Az utóbbi egy-két évszázadban a világnak ezen a kényelmes, fejlett felén pont úgy szűkültek be temetkezési szokásaink, ahogy a halállal való kapcsolatunk vált sekélyessé és egészségtelenné. A drága és környezetromboló, sokak szerint pedig kenetteljes koporsós temetés egyetlen alternatívája a közelmúltig a hamvasztás volt, ám egyre többen állítják, hogy ideje lenne meghaladni végre ezt a kettőt. Egyrészt azért, hogy visszaszerezzük a hatalmat a halál felett: hogy végre újra az élet részeként tekintsünk rá, és ne végső elmúlásként, kudarcként.
Az elmúlt időszakban évről évre bukkantak fel elsőre furcsa „megoldások” a temetkezésre, illetve arra, hogy hogyan ápoljuk a kapcsolatot valakivel, aki már nincs velünk. Akadnak megfontolandó ötletek, olyanok, amelyek évezredes módszereket hoznának vissza köztudatba, és pár egészen hagymázas, már-már önző módszer, amelyeket persze forradalmi vívmányként állítanak be az ezzel foglalkozó (általában nemrég alakult) cégek.
Fotó: Neményi Márton
Erdei temetés
Természetes vagy zöld temetésnek is hívják, és pontosan azt takarja, aminek hangzik: a környezetet a legkevésbé károsító, sőt, ha lehet, inkább gazdagító temetkezést. Kakukktojás abból a szempontból, hogy nem új találmány; annyira nem, hogy az ős- és ókori mintákat veszi alapul, amikor az emberek – legalábbis azok, akiknek nem volt pénzük nemeseknek, elöljáróknak kijáró temetésre – egyszerűen a földbe hantolták el halottaikat.
A természetes temetés alapszabálya, hogy semmilyen nem lebomló vagy lassan lebomló anyagot nem szabad használni. Ez azt jelenti, hogy balzsamozni sem szabad a holttesteket: abban az állapotban temetik el őket, amilyenben haláluk pillanatában voltak. Vagy lebomló szövetbe csavarják őket, vagy vékony fakoporsóba fektetik, amely gyorsan az enyészeté lesz. Tilos a beton és a márvány használata, azaz nincs sírhely és sírkő, legfeljebb egy diszkrét fejfa, bár egy valódi zöld temetésnél ez is felesleges. Mégpedig azért, mert ennek éppen az a lényege, hogy a test táplálja a földet és visszakerül a nagy körforgásba.
A zöld temetés egyik alfaja, amikor fát ültetnek ott, ahol a halottat elföldelték, hogy legyen mit közvetlenül táplálnia. A hozzátartozók pedig évekig nézhetik, ahogy a fa – tehát bizonyos értelemben az elhunyt reinkarnációja – nő és erősödik.
Az első természetes „sírhelyekből” álló temető 1998-ban nyílt a dél-karolinai Ramsey Creek Preserve-ben; azóta Amerika-szerte legalább ötven hasonló intézmény működik. Az, hogy az ötlet sikeres lett és mozgalommá vált, elsősorban nem is a környezettudatosságnak, vagy „az élet körforgása”-szerű spirituális gondolatoknak köszönhető, hanem annak, hogy az emberek egyre inkább elborzadtak, amikor szembesültek azzal, mi történik szeretteikkel a kórboncnokok kezei közt, és főleg, hogy ez mennyibe került. Míg a hagyományos temetkezés célja, hogy a holttestet „tartósítsa”, ha kell, a környezetet romboló kemikáliákkal, a zöld megoldással a természetet éltetjük, „visszaküldjük” szerettünket a körforgásba. Ez pedig segít az elengedésben.
Hamvasztás helyett
A hamvasztás nem véletlenül egyre népszerűbb: valamivel környezetbarátabb és több lehetőséget biztosít az alternatív (és olcsóbb – valljuk be, ez sem mindegy) szertartások számára, illetve arra, hogy a család és a barátok intimebb viszonyba kerülhessenek az elhunyttal, mintha egy koporsót engednének a földbe. Nem csoda, hogy egyre több cég rukkol elő saját eljárással, amelyek leírva furcsábbak és talán drágábbak is, mint a hagyományos hamvasztás, de jobban kímélik a környezetet.
