Ezen sorok írásának pillanatában éppen kérlelhetetlen egyhangúsággal szakad az égből az ónos eső (leánykori nevén ólmos eső), ami ugyan nem egy szívderítő látvány, de annyira nem is szokatlan az évnek ebben a szakaszában (sajnos). Sőt, úgy általánosságban elmondható, hogy a hazánkban előforduló csapadékfajták rendszerint elég hétköznapiak: többnyire eső esik, hol sűrűbben, hol csak szemerkélve, máskor hó, rosszabb esetben meg jég, vagy valami meghatározhatatlan szürke és nyomasztó szmötyi. A legfurcsább, ami történni szokott, hogy nem függőlegesen zuhog, hanem vízszintesen, pont bele az arcunkba, de hála istennek ez a borzalom csak ritkán fordul elő.
Vannak azonban olyan, kevésbé szerencsés helyek a világon, ahol a csapadék időnként egészen különös formában jelentkezik: nem eső, hó vagy jég hullik az égből a gyanútlan járókelőkre, hanem valami egészen más. Például fagyott leguánok, golflabdák, békák, hőségtől megfőtt denevérek, pókok vagy még lehetetlenebb dolgok. Ezek persze többnyire elszigetelt esetek, és legfeljebb csak egyszer-kétszer fordulnak elő. Vagy mondjuk pár száz évente egyszer, maximum.
Ám akad egy olyan rendhagyó légköri jelenség, ami nem is olyan ritka, mint gondolnánk:
az ún. halesőről van szó, tehát arról, amikor különféle pikkelyes jószágok potyognak számolatlanul az égből, ahol egyébként – ebben talán egyetérthetünk – semmi, de semmi keresnivalójuk.
Ráadásul furcsa módon nem is feltétlenül csak a vízparti területeket érinti a dolog, hanem tulajdonképpen bárhol előfordulhat, akár több száz kilométerre a parttól; Ausztráliától Mexikóig számos példa van rá. Ugyanakkor ez a természeti tünemény meglehetősen misztikus, sőt, akár még paranormálisnak is nevezhető, tudniillik magát a lényeget, vagyis a mennyekből éppen aláhulló halakat még nem nagyon sikerült dokumentálni, csak azt, amikor már a földön vergődnek vagy döglötten hevernek szerencsétlen állatok. Szóval az nem teljesen világos, hogyan is kerültek oda. A legvalószínűbb teória szerint a halesőt az ún. víztölcsérek okozzák, azaz – egyszerűen fogalmazva – a víztömegek felett megjelenő tornádók. Bár a víztölcsérek valójában nem szívják fel a vizet a levegőbe (a tölcsér rész ugyanis párából képződik), a forgószél képes kisebb állatokat kiemelni a vízből, és hosszú-hosszú kilométereken át szállítani őket.
Az egyébként sem kifejezetten prosperáló Honduras egyik legszegényebb megyéjében, Yoróban valóságos hagyomány van a halesőnek: a jelenség többnyire egy aprócska, jelentéktelen faluban, az óceánparttól jó háromórányi autóútra található La Uniónban szokott előfordulni, ám a régióban máshol is rendszeresen tapasztalnak hasonlókat, általában a tavasz végén, illetve a nyár elején. Ilyenkor, egy-egy kiadósabb égszakadást követően, aprócska, ezüstös pikkelyű halak százai-ezrei lepik el az utcákat: a helyiek pedig ünnepelnek, fesztiváloznak, és kiadós halvacsorákat tartanak, amire normális esetben nemigen lenne lehetőségül. Ez a lluvia de peces (magyarul egyszerűen: haleső) néven ismert esemény, amiről állítólag már a 19. század közepe óta vannak feljegyzések, sőt, a hetvenes években még a National Geographic is beszámolt róla, igaz, a viharról természetesen ők is lemaradtak.
A legenda szerint egy spanyol származású pap, bizonyos Manuel de Jesús Subirana, aki 1856 és 1864 között a térségben élt, három napon és három éjjelen át imádkozott, hogy az isten valamilyen csodával segítse meg az itt élő éhező embereket, és ennek köszönhető a yorói csoda. De sokkal valószínűbb, hogy inkább a fentebb már említett víztölcsérek hordják ide rendszeresen a halakat, illetve egy másik elmélet szerint víz alatti barlangokból és üregekből mossa ki őket az esőzés (tehát nem a levegőből potyognak le): erre utal, hogy az állatok a leírások szerint mind teljesen vakok.
