Nők a Mount Everesten

Suhajda Szilárd története kapcsán a magyar kommentelők napok óta vitatkoznak arról, mit és hogyan kellett vagy nem kellett volna csinálnia a hegymászónak. A legáltalánosabb vélemény az, hogy apaként elsősorban a családjáért kellett volna felelősséget vállalnia. Nem tisztünk a téma kapcsán pálcát törni az érintettek feje fölött, inkább azt szeretnék bemutatni, hogy nemcsak egy családapát, de bizony egy családanyát is magához hívhat a hegy.

Ma már a Nepálban működő nyugati kalandtúra-társaságok egyre nagyobb számban indítanak kifejezetten női idegenvezetőkkel, csak nőknek szóló túrát. Cikkünkben szereplő nők azonban rendhagyóak voltak, hiszen vagy az elsők között vagy oxigénpalack nélkül mászták meg a Mount Everestet – akár többször is. Némelyikük visszatért a hegyről, mások örökre a felhők felett nyugszanak. Hogy miért döntöttek így? Legyen válasz erre a saját élettörténetük.

„A falubeliek azt mondták, ez férfimunka, meghalok, ha megpróbálom.”

Lhakpa serpa az első nő, aki tízszer mászta meg a Mount Everestet – a 10. csúcstámadása 2022-ben, 49 éves korában történt. És hogy „minek ment oda”? „Úgy éreztem, elértem az álmomat, amikor először értem fel az Everest csúcsára – mondta a BBC-nek. – Azt gondoltam, nem kell többé csak háziasszonynak lennem. Úgy éreztem, megváltoztattam a serpa kultúrát, a serpa nők és a nepáli nők státuszát. Élveztem, hogy az otthonomon kívül lehetek, és meg akartam osztani ezt az érzést minden nővel.”

Lhakpa Sherpa, aki tízszer mászta meg a Mount Everestet, egy Whole Foods Marketben pózol a fotósnak, ahol jelenleg dolgozik (Fotó: Profimedia)

Életét egy több mint 4000 méteres tengerszint feletti magasságban lévő faluban kezdte, Nepál keleti részén, Makalu régióban. A serpa etnikai csoport tagja, nomád tibetiek leszármazottja, akik megszokták, hogy kihívást jelentő magaslatokon élnek. „Egy barlangban születtem. Még a születési dátumomat sem tudom. Az útlevelemben az szerepel, hogy 48 éves vagyok – mondta a 10. csúcstámadása előtt. – Emlékszem, órákig kellett gyalogolnom, néha cipelnem kellett a testvéreimet az iskolába, de amikor odaértem, elfordultak tőlem. Akkoriban a lányokat nem engedték iskolába.”

A hegy első, 1953-as meghódítása óta évről évre egyre többen próbálják elérni a csúcsot. Azok, akik ezt teszik, elkerülhetetlenül serpa kalauzokat és hordárokat alkalmaznak. De néhány serpa, mint Lhakpa, arra törekedett, hogy saját jogán legyen hegymászó. Ez nem volt könnyű, mert Lhakpát szülei nem támogatták.

A nő nem hallgatott ezekre a hangokra, és 2000-ben feljutott az Everest legmagasabb hegygerincére. Ezután még több rekord következett: 2003-as mászása során csatlakozott hozzá bátyja és nővére, akik így egyszerre lettek az első három testvér, akik 8000 méter magasságba jutottak. Később férjével, az Egyesült Államokban élő, romániai születésű George Dijmarescuval is megmászta a csúcsot – ötször, egészen 2015-ös válásukig.

