Ülök valahol az Arab-sivatagban. A nap már órákkal ezelőtt lement, sötét van. Csak a csillagok és néhány fáklya világít körülöttünk. Azt nézem, ahogy az egyik tőlünk távolabb eső dűnén az Avatar főcímzenéjére – csak képzelem, vagy tényleg ritmusra is? – vonul el előttünk egy tevecsorda. Tátott szájjal bámulom a sivatag hajóit, a komótos, már-már unott lépdelésüket, hallgatom a zenét és közben patakokban folynak a könnyeim. Szinte zokogok. De hogy az összhatás miatt, vagy azért, mert épp átélem, ahogy valóra válik az egyik gyerekkori álmom, már nem tudnám megmondani. Ami biztos: abban a pár napban, míg a közelmúltban Dubajban turistáskodhattam, nem ez volt az első és egyetlen pillanat, amikor varázsütésre visszaváltoztam gyerekké. Hogy őszinte legyek, az egész utunk ilyen élményekkel volt tele.
Fotó: Sári Veronika
Oázis a sivatag és a világ közepén
Miközben az autóból a város ultramodern Burdzs Kalifás-felhőkarcolós skyline-ját nézem, nehezemre esik észben tartani, hogy mindaz, amit látok, nem sokkal több, mint 30 év alatt nőtt ki – gyakorlatilag a sivatagból. Dubaj, amit legelőször egy andalúz-arab származású földrajztudós, bizonyos Abdullah al-Bakri említett 1095-ben írt könyvében, a 18. században még csak egy aprócska Perzsa-öbölbeli halászfalu volt. És bár közlekedési és kereskedelmi csomópontként a kezdetektől komoly jelentőséggel bírt („Itt Dubajban félúton vagyunk, bárhová akarjunk is menni; az Egyesült Államoktól Ausztráliáig” – mondja egyik kísérőnk), robbanásszerű fejlődését mégis az 1960-as években felfedezett olajnak, és az abból származó bevételeknek köszönheti.
Fotó: Sári Veronika
Dubaj ennyi idő alatt vált a legek városává: mindegy, hogy a világ legmagasabb épületét (Burdzs Kalifa), a világ első hétcsillagos szállodáját (Burdzs al-Arab), a világ legnagyobb mesterséges szigetét (Pálma-szigetek, Világ-szigetek), vagy épp a világ egyik legnagyobb bevásárlóközpontját (Dubai Mall), esetleg beltéri esőerdőjét keressük, egészen biztosan Dubajban fogjuk megtalálni. A folyamatos fejlődésben és átalakulásban lévő város, már hosszú évtizedek óta főleg a turizmusra, az ingatlanpiacra és a luxusra – összpontosít, és ennek fényében évről-évre előrukkol valamivel, amivel bebetonozza helyét a legek listáján.
Dubajban semmi sem lehetetlen
A város több tucatnyi, világraszóló látványossága közül a legfrissebb most épp a (Covid-járvány miatt néhány év késéssel) 2022-ben átadott Museum of the Future, vagyis a Jövő Múzeuma. Megálmodóinak, így többek között Khalfan Belhoulnak, a Dubaji Jövő Alapítvány vezérigazgatójának, már a helyszínválasztással is sikerült megbotránkoztatni a nagyközönséget: olyan még nem volt ugyanis, hogy egy ilyen impozáns épületet egy forgalmas autósztráda mellett húzzanak fel. Belhoul a kritikák ellenére kitartott az eredeti elképzelés mellett, és aligha bánta meg: a 2022-ben átadott, 77 méter magas tórusz alakú épület, immár a folyton változó városkép egyik ékköve. A múzeum, ami nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bemutatja, milyen lesz a világunk 50 év múlva, persze az építészeti bravúrokon túl is bőven tartogat meglepetéseket az özönlő látogatóknak: az előcsarnokban robotkutya szalad eléjük, és amíg a bejutásra várakoznak, egy, a levegőben úszkáló robotpingvin szórakoztatja őket, hogy csak néhány példát mondjak.
Fotó: Sári Veronika
Egészen más jellegű – már-már nem e világi – élmény a szintén elég friss, 2022-ben átadott AYA élménypark, ahol a készítők 12 különböző termen keresztül – közel 40 ezer négyzetméteren – ötvözik a művészetet az ultramodern technológiával. Nehéz szavakba önteni, mit érez az ember, egy több ezer LED-fényből létrehozott, a színét folyamatosan változtató virágmező kellős közepén állva, szóval inkább meg se próbálom leírni, helyette megmutatom videóban, milyen élmény az AYA kozmikus világában kirándulgatni pár órácskát:
A maga több mint 20 évével, a legnagyobb jóindulattal sem számít Dubaj új látványosságának, a Palm Jumeirah-nak (vagyis más néven a Pálma-szigetnek) mégis mindig lesz helye egy ilyen „legek” listán. Leginkább azért, mert ennél a pálmafát formázó, nagyra nőtt, mesterséges szigetnél semmi sem példázza jobban, hogy Dubajban gyakorlatilag nem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen. A helyi „legenda” úgy tartja, Mohammed Bin Rashid Al-Maktoum sejk a szigettel egy régi gyerekkori szívfájdalmát csillapította: „Gyerekként kinevették, amiért nem tudott homokvárat építeni a tengerre, ma a Pálma-szigeten látja vendégül azokat, akik akkor kinevették” – mondja vezetőnk a sziget, The View at The Palm nevű (egyébként 52 emelet magas) kilátójának földszintjén. Hogy ebből mennyi az igazság, azt csak a sejk tudja. Ami viszont biztos, hogy a szigetet felhúzták, 40 ezer ember, több mint 6 éves, megfeszített munkája (2001-2006/7-ig) segítségével.
