutatta a roncsokat, szabad kezet kapott a Titanic roncsának keresésére.
Erre végül 1985. szeptember elsején került sor, amikor először kisebb krátereket vettek észre az óceán fenekén, amelyek kisebb roncsdarabok becsapódása miatt alakulhattak ki. Ezután nem sokkal felfedezték a Titanic egyik volt kazánját, nem sokkal ezután pedig megtalálták a hajótest darabjait is – Ballard expedíciójáig csak sejtések voltak róla, hogy a Titanic a süllyedés során kettétört, az Argo víz alatti robot kameráival tudták ezt az elméletet igazolni.
Bismarck, Lusitania és Kennedy naszádja
Négy évvel később Ballard újabb nagyszabású expedícióra indult Franciaország partjai mentén, hogy megtalálja a második világháborúban elsüllyedt Bismarck csatahajót, amely a náci Németország legnagyobb csatahajója volt – testvérhajójával, a Tirpitzcel együtt – amíg 1941 május 27-én a legénysége el nem süllyesztette, nehogy a britek kezére jusson (noha addigra annyira súlyos állapotba került, hogy nagy valószínűséggel magától is elsüllyedt volna). Az expedíció különlegessége az volt, hogy a Bismarck bő 1,2 kilométerrel mélyebben helyezkedett el a fenéken, mint a Titanic.
A sikeres küldetés után 1993-ban az ír partok közelében 1915-ben, egy német tengeralattjáró által elsüllyesztett Lusitania roncsát vizsgálta meg, hogy feltárja a süllyedés okait, 1998-ban pedig a Midway-i csatában elsüllyedt amerikai USS Yorktown anyahajó roncsát fedezte fel, 5 kilométerrel a felszín alatt.
A Bismarck német csatahajó modelljével (Fotó: Getty Images)
2002-ben a National Geographic Society felkérésére a Solomon-szigetekhez hajózott, ahol felkutatta a PT-109 jelzésű torpedónaszád maradványait. Ennek a naszádnak ugyanis nem más volt a parancsnoka az utolsó ütközete során, mint az akkor még hadnagyi rangot viselő John Fitzgerald Kennedy, aki később az USA 35. elnöke lett, és akit a bajtársai megmentésére irányuló erőfeszítései – egyik sebesült bajtársát például négy órán át húzta maga után, az egyik mentőmellény pántját a foga közé szorítva – miatt többek között a Bíbor Szív medállal tüntették ki.
Új könyv, új küldetés
Bob Ballard életrajza idén május 11-én jelent meg az Into the Deep: A Memoir Form the an Who Found Titanic címen, ezzel párhuzamosan pedig július 10-én, 21:00-kor vetíti a National Geographic a Bob Ballard: Egy felfedező élete című dokumentumfilmet, amelyből további részletek is kiderülnek a legendás oceanográfus életéről. Ezzel, valamint legújabb expedíciójával kapcsolatban videohívás segítségével kérdeztük Bob Ballardot, aki Magyarországon exkluzív interjút adott az nlc-nek.
Megígértem magamnak, hogy egyetlen kérdést sem fogok feltenni önnek a Titanicról, gondolom, elég sokszor elmondta már az ezzel kapcsolatos dolgokat, úgyhogy inkább arra kérem, meséljen az új küldetésről, amely nemsokára indul!
Bob Ballard: Köszönöm, valóban megszoktam, de ez része a történetemnek. Az új expedíció a nemrég megjelent életrajzi könyvhöz és a dokumentumfilmhez kapcsolódik. Utóbbiból kiderül, hogy már 65 éve foglalkozom ezzel a területtel, mert nagyon fiatalon felkeltette az érdeklődésemet az óceán világa. Mostanra lett egy saját hajóm, amelyet gyerekkori hősöm tiszteletére Nautilusnak neveztem el.
Jelenleg Los Angelesben horgonyoz, amíg felkészítik az indulásra, én pedig ezután az interjú után megyek is, hogy kihajózhassak a fedélzetén.
Az expedíció során, július 3-tól egyébként bárki élőben követheti majd az utunkat a Nautilus Live weboldalon keresztül.
Mire fókuszál majd az expedíció?
Az Egyesült Államok úgynevezett kizárólagos gazdasági övezetét (az adott ország partjaitól számított 200 tengeri mérföldnyi partvidéke – a szerk.) szeretnénk alaposabban felderíteni. Sokan nem tudják, de az USA területének 50 százaléka víz alatt található, így kijelenthetem, hogy jobb térképeink vannak a Mars felszínéről, mint a saját országunkról – ez egyébként világviszonylatban is igaz. Az a célunk, hogy más országokkal együttműködve az összes tengert és óceánt teljes mértékben feltérképezzük.