A rezomáció szép példája ennek: a holttestet egy magas nyomású tartályban, 176 fokon, víz és vegyszerek segítségével gyakorlatilag cseppfolyósítja, míg csak a tiszta csontok nem maradnak. Azokat aztán összezúzzák, a hamvakat – pontosabban a holttest után maradt port – pedig eljuttatják a családnak. Az eljárás sokkal kevesebb energiát igényel, mint a hagyományos hamvasztás (ahhoz majdnem ezer fokos hőmérséklet szükséges), és harmadannyi üvegházhatású gázt bocsájt ki. Az orvosi implantátumokat, ékszereket egyszerűen eltávolítják a csontok mellől, a folyadék pedig teljesen steril, még DNS-t sem tartalmaz.
Egyre népszerűbb a hamvasztás ellentéte: a fagyasztásos szárítás. Ez egy svéd tengerbiológus, Susanne Wiig-Masak találmánya; lényege, hogy a holttestet folyékony nitrogénbe mártják, ezáltal könnyen porlasztható. Rázkódó tartályba téve jeges porrá zúzzák, a nedvességet pedig vákuummal kiszivattyúzzák, a megmaradt finom port pedig elhantolják. A víz és oxigén hatására a „hamvak” lebomlanak, gyakorlatilag komposzttá lényegülnek, ezzel táplálva a növényeket. Ezt az eljárást még csak párszor alkalmazták, de az ezzel foglalkozó (eddig egyetlen) cég arra számít, hogy hamarosan legalább olyan népszerű lesz, mint a hamvasztás.
A fentiekhez képest is furcsa vadhajtás az Eternal Reef, Örök Korall nevű vállalkozás; az amerikai cég nagy ötlete az volt, hogy a hamvakat betonnal keverve kicsi, de súlyos golyókat formáznak az elhunytból, amelyet aztán korallzátonyokon helyeznek el. Lehetőleg ott, ahol a korallnak gyógyulásra van szüksége. A betongolyók hamar magukhoz vonzzák a növényeket és a halakat, míg teljesen be nem épülnek a zátonyba, azaz a jellemzően búvár és tengerbiológus elhunytak korallként „élnek” tovább. Arról nincs hír, hány ügyfele volt eddig az Eternal Reefnek, de egy HBO-s dokumentumfilm bemutatott egy fiatal nőt, aki apját így temette el.
Örök élet a tetoválásokon át
Jonathan Gil 2019-ben szenvedett halálos hajóbalesetet. Mire megtalálták, a víztől felismerhetetlenné vált a holtteste; a halottkém nem is engedte, hogy ikertestvére láthassa, ő végül a tetoválásai alapján azonosította. Mivel Jonathanból kis túlzással nem maradt más, mint a bőre, a nyitott koporsós temetés sem jöhetett szóba. A temetkezési vállalkozó végül maga ajánlotta a férfinak a Save My Ink Forever nevű céget, amely halottakról távolítja el a tetoválásokat, a bőrt tartósítja, bekeretezi és elküldi a családoknak. Ez történt a fiatal férfival is.
Elsőre groteszknek tűnik, de úgy látszik, igenis képes könnyíteni a gyászt és megnyugvást hozni. A fiú anyja azt mondta, „furcsa módon olyan volt, mintha visszakaptuk volna, legalábbis egy darabját, pont úgy, ahogy emlékeztünk rá”. Nem véletlen, hogy a Save My Ink forever már 21 állam számos temetkezési vállalkozójával áll kapcsolatban, kifejezetten keresett szolgáltatás a Vice riportja szerint. Az eljárás lényege, hogy a bőr összetevőit megváltoztatva, de a tetoválást sértetlenül hagyva akadályozzák meg az oszlást. Miután a családtagok kijelölik, mely területeket szeretnék az elhunyt bőréből megőrizni, profi boncmesterek metszik ki azokat. A bőrt átszállítják a cég ohiói laborjába, ahol kémiai eljárásnak vetik alá, a tetoválásokat pedig – mivel azok jó eséllyel megsérülnek addigra – képzett tetoválóművészek „restaurálják”, hogy olyanok legyenek, mint új korukban.