Lhakpa Sherpa hegymászó a nepáli kathmandui repülőtéren, miután megdöntötte saját rekordját a Mount Everesten, 2022. május 17-én (Fotó: Profimedia)

Lhakpa jelenleg az Egyesült Államok Connecticut államában él két lányával és egy fiával. Kezdeti expedíciói során a nepáli zászlót tűzte ki a csúcsra, majd az amerikait, de eredményei nem vonzották a média figyelmét és a szponzorokat. Sok éven át elismerés nélkül élt és minimálbérért dolgozott, időseket gondozott, takarított és mosogatott. De szenvedélye megmaradt a hegymászás iránt. Szenvedélye „nem volt túl kifizetődő az ezzel járó kockázatokhoz képest”, mondta, de úgy véli, hogy a hegymászás segített neki megmenekülni abból az életből, ami szülőfalujában várt volna rá. Lhakpa utazását mindig egy szokásos imával kezdi, és jól tudja, rossz időben nem indulhat útnak. A biztonság a legnagyobb prioritása.

Az első nők a Mount Everesten

Junko Tabei zongoratanár, később író és természetvédő az első nő, aki 1975. május 17-én megmászta az Everestet, és eljutott a Csomolungmára. Japánban született a világháború utáni szegénységben. Kicsi és törékeny nő volt, ennek ellenére soha nem volt rá igaz a „gyenge” címke; már 10 évesen is csatlakozott egy iskolai kiránduláshoz, hogy feljusson egy vulkán tetejére, és az élmény megváltoztatta az életét. A hivatását illetően azonban a korabeli közvéleményekkel is szembe kellett néznie: az anyáknak akkoriban otthon kellett maradniuk és gondoskodniuk kellett a családjukról, ráadásul úgy tartották, hogy a nők fizikailag képtelenek a magasba mászni. Tabei megcáfolva a hiedelmeket, 35 évesen, három gyerek édesanyjaként feljutott az Everestre. Később aktivista lett, aki hazájában a 2011-es földrengés és szökőár áldozatain segített. Tabeit, aki lányok és nők generációját inspirálta, az egész világon gyászolták, amikor 2016-ban, 77 éves korában rákban meghalt.

Junko Tabei, az első nő, aki 1975-ben feljutott a Mount Everest csúcsára (Fotó: Profimedia)

A mai hegymászók számára szinte ismeretlen a tibeti Phanthog (más néven Phantog és kínaiul Pan Duo), aki az első nő volt, aki a hegy tibeti oldaláról jutott a csúcsra. A szegény vidéki családban született lány 8 évesen, apja halála után kétkezi munkába kezdett, hogy segítsen anyjának eltartani a családot. „13 éves koromban 30-35 kg árut kellett cipelnem a himalájai kanyargós utakon, több mint 10 órán keresztül” – mondta egy interjúban. 20 évesen, egy gyárban dolgozott, fizikai állapota és ereje alapján beválasztották a kínai hegymászó csapatba, és 1959-ben megmászta a Muztagh Atát (7509 m). Az Everestre 37 évesen jutott fel, három gyermeke született. A csúcstámadása kapcsán ezt nyilatkozta: „Akkoriban elhatároztam, hogy elérem a csúcsot. 400 millió kínai nővérem nevében tettem, hogy bebizonyítsam,

A kínai nőknek erős az akarata; a nehézségek nem állíthatnak meg minket. Megmásztuk a világ legmagasabb csúcsát; megtartjuk a fél eget.”

Phanthog a mászás után három lábujját veszítette el fagyás miatt, később a kínai Sport- és Testkultúra Bizottság igazgatóhelyetteseként dolgozott „Még mindig hiányoznak a hegyek, amelyek szülőföldem, Tibet fölött magasodnak” – nyilatkozta a nő, aki 2008-ban a pekingi olimpián az olimpiai zászlót vitte a stadionba. 2014-ben hunyt el, 75 évesen, cukorbetegség miatt.

