Hegedüs Lilla 27 éves zalaegerszegi lány, akinek eleinte az is kihívást jelentett, hogy elhagyja szülővárosa határait, és egyetemistaként eligazodjon a fővárosban. Ehhez képest nagy kontraszt, hogy Dél-Amerika nyomornegyedeiben és több ázsiai országban is járt önkénteskedni teljesen egyedül. A távoli helyek azonban mindig is vonzották. Eleinte orosz tolmács szeretett volna lenni, aztán nemzetközi kapcsolatok mesterképzésre ment, eljutott Erasmusszal Horvátországba, majd Portugáliába vezetett útja, ahol közel három évet élt. Egy fájdalmas szakítás adta a végső löketet arra, hogy el merje hagyni a kontinenst, és olyan tájak felé vegye az irányt, ahová turisták is csak néha jutnak el.
A hely, ahol sosem kék az ég
Lilla hamar rájött, hogy bár nagy élmény megnézni egy-egy látványosságot, ez önmagában nem adja meg azt a plusz élményt, amitől valódi értelmet kapna az utazás. 2020 elején, amikor kitört a koronavírus-járvány, a bezártságban felerősödött benne, hogy már régóta szeretne önkéntes munkát vállalni, ezért jelentkezett egy önkéntes programba, egy perui nyomornegyedbe. Csak annyit tudott róla, hogy Pachacutec-Callao körzetében található a hely, nemrég vezették csak be a vizet, az ott élő gyerekek pedig iskolába sem tudnak járni, ezért alig tanultak meg olvasni vagy számolni. Lilla a koronavírus miatt végül 2021. augusztusában jutott ki hozzájuk.
Fotó: Hegedüs Lilla
„Lelkileg nagyon nehéz volt ide megérkezni. Mindig is nagyon szerettem volna segíteni másoknak, a pszichológia is nagyon vonzott, a gyerekeket is nagyon szerettem. De amikor megérkeztem, elfogyott hirtelen ez az erő. Jól hangzik, hogy valaki önkénteskedik, de ez egyáltalán nem olyan cukormázas dolog, mint aminek tűnhet. Az első napokban sokat sírtam, mert ezek az emberek tényleg nagyon szegények voltak, a gyerekek szeméttel játszottak, sokáig ivóvíz sem volt bevezetve ezekre a településekre, hordóval hozták a vizet. A nyomornegyed egy bányatérségben helyezkedett el, ahol az emberek bádogházakban laktak, a környék koszos volt, még virágok sem nőttek. Annyira szennyezett volt a levegő, hogy a kék égbolt sem látszott a szmogtól, és éjszaka sem volt soha fekete az ég, inkább, sárgás-narancsos fényű a szmogtól, még a csillagok sem látszottak.
Egyik nap a többi önkéntes társammal épp a színeket tanítottuk a gyerekeknek. Az egyik nyolcéves kisfiú azt mondta, az ég fehér, és nem tudtuk neki elmagyarázni, hogy kék. Az életében nem látott még kék eget.
Többször is emlékeztetnem kellett magam ezek után, miért is akartam önkéntes lenni, mit is tudok én ezeknek a gyerekeknek adni. Aztán rájöttem, csak az időmet, a szeretetemet hagyhatom itt nekik, ami nekem is hatalmas löketet ad. Peru után az egész életszemléletem megváltozott. Hálás lettem az életemért, hogy láthatom kéknek az eget, és egyáltalán van lehetőségem odamenni, segíteni nekik. A mai napig nagyon sokat gondolok rájuk, főleg akkor, amikor felnézek a kék égboltra.”
A perui munka akkora átalakító erővel bírt Lilla számára, hogy amikor egy hónap után visszament Portugáliába, felmondott a munkahelyén. „Azt mondtam magamnak, fél évig csak ezt akarom csinálni. Fogtam a cuccaimat, eladtam ezek közül sok mindent, ezt hozzácsaptam a megtakarításomhoz, majd fél évre elmentem Ázsiába önkéntesnek.”
Fiatal nőként egyedül Ázsiában
Lilla Ázsiába már nem önkénteseket toborzó szervezettel jutott ki, maga kereste meg az iskolákat, állatmenhelyeket, családokat. Járt Thaiföldön, Vietnámban, Kambodzsában, és eljutott Indonéziába is, ahonnan 2022 nyarán jött haza.
„Felmondtam a munkahelyemen, és egy útra szóló jegyet vettem Thaiföldre. Nem akartam hónapokig várni az utazásra, ezért magam vettem kezembe a szervezést. Nem voltam túlságosan eleresztve anyagilag, ezért azok a helyek élveztek előnyt, ahol ételt és szállást is kaptam a munkámért cserébe, de sokat számított az is, szimpatikusak voltak-e az emberek, akik fogadtak. Addig-addig írogattam nekik, amíg válasz nem jött, így elkeveredtem olyan helyekre is ezekben az országokban, ahová turista nem találna el, például egy 1500 fő lakta szigetre Thaiföldön. Kambodzsában például egy iskolában tanítottam, amit az „ottani” mamám (Lilla így hívja azokat az asszonyokat, akik az utazásai során befogadták – a szerző.) szervezett a helyi közösség gyerekeinek. Ő úgy álmodta meg a helyet, hogy azt önkéntesek fogják üzemeltetni. Sajnos a Covid nekik is nagyon betett, amikor megérkeztem, eléggé le volt pusztulva az iskola. Megosztottam a történetét az Instagramon, és rám talált két spanyol srác, akik szintén hátizsákkal utazgattak, és szerettek volna önkénteskedni. Végül ők festették ki az iskolát. Rengeteg lélek és ehhez hasonló összekapcsolódás volt ebben az útban, sokan csatlakoztak, segítettek” – mesél Lilla ázsiai élményéről.