Az egész folyamat egy-egy elhunyt esetében nagyjából három hónap; ez soknak tűnik, de Kyle Sherwood, a cég egyik vezetője és az eljárás felügyelője szerint így a legjobb: a családnak van mire várnia, addig is nyugodtan gyászolnak, az elkészült emlékek pedig eddig mindenkinek megnyugvást hoztak. „Van, aki gyémánttá préselteti a hamvakat, a viktoriánus korban pedig nyaklánc készült az elhunyt hajából. Ez tehát annyira nem is furcsa.” Sherwood szerint ügyfeleik többségének nincs is igazán szüksége temetésre; pontosabban számukra ez az egész folyamat maga a temetés.
A jogászok egyébként nem így gondolják. Az eljárás ellenzőinek ugyanis egyedül az a baja, hogy a szövetségi törvények jelenleg kifejezetten tiltják, hogy bárki – akár kórboncnokok – szövetet távolítson el a holttestekből magáncélra, akkor is, ha kifejezetten a család kéri ezt. Ennek ellenére úgy tűnik, zavartalanul működhet a vállalkozás, hiszen ahhoz, hogy megbüntessék, vagy bezárassák a vállalkozást, feljelentésre indított vizsgálat szükséges, feljelentést pedig maguk a hozzátartozók tehetnének. Azaz úgy tűnik, a tetoválásmegőrzés hamarosan akár olyan megszokott módja is lehet a temetkezésnek, mint a hamvasztás.
Akik visszatér(né)nek
A sci-fi filmekből ismerős jelenet: az ember bebújik egy tartályba, valaki megnyom egy gombot, a test pedig azonnal a hibernáció állapotába kerül, ahol évekig, vagy akár (a forgatókönyvírók fantáziájától függően) évszázadokig vegetál, hogy aztán valamikor felébresszék. Az Alien-filmekben még fagyasztás sem kell, egyszerűen lelassítják az űrutasok anyagcseréjét, a Pusztító című buta, de rendkívül szórakoztató Stallone-filmben pedig egészen konkrétan lefagyasztják az elítélteket, hogy félig öntudatlan állapotban töltsék le a büntetésüket.
A fagyasztásos „tartósítás” tényleg létezik; ironikus, de a valóság sokkal közelebb áll a Pusztítóhoz, mint a jóval okosabb sci-fikhez, ugyanis valódi fagyasztást eszközölnek. A legnagyobb ezzel foglalkozó szervezet az 1976-ban alapított Cryonics Institute, amely már világszerte várja ügyfeleit. A dolog egyik „szépséghibája”, hogy valóban halottnak kell lenniük ahhoz, hogy elvégezzék rajtuk a beavatkozást, az élőket ugyanis (nyilván) megölné a fagyasztás. Nagyon fontos az időzítés: a halál beállta után pár perccel már tartósítani is kell a test érzékeny részeit, főleg a központi idegrendszert, ott ugyanis visszafordíthatatlan károkat okoz, ha elhalnak a sejtek. Először a vért kell kicserélni fagyálló folyadékkal (nyilván nem a benzinkutakon kaphatóval), majd megkezdődhet az egész test tartósítása különböző kemikáliákkal és persze fagyasztással. A testet ezek után elvileg évtizedekig tárolhatják abban az állapotban, ahogy elérte a halál. Az intézet mára több száz testet tart rozsdamentes acél-tartályokban.
Az eljárás másik szépséghibája, hogy a tudomány még nem fedezte fel az eljárást, amellyel a lefagyasztott halottakat feléleszthetnék, még ha a szerveik és sejtjeik kifogástalan állapotban vannak is. A krionika – ez a hivatalos neve a módszernek – jelenleg tehát kósza ígéret, semmi több; az ilyen intézmények ügyfelei abban a tudatban halnak meg, hogy egyszer talán visszatérnek, de talán ők is tudják, hogy ez eléggé valószínűtlen.
Az árról még nem is beszéltünk. A teljes test lefagyasztása több százezer dollárba kerül; igaz, a Cryonics felajánl egy gazdaságos megoldást is. Mindössze 80 ezer dollárért leválasztják az elhunyt fejét, és tartósítják, ami kétségkívül helytakarékosabb és így költséghatékonyabb is, de a visszatérés esélye ezzel arányosan romlik. Nem csoda, hogy az eljárást inkább a kiváltságos gazdagok választják. Olyanok, akiket nem zavar, hogy az egész rettenetesen környezetromboló.