A Mount Everestet elsőként megmászó nők között említik a nagyszerű lengyel hegymászót, Wanda Rutkiewiczet, aki 35 évesen, 1978. október 16-án a harmadik nőként (az első európai nőként) és az első lengyelként ért a világ legmagasabb pontjára, és ő volt az első nő, aki megmászta a K2 hegycsúcsot. A halál azonban nem ezeken a hegycsúcsokon, hanem a Kancsendzöngán, a Föld harmadik legmagasabb hegyén érte 1992-ben, amikor Rutkiewicz a mexikói hegymászóval, Carlos Carsolióval mászott fel. Társa szerint Wanda nagyon makacs volt, és ragaszkodott a csúcstámadáshoz, holott a körülmények korántsem voltak ideálisnak mondhatóak. „Nem mondhattam neki, hogy ne menjen fel. Legalábbis nem közvetlenül. Azt mondtam neki, Wanda, túl hideg van, rossz idő jön, de azt nem mondtam neki, Wanda, állj le, gyere le velem.

Wanda Rutkiewicz (Fotó: Profimedia)

 – vallotta később a férfi, aki két napot várt hiába az alaptáborban barátjára. – Azt mondta, ne aggódj, minden rendben lesz, de tudtam, hogy túl sokat kockáztat. Azt gondoltam, talán most látom utoljára, de annyi őrült dolgot túlélt, hogy megvolt az esélye, hogy ezt is sikerülni fog.” Wanda Rutkiewicz soha nem tért vissza, és nem is találták meg a testét.

„A világ tetején állok, és nagyon szeretlek”

Az új-zélandi, ma 61 éves Lydia Bradley volt az első nő, aki oxigén nélkül mászta meg az Everestet 1988-ban. A kiegészítő oxigén használata azt az érzetet kelti a hegymászókban, mintha kb. 900 méterrel alacsonyabban lennének, mint valójában, ezért sok hegymászó csalásnak tartja a kiegészítő oxigén használatát. Oxigén nélkül azonban az Everest hihetetlen veszélyes hellyé válik; 

Bradley óta hat másik nő érte el ezt a bravúrt. Egy brit nő, Alison Jane Hargreaves lett viszont az első női hegymászó, aki nemcsak oxigént nem használt, de serpák segítségét sem vette igénybe a Mount Everesten 1992-ben. A csúcsra jutás után az első dolga az volt, hogy rádión üzent két kisgyermekének:

Férje, James Ballard hegymászó azt mondta, ő és az akkor hatéves Tom és a négyéves Kate nagyon örültek a hírnek. „Furcsa módon – mivel az életem a hegymászás – jobban örülök annak, hogy jól van, és haza fog jönni, mint annak, hogy megmászta az Everestet. Az izgalomnak ez a része később jön.”

Az öröm azonban nem sokáig tartott: pontosan három hónappal az Everest után, augusztus 13-án késő délután Hargreaves elérte a pakisztáni K2-t, a világ második legmagasabb csúcsát. Néhány órával később ő és öt másik ember meghalt, amikor elnyelte őket egy heves széllel járó vihar. A nő 33 éves volt. Tanulságos, hogy az ő halálának is hatalmas visszhangja volt. 

Azok, akik Hargreavest kritizálták, „tévedtek és hihetetlenül rövidlátóak” – mondta később a lánya.

Alison Jane Hargreaves gyerekeivel (Fotó: John van Hasselt/Sygma via Getty Images)

Egy 2002-es interjúban férje csalódottságának adott hangot amiatt, hogy a nőket és az anyákat hogyan ítélik meg azért, mert sikeresek karrierjükben, különösképp, ha az veszélyes. – „Hogyan akadályozhattam volna meg? Szerettem Alisont, mert meg akarta mászni azt a legmagasabb csúcsot, amelyet képességei lehetővé tettek számára. Ez volt ő.”