Fotó: Sári Veronika
És, ha már kilátók, felhőkarcolók, Burdzs Kalifa: egy percig sem fogom tagadni, hogy gyakorló tériszonyosként alsó hangon ugyanennyit, vagyis nagyjából 6 évet öregedtem a View at The Palm és a Burdzs Kalifa bámulatos kilátóiban és azokba menet. És még ezzel együtt is készséggel elismerem, hogy van annak egy semmivel sem összehasonlítható hangulata, ha egy városnéző kisgép repülési magasságából csodálhatod ennek a 3,4 milliós metropolisznak a látképét.
Dubajban gyerekkel? Naná!
Azt gondolná az ember, hogy Dubaj a gigantikus távolságaival, a hatsávos (olykor nyolc) autópályáival, az eszméletlen luxusával meg az olykor elviselhetetlen hőségével, nem az a klasszikus értelemben vett gyerekbarát desztináció. Tudom, mert kisgyerekes szülő vagyok, és én is pontosan ezt hittem. Kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyrészt azért, mert az elsők között tűnt fel, hogy valahogy az egész város család- és gyerekbarát. Nincs az a luxusétterem, szálloda, vagy turistáktól hemzsegő látnivaló, ahol így, vagy úgy, ne gondolnának a kicsikre cuki játékokkal, külön programokkal, vagy de legalább is egy gyerekeknek dedikált emelettel.
Aztán meg azért, mert a város tele van olyan helyekkel, mint például:
- a The Green Planet, ami – dobpergés – a világ legnagyobb beltéri, függőleges őserdeje, és ahova – ha épp velem lett volna – gondolkozás nélkül vittem volna a kétéves kisfiamat, hogy aztán vele együtt csodálkozzak rá újra, többek között a karnyújtásnyira üldögélő, királykék arapapagájokra. (Meg a gyűrűsfarkú makikra, a szivárvány különböző színeiben pompázó tukánokra, a gyümölcsevő denevérekre, az óriáspókokra. Hogy a gondozója tenyerén pihegő közepes termetű pitonról már tényleg ne is beszéljek.)
Fotó: Sári Veronika
- a Dubai Parks and Resorts szórakoztató- és élményközpontja, ahol a három különböző tematikus és az egy vízi vidámparkban minden valószínűség szerint nem egy, de több teljes napot is el lehet kolbászolni anélkül, hogy megunná az ember. Magunkat ismerve, indokolatlan sok időt töltöttünk volna Legolandben és az ott felépített kocka-Dubajban, hogy aztán levezetésképp hányásig hullámvasutazzuk magunkat a legalább tucatnyi, rajzfilm-témájú játékon.
- a Dreamscape: noha a virtuális valóság-játékoknak és szabadulószobáknak ez a dubaji szerelemgyereke, a gigantikus Mall of the Emirates luxus-bevásárlóközpont harmadik emeletén, elméletileg a 10+ éves gyerekeket célozza, garantálom, hogy 99+ éves korig olyan élményt ad, amit egykönnyen nem lehet elfelejteni.
A sivatagot látni kell!
Ha csak egyetlen dolgot emelhetnék ki a dubaji utunkból, az alighanem a sivatag lenne. Az Arab-sivatag, ami Ázsiában a legnagyobb, a világon pedig az ötödik legnagyobb, és amin Dubaj a szomszédos Ománnal, Katarral és Szaúd-Arábiával osztozik, egyetlen másodperc alatt lopta be magát a szívembe. És ehhez nem kellett más, csak a Sivatagi show-ból, kicsi gyerekkoromtól kezdve ismerős, végtelenbe nyúló, vöröses homokdűnék, a tevék, és az a néhány szívós növény, ami ebben a végtelenül kegyetlen környezetben is képes megélni.
Fotó: Sári Veronika
Persze, Dubaj nem is lenne igazán Dubaj, ha nem akarna rálicitálni még erre a fenti, egyébként elementáris erejű tapasztalásra is. Így történhetett meg, hogy három nappal azután, hogy leszálltunk a Dubaji Nemzetközi Reptéren, valahol az Arab-sivatagban, azon belül is a Sonara elnevezésű exkluzív sivatagi luxusétteremben ülve, elsírtam magam a vonuló tevecsordát nézve. Ami egyébként ugyanolyan műsorelem volt a naplementét követő vacsorán, mint a kerengő dervis, vagy a tűznyelő. Azt mondod hatásvadász? Én is. De közben meg tökre működik. A legvadabb álmaimban se gondoltam volna, hogy a negyedik nap végére konkrétan bele fogok szeretni ebbe a „szupergiccses, megalomán fémkalitkába”, aminek az utazás előtt gondoltam a várost. És tessék. Bármikor visszamennék. Családostul.