Ez nagyon érdekesen hangzik! Mi az oka, hogy az óceánok mélyét ennyire nem ismerjük, miközben sokkal régebb óta hajózunk a tengereken, mint amióta képesek vagyunk kilépni az űrbe?
Ez egy nagyon jó kérdés. Talán korábban azt gondolták, hogy isten odafent van, a mélyben akkor viszont csak az ördög rejtőzhet. Illetve ott van az emberiséget átható, általános félelem a teljes sötétségtől, ami valószínűleg sok embert megijeszt. Sok olyan ember is van, aki nem tud úszni, fél a víztől, ez is hozzájárulhatott a dologhoz. Emellett az is fontos, hogy amit fel szeretnénk térképezni, az valóban totális sötétségben, ráadásul óriási víztömeg mélyén található, így eddig csak nagyon nehézkesen lehetett pontos méréseket végezni az óceán fenekén.
Most azonban az új technológiák már hatalmas segítséget jelentenek. Olyan, önvezető, önjáró víz alatti robotokat használunk, amelyek kibírják a hatalmas nyomást, így ma már nem kell fizikailag lemerülnünk az óceán mélyére, sőt, még akár hajókra sincs szükségünk, egyszerűen ledobunk egy falkányi robotot, amelyek megvizsgálnak mindent, amire kíváncsiak vagyunk.
Én egyébként kifejezetten jól érzem magam a teljes sötétségben. Diszlexiás vagyok – ezt az egyik legismertebb műszaki egyetemünk után MIT-betegségnek is szokták nevezni – sok geológus és más kutató kollégámmal együtt. A mi agyunk egészen máshogyan van „drótozva”, ami miatt jobban tudunk koncentrálni a sötétben.
1998-ban (Fotó: John B. Carnett/Bonnier Corporation via Getty Images)
Mire számít, milyen szakmai szempontból érdekes dolgokat találhatnak a mélyben?
Hatalmas mennyiségű különféle erőforrást például. De földrajzi szempontból is komoly felfedezésekre számítok, mivel óriási hegyvonulatok rejtőznek a felszín alatt. Olyan mély és széles kanyonok, amelyekhez képest a Grand Canyon útszéli árok csupán. Említhetném emellett a több tízezer víz alatti aktív tűzhányót, amelyek geotermikus energiáját egyáltalán nem használja ki az emberiség, Izland kivételével.
Visszatérve az erőforrásokra, jelenleg a Földön élelmezési krízis zajlik, rengeteg embernek nem jut elegendő mennyiségű táplálék. Ha megnézzük, hogy a bolygó hány embert tud eltartani, azt fogjuk látni, hogy ha mindenki vegetáriánus lenne, akkor a mezőgazdaság segítségével körülbelül 10,5 milliárd embernek jut élelmiszer. Az a gond, hogy ezt a népességszámot 2050-ben el fogjuk érni, több termőföldünk viszont nem lesz, sőt, csak kevesebb, mivel házakat építünk rá.
Ha viszont az óceánokat nézzük, ott az emberiség még mindig a vadászó-gyűjtögető szakaszban tart. Több ezer évvel ezelőtt elkezdtük háziasítani az állatokat és művelni a földeket, az óceánokon viszont még ennél jóval elmaradottabbak vagyunk. Ez azonban nem akadályozta meg az emberiséget abban, hogy lehalássza és legyilkolja a nagy halak 90 százalékát. Ezzel gyakorlatilag az óceánok medvéit és oroszlánjait pusztítottuk el, amelyeknek kulcsszerepe van a vízi ökoszisztéma egyensúlyának fenntartásában.
Ez elég aggasztóan hangzik, mi lehet a megoldás, legalább ezeknek a problémáknak egy részét illetően?
Az úgynevezett nyílt vízi akvakultúra egy fontos fegyver lehet, mivel a klímaváltozás miatt nem csak a nagy halakat gyilkoljuk, hanem a teljes táplálékláncba beavatkozva elpusztítjuk a zsákmányállatokat és az általuk fogyasztott táplálékot is.
A trópusi szigetek környéki vizek lehet, hogy nagyon jól néznek ki képeken, de ennek az az oka, hogy gyakorlatilag nem tartalmaznak már szinte semmilyen tápanyagot. A melegedő tengervíz ugyanis lebontja a különféle tápanyagokat, amelyek a halállomány túléléséhez nélkülözhetetlenek. Ezért találjuk a legtöbb haltenyésztéssel foglalkozó üzemet, halfarmot a hidegebb területeken.