A hegy Csipkerózsikája

1998-ban a Francys és Szergej Arszentiev házaspár feljutott az Everestre. Francys volt az első amerikai nő, aki oxigén nélkül próbált mászni, és ugyan felért a csúcsra, de soha nem jutott vissza. Szergej már neves hegymászó volt szülőhazájában, Oroszországban, ahol „hópárducként” becézték, miután feljutott a volt Szovjetunió öt legmagasabb csúcsára. Francys nem volt komoly hegymászó, amikor megismerte Szergejt, de férje mellett kigyakorolta a szakmát, és közösen eltökélték, hogy ő lesz az első amerikai nő, aki kiegészítő oxigén használata nélkül jut fel az Everest csúcsára.

Francys és Serguei Arsentiev (Fotó: Profimedia)

Francys akkor 11 éves fia világosabban látta a mászás kockázatait, mint édesanyja. A történet szerint a fiú rémálmot látott két hegymászóról, akik egy hegyen rekedtek egy viharban. Másnap reggel felhívta édesanyját, hogy elmondja neki az álmot, de a fia félelmei ellenére a nő ragaszkodott az utazáshoz, és azt mondta neki:

1998. május 19-én 8203 méter magasra másztak, és arról számoltak be, hogy jó állapotban vannak. Azt tervezték, hogy május 20-án hajnali 1 órakor kezdik meg a csúcstámadást. Fejlámpáik azonban május 20-án meghibásodtak, így nem tudtak továbbmenni. Május 21-én újra próbálkoztak, de csak 50-100 métert tettek meg. Május 22-én felértek a csúcsra, de mivel késő volt, kénytelenek voltak 8000 méter felett tölteni az éjszakát. Ekkor már több mint 72 órán át a „Halálzónában” tartózkodtak oxigén nélkül, ahol a szervezet lassan hanyatlani kezd, a sejtek szó szerint kezdik felfalni egymást a túlélésért folytatott küzdelemben.

Az éjszaka folyamán elváltak egymástól. Szergej másnap reggel visszatért a táborba, de azt tapasztalta, hogy Francys még nem tért vissza. Ismét elindult, hogy megkeresse a lányt, cipelve a szükséges oxigént és gyógyszert. Ez az utolsó alkalom, hogy más hegymászók élve látták. A jégcsákányát megtalálták, de a férfi eltűnt.

Ugyanezen a napon, május 23-án, a csúcsról leereszkedő üzbég csapat egy testre bukkant az útvonalon. Félájultan találták Francyst, aki oxigénhiányban, hipotermiában és fagyási sérülésekben szenvedett. Oxigént adtak neki, és lecipelték, amennyire csak tudták, mielőtt túlságosan elfáradtak volna a folytatáshoz, és a nő nélkül folytatták az ereszkedést. Ezen a magasságon szinte lehetetlen elviselni a saját súlyunkat, nem is beszélve egy cselekvőképtelen hegymászó súlyáról. Később, amikor Ian Woodall és Cathy O’Dowd hegymászók megpróbálták feljutni a csúcsra, egy lila kabátba öltözött, dermedt testre bukkantak. Közelebbről megvizsgálva látták, hogy a nő még él, és hevesen remeg. A két hegymászó odament, hogy segítsen, de már ők sem tudtak sokat tenni a nőért. A következő néhány órában Francys fagyos, halott arca elvesztette színét, és egy viaszfigura sápadtságát vette fel, mégis megőrizte rendkívül békés arckifejezését. 

Sajnos Francis Arsentiev holtteste közvetlenül a csúcshoz vezető főútvonalon fagyva maradt. A következő kilenc évben több száz fényképet örökítettek meg a dermedt holttestről. Fiának az interneten mindenhol szembesülnie kellett édesanyja halott arcával. A már említett Ian Woodall, akit éveken át kísértett Francys fagyott, haldokló arcának képe, 2007-ben expedíciót szervezett, hogy eltávolítsa Francys Arsentiev testét a jövő hegymászóinak kíváncsi szeme elől. Az „Everest Tao” néven ismert expedíciónak sikerült egy amerikai zászlóba csomagolnia a holttestet és leereszteni a csúcsról. Csipkerózsika azóta a főút látóköréből kikerülve, békésen nyugszik a felhők között.