Novemberben több napot azzal töltöttem, hogy megpróbáltam időpontot foglalni „egy sétára”. Egy ideje már lehetett tudni, hogy november végén évekre bezár a legendás Gellért Hotel, de most még, az utolsó hetekben be lehet jutni az épületbe. Nemcsak a nyilvános terekbe, de a pincébe és a padlásra is. Kicsit többet meglátni nemcsak a szállóból, az itt megfordult emberek napjaiból, de a történelemből is. A dolog vonzó volt – hiszen csak a nagyon régi házak és a nagyon öreg fák sajátja, hogy generációkon keresztül tanúskodnak, hogy évtizedek, akár egy évszázad lenyomatát őrzik.
Szóval sétálni akartam, nagyon is. Csak hát… mások is így voltak vele – nem is kevesen. Ezrek akartak bejutni még most, utoljára a nevezetes helyre, így az újabb és újabb időpontok is percek alatt teltek be.
De milyen időpontok? Miről is beszélek?
Az egyik legjobb programlehetőségről, amit a modern város, ez a fantasztikus hely, Budapest kitermelt. Úgy hívják: városi séta, talán már ismeritek. Tulajdonképp nagyon egyszerű, de épp ettől nagyszerű dologról van szó. Be lehet járni a várost. De nem ám csak úgy, össze-vissza kószálva (az is elég jó tud lenni persze), hanem célirányosan. Az érdekességeket keresve. Az eldugott helyeket kutatva. Történeteket hallgatva. Ha nem egyedül megyünk, hanem szakértőket is viszünk, az élmény egészen komplex lesz. Ebből az elgondolásból nőtt ki a ’hosszúlépés. járunk?’ nevű projekt: fogjuk fel úgy saját városunkat, mint egy interaktív múzeumot, ahol tárlatvezetést kérhetünk.
Párizsi udvar, Ferenciek tere (Fotó: Ladjánszki Máté)
És lett egy honlap, és egymás után kerültek fel a legkülönfélébb várostörténeti tematikák. Ma már lehet sétálni a metróvonalakon, a Ferihegyi reptéren, az egykori sörfőzdék helyén, a szabadkőművesek, Aczél György, Szabó Magda vagy Cseh Tamás nyomában is.
Az ember néha elnézi a lelkes turistákat, ahogy forgatják a fejüket az emeletes buszon, olykor szívesen felszállna melléjük. Mert miért is ne lehetnénk turisták a saját otthonunkban? Mindent biztosan nem tudunk róla, ugyanakkor nagyon jó, hogy egy-egy élményt mi is hozzátehetünk a meséhez.
Gyerekkorunkban, tinédzserként sokszor szöktünk be „tiltott” helyekre. Lezárt, elhagyatott zugokba. Leereszkedtünk pincékbe, és felmásztunk padlásokra. Nem mindig a sajátunkra. Úgy hívják: kaland. Kissé megszelidítve persze, de ezt a kalandot is visszakapjuk a városi séták során, mert mit is érne egy ilyen program, ha csak azt kínálná, amit amúgy, magunktól is elérhetünk?
Végül eljutottam a Gellértbe, és persze érdekes volt, ha nem is úgy, mint képzeltem. De nem jutottam el számtalan más sétára. Egyrészt mert sok van belőlük, másrészt mert a járványhelyzet nem engedte. Engedte viszont a könyvírást – és Koniorczyk Borbála és Merker Dávid, a ’Hosszúlépés’ alapítói éltek is a lehetőséggel. Ha nem lehetett sétálni a valóságban, sétáltak fejben – és közben mindent dokumentáltak. Az eredmény a Hosszúlépés Budapesten című könyv, ami négy új útvonalat és témát kínál: a zsidó múlt emlékeiről, a Bauhaus világáról, az újrahasznosított terekről és a Horthy-korszak Szentimrevárosáról szólót. És nyilván többet is ezeknél, hiszen egy könyv többet elbír, mint egy valós idejű kirándulás, az olvasásba nem fárad bele a lábunk, nem fúj szél, nem jár le az időnk és hasonlók.
Merker Dávid és Koniorczyk Borbála a Hosszúlépés Budapesten szerzői
Akár fel sem kell állnunk a fotelből, míg meg nem tudjuk, miért költött sokat Raoul Wallenberg fényűző vacsorákra, hogyan menekült meg a tizenhárom éves Lampel Tamás a halálmenetből, hol vannak a legtitkosabb zsinagógák, melyik fővárosi épület tetején lehetett korcsolyázni, hol nőtt fel Presser Gábor és Seress Rezső, ki volt az első ’drag king’ és miért kellett központi szagelszívót tervezni egyes Margit körúti társasházakba.
Megérthetjük, hogyan rokkantak bele meg nem értett építészek abba a szenvedélybe, ami előtt ma tátott szájjal állunk: hogyan kapcsolódhat egy csigalépcső ilyen költőien egy félkörívű falhoz? Hogy létezik annyi fény, ami ennek a műteremlakásnak az óriási üvegtábláin beömlik? Hogy lehet egyszerre csúnya és szép egy egyszervolt mozi retró csempeburkolata? Milyen furcsa szomorúság árad egy évtizedekkel ezelőtti kézírásból egy postaládán?
„Ez a könyv az otthonosságról szól, hiszen ez az egyik legfontosabb kérdés az életünkben: hol érezzük magunkat igazán otthon? (…) Budapestet sétálásra teremtették. Séta közben megérezhetjük a város lelkét, kitapogathatjuk a sebhelyeit. Ha lelassulunk, egyszer csak meglátjuk a színeket, a tarkabarka sokféleséget, amely Budapestet egyedivé teszi” – írják a szerzők az előszóban.
És valóban. Hallani róla, hogy van még ez-az a világban, vannak még figyelemre méltó városok, oké, ott van Madrid, Havanna meg az a New York, na de azért ugye, mindannyian látjuk, hogy Budapest az valami igazán különleges? Mert van szíves fenntartani olyan rozsdaövezeteket, ahol minden konkrét, kézzelfogható, húsbavágó, valódi. De kedveskedik elit villanegyeddel is, ahol igazán jókat lehet álmodozni. És akkor kettőt pislogsz, és máris egy jelzett túraútvonalon jársz, ligetes erdőségben – igen, még mindig egy városban vagy. Van benne hegy, folyó, magasságok és mélységek – csodásan megőrzött (lásd: az összes korszak emberei lusták voltak felújítani), enyészetükben csak igazán izgalmas lichthofok és folyosórendszerek, kerítés nélküli kertek mozaikos medencével – egy hely, egy lakhely, egy közeg, ahol mindig van hova beszökni.
Budapest, amit mára csak-csak megtanultak használni a lakói. Romkocsmákat hoznak létre és utcagalériákat, közösségi főzéseket tartanak, slow karácsonyt és 100 éves házak ünnepét.
Hosszú séta volt, de a végére csak elmondhatjuk: hazataláltunk.
Vajon lehet szerelmesnek lenni egy városba?
Ha benne élsz, máshogy nem is érdemes.