Lilla nemcsak szegénységgel találkozott, Thaiföldön dolgozott állatmenhelyen, Vietnámban autisták otthonában tartott foglalkozásokat, néha jógaórát. Érdekes tapasztalat volt a megbecsültség, amivel találkozott. „Vietnámban a tanárokat nagyon tisztelik, engem is mindig igazi terülj-terülj asztalkám fogadott, mindenben a kényelmemet nézték, és próbáltak mindent hozzám igazítani. A mamáim mindig nagyon befogadóak voltak. Csak egy rossz tapasztalatom volt, de abból is tanultam igazából. Bentlakásos tanító voltam egy családnál, ahol a megözvegyült apa nem akarta kiadni a hétvégéimet, és sokszor reggeltől estig én voltam a gyerekekkel. Íratlan szabály, hogy egy önkéntesre nem lehet többet terhelni, mint napi öt óra ingyen munka, magánúton viszont nincs annyira elszámolva, hány óra tevékenységet végzel a gyerekekkel. De ebből is tanultam, és alapvetően nagyon pozitív élmények értek. Ázsiában annyira máshogy gondolkoznak az emberek, azt tapasztaltam, hogy szeretettel állnak hozzám, semmilyen atrocitás nem ért. Van persze úgy, hogy az európai turistáknak drágábban akarnak eladni dolgokat, de ezt is meg lehet tanulni kezelni, lehet alkudozni – mondja Lilla, aki sokszor kapja meg a kérdést, nőként nem érezte-e magát kiszolgáltatva ilyen távoli országokban. – Vannak dolgok, amiket persze be kell tartani, például nem mászkáltam kint sötétedés után a városban, hacsak nem csapódtam össze más utazókkal. Körültekintőnek kell lenni, és a megérzések is sokat segítenek. És persze nem én vagyok az első, aki Ázsiában utazgatott, az interneten rengeteg információ van arról, mire kell vigyázni.”
Nemcsak külső, belső út is
Az újdonság varázsa, ami az önkéntes munkákkal jár, lehet nehézség is, hiszen alighogy kötődés alakul ki egy másik emberrel, már el is kell válni. Lilla viszont úgy gondolja, ezt segített neki megélni és megérteni azt, hogy „ha valami elmúlik, mindig jön valami cserébe”. A Lélek című könyv, amit hazaérkezve utazásairól írt, ezekről az emberekről és egyben nekik is szól, akik így a leírt történetekben tovább élnek. „A magány, amit az utazások során megéltem, nem volt szomorú érzés, inkább hálával teli, hogy van kitől elköszönnöm, megismertem valakit. A mai napig hiányoznak ezek az emberek, de nekünk annyi volt megírva, hogy együtt nézzünk meg egy vízesést, állítsunk össze órarendet a gyerekeknek.”
Fotó: Hegedüs Lilla
Bár Lilla az utóbbi fél évben kipakolt a bőröndjéből, és párt is talált, márciusban folytatja útját, ezúttal Indiába. Egy négyhónapos kiválasztási folyamat során jutott be több ezer jelentkező közül egy ásramba (spirituális menedékhely, a lelki elvonulás, visszavonulás helye – a szerző.), ahol az önkéntes munkáért cserébe meditálni és jógázni fog, amit már nagyon vár, hiszen itthon elvégezte a hatha jóga tanfolyamot. „Nem tudom még, mennyi lehetőségem lesz tartani a kapcsolatot a külvilággal itt. Széva önkénteskedésnek, szolgálatnak hívják, amit az ásramban tenni fogok. Hogy mi lesz a pontos feladatatom, ott fog kiderülni, de izgalmas lesz benne lenni abban a menetrendben, amit egy ásram megkövetel.”
Lilla még nem tudja, eljön-e valaha az idő, amikor elfárad abban, hogy egy hátizsákkal mászkál ide-oda a világban, de reménykedik benne, hogy az utazás mindig meghatározza majd az életét. Mert bár az is fergeteges élmény, hogy az ember eljuthat a Machu Picchura, az utazás valójában belső út is önmagunkban. „A szakítás, ami végül arra késztetett, hogy elutazzak, nagyon összetört, nem tudtam, hogyan fogok ebből kijönni egyáltalán, leszek-e még szerelmes az életben. Az utazásom ennek a fájdalomnak az elengedéséről, feldolgozásáról is szólt, miközben a papámat, aki lelkesen követte, merre járok épp a világban, szintén ez alatt az idő alatt veszítettem el. Az út során realizáltam, hogy sok minden, amitől szenvedek, valójában az én döntésem eredménye, és ha szerettem volna magam, nem maradok benne olyan helyzetekben, ahol nem szeretnek engem. Az egyedül töltött idő lelki téren is nagyon egészséges volt, mert úgy gondolom, ha állandóan csak mások társaságában vagyunk, nincs idő elmélyülni. Az utazás folyamatosan kérdések feltevésére késztetett. Rájöttem, hogy nem minden fekete és fehér, nem csak egy szemszög létezik. A hála, amit megéltem, persze könnyen kikophat a mindennapi rohanásban, ezért mindennap írok naplót, amikor panaszkodni van kedvem, leírom, miért vagyok hálás. Ez mindig lelassít és megnyugtat.
Gyakran eszembe jut az a nyolcéves kisfiú, akit Gaelnak hívtak, felnézek az égre, veszek egy mély levegőt, és mindig rájövök, nem attól boldog az ember, hogy minden rendben van az életében, hanem attól, hogy tudja kezelni a problémákat, és más szemmel is rá tud nézni a világra.”