A haltenyésztés terén egyébként óriási előrelépéseket értünk el. Egy fantasztikus ausztrál projekt megálmodói például fogták a szusikészítéshez gyakran használt sárgaúszójú tonhalat, amelyet ipari méretekben halásznak, annak ellenére, hogy védett fajnak számít. Ez egy olyan halfaj, amely a korallzátonyok környékén érzi jól magát. Az ausztrálok viszont voltaképpen átnevelték őket, hogy a ketreces tartást is elviseljék, ami pedig ennél lényegesebb: ezt az egyébként húsevő halat szójagranulátummal kezdték etetni és végül sikerült átszoktatni a növényevő étrendre. Ennek a halnak a kilója úgy 34 dollárba kerül, miközben a sertéshús kilója 3 dollár. Azaz, előbbi tízszer olyan értékes és sokkal skálázhatóbb a tenyésztése. Mindezzel pedig csak arra szeretnék rámutatni, hogy muszáj lesz a nyílt vízi akvakultúrához fordulnunk, hogy ne a vadon élő állatokat pusztítsuk.
Mi a helyzet a további erőforrásokkal, amiket említett?
Kék gazdaságnak hívják a tengeri erőforrások kiaknázását. Óriási réz-, cink-, vagy épp aranykészletek rejtőznek az óceánok mélyén, nem beszélve az úgynevezett ritkaföldfémekről. Sajnos a most zajló mélytengeri bányászattal kapcsolatban sok a probléma környezetvédelmi szempontból, holott lenne rá mód, hogy ezt környezetkímélőbb módon végezzék. Mielőtt azonban ezt meg lehetne tenni, muszáj feltérképezni a mélységet.
A Titanic roncsának makettjével (Fotó: Niall Carson/PA Images via Getty Images)
Örülök, hogy említette a környezetszennyezés kérdését, ez lenne ugyanis a következő kérdésem. Napjainkban sokat lehet hallani arról, hogy az óceánok szennyezettsége milyen súlyos mértékű, ön szakemberként hogyan látja ezt a kérdést?
Egyértelmű, hogy a bolygón mi vagyunk az egyetlen faj, amely nincs szinkronban a természettel. Most pedig a Föld háborút hirdetett ellenünk – ennek legfrissebb példája a koronavírus-járvány, amelynek a következő hullámára nem árt majd felkészülnünk. Én személy szerint nem aggódom a bolygó sorsa miatt, sokkal inkább aggódom az emberiség sorsáért, pontosabban azért, hogy egyáltalán túléljük-e ezt az évszázadot. Most ugyanis jó úton járunk afelé, hogy elpusztítsuk magunkat, ezért össze kell kapni magunkat és tisztább életmódot kellene folytatnunk. Éppen ezért örülök, hogy Biden elnök nemrég újra visszaléptette az országot a párizsi klímaegyezménybe. Egyszerűen muszáj felébrednünk és átgondolni a Földdel ápolt kapcsolatunkat.
Ha már a járványt említette, ön sok időt töltött különféle hajók fedélzetén, távol a civilizációtól. Ez segített elviselni a karantén időszakát?
Szerencsés vagyok, mert pont akkor kezdtem el a könyvön dolgozni, amikor megérkezett a járvány, így a karantén időszakában végig ezzel tudtam foglalkozni. Emellett, hála a különféle digitális technológiáknak, sok kutatásommal nem is kellett leállnom. Olyan önvezető hajóink vannak ma már, amelyek emberek nélkül képesek kifutni a nyílt vízre, mi pedig, kis túlzással, Zoomon keresztül tudtuk végezni a munkánkat. Én is itthon ülve bármikor beléphettem a parancsnoki központba és rengeteg mindent el tudtam intézni robotok segítségével, így egyáltalán nem kellett lassítani a tempón. A kemény munkát elvégzik a robotok, ha pedig végeztek, csak „rám csörögnek”.
A Bob Ballard: Egy felfedező élete című dokumentumfilm július 10-én 21:00 órakor lesz látható a National Geographic tévécsatornán.
Még több izgalmas kutató az nlc-n:
- Elmesélte tortúráját a koronavírusos magyar kutató
- Ez a magyar nő készíti fel a Hold-misszió űrhajósait
- Durrell állatkertjétől az antibiotikumos csirkéig – dr. Gyuranecz Miklóssal beszélgettünk
