Alig egy héttel ezelőtt, május 21-én a Singapore Airlines járata, egy Boeing 777-es turbulenciába keveredett, aminek következtében sokan, akik az övüket kicsatolták az utazás idejére súlyosan megsérültek, egy 73 éves brit férfi pedig szívrohamban életét vesztette.
A gép 11 km magasan repült, amikor is körülbelül 3 perc leforgása alatt 9,2 m magasságra süllyedt le, majd alig 10 perccel később gyors ereszkedésbe kezdett, és fél órán belül landolt Bangkokban. Egy utas, név szerint Dzafran Azmir a Reutersnek elmondta, hogy minden nagyon hirtelen történt, akik nem voltak bekötve, azonnal a mennyezetbe és a poggyásztartókba csapódtak. A helyzet óriási pánikot szült, amiről több videó is kering a neten, akárcsak arról, hogyan szállították le a 73 éves utas holttestét is, aki vélhetően a pánik miatt lett rosszul.
Az nem titok, hogy a repülőgép személyzete fel van készítve az egészségügyi vészhelyzetekre, de azért egy ilyen tragédia nem mindennapos eset, és mivel a légiutas-kísérők is csak emberek, ugyanúgy megviselik őket a történtek.
Nincs az a szimuláció, ami erre felkészít
Jay Robert, egykori steward szerint trauma ez mindenki számára. „A 35 000 láb magasságban bekövetkezett haláleset a fedélzeten az egyik legfélelmetesebb helyzet a légiutas-kísérők számára, azért, mert orvosi vészhelyzetet látnak el, aminek kezelése nagyon megterhelő. Ha egy egészségügyi vészhelyzet halált okoz, az traumatikus élmény lehet mindenki számára, aki a fedélzeten tartózkodik, különösen, ha az utas fiatal.”
Fotó: Depositphotos
Bár a fenti incidens sok médiavisszhangot kapott, a repülés közbeni halálesetek viszonylag ritkák. A New England Journal of Medicine-ben megjelent 2013-as tanulmány arra jutott, hogy minden 604. járat után 1 egészségügyi vészhelyzet fordult elő fedélzeten, és a 10 914 beteg utas közül, akikre vonatkozóan nyomon követési adatok voltak, 0,3 % halt meg. Ez 36 ismert halálesetet jelent ebben az időszakban, vagyis körülbelül havonta egyet, amiből 30 haláleset repülés közben következett be.
Robert azt is elárulta, melyek azok a járatok, ahol nagyobb valószínűséggel történik tragédia. A hosszú távú útvonalakon, széles törzsű repülőgépek ilyen szempontból veszélyesebbek. „Több az utas, kevesebb az átirányítási lehetőség, az utasok sokkal nagyobb terhelésnek vannak kitéve, huzamosabb ideig ülnek, ami gyakran súlyos egészségügyi problémákhoz vezethet.” Többek között ezért is szokták javasolni, hogy több órás úton:
többször álljunk fel, hogy a keringést fokozzuk, hordjunk kompressziós zoknit, illetve igyunk sokat, mert már ezzel a három dologgal is sokat javíthatunk a közérzetünkön.
Amikor megtörténik a legrosszabb
Azzal nem árt tisztában lenni, hogy a légi személyzet tagjai közé nem válogatnak be akárkit. Kőkemény előírásoknak kell megfelelni ahhoz, hogy valakiből steward vagy stewardess legyen – még a fapados járatokon is –, és különösen fontos a higgadt, de cselekvőképes reakció, amit egy ilyen helyzet abszolút megkövetel. A szakértők szerint egyszerre kell érzékenyen, de professzionálisan cselekedni, ami bizony nem könnyű, ráadásul légitársasága válogatja, hogy kiknél mi a protokoll.
Egy biztos: a személyzetnek követnie kell a sürgősségi orvosi ellátás lépéseit.
„A légitársaságok általában a nemzetközi légi közlekedési előírásoknak és irányelveknek megfelelően alakítják ki eljárásaikat” – mondta Dr. Paulo Alves, a MedAire légiközlekedés-egészségügyi globális igazgatója a HuffPostnak. A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetet (ICAO-t) és a Nemzetközi Légi Szállítási Szövetséget, (IATA-t) nevezte meg két olyan hatóságként, amelyek ilyen útmutatást adnak ki.
„Ezek az irányelvek keretet adnak, de a légitársaságok sajátos működési igényeikhez és képzési programjaikhoz igazítják eljárásaikat” – mondta Alves. Hozzátette, a repülőszemélyzetet általában arra képezik ki, hogy alapvető életmentést nyújtsanak, értesítsék a pilótákat, valamint segítséget kérjenek egészségügyi szakemberektől.
„Vannak AED-ek (automatikus külső defibrillátorok) a repülőgépek fedélzetén, amelyeket akkor használhatunk, ha az utas eszméletlenné válik és leáll a légzése, és mindannyiunkat kiképeztek az újraélesztésre – említette a lapnak Heather Poole, a légiutas-kísérő. – Ha szükségünk van rá, keresünk egy egészségügyi szakembert. Ha pedig nincs a fedélzeten, felvesszük a kapcsolatot egy orvossal a szárazföldön.”
Az IATA irányelvei egyébként azt javasolják, hogy a személyzet és a fedélzeten tartózkodó egészségügyi szakemberek végezzenek újraélesztést mindaddig, amíg az turbulencia vagy leszállási körülmények miatt még biztonságos, amíg az utast át nem adják a sürgősségi szolgálatoknak, vagy amíg a szóban forgó személy életét nem veszti. „A legénység tagjai nem jelenthetik be, hogy egy személy meghalt-e vagy sem – tette hozzá Alves. – De ha bizonyos kritériumok teljesülnek – például a személy nem reagál és nem lélegzik, az újraélesztést legalább 30 percig végezték, és a spontán keringés visszatérés a defilbrillátor ellenére sem tér vissza –, a személy halottnak tekinthető.”
Mi történik a holttesttel?
Ha egy utasról feltételezik, hogy meghalt, vannak bevált módszerek a helyzet tiszteletteljes rendezésére. Orvosi vészhelyzet esetén a személyzetnek értesítenie kell a kapitányt, aki a légitársaság üzemeltetési központjával együtt dönt arról, hogy tovább megy-e a tervezett célállomásra, vagy átirányítja a gépet egy másik repülőtérre. A folyamat során számos logisztikai és humanitárius szempontot kell mérlegelni, ami nem kizárólag a kapitány és a másodpilóta döntése.
Markus Ruediger, az IATA vállalati kommunikációs igazgatóhelyettese szerint a harmadik országba való átirányítás – sem a járat kiindulópontja, sem célállomása – tovább bonyolíthatja az elhunytak hazaszállítását, ennek ellenére a légitársaságoknak kötelezően tájékoztatniuk kell az illetékes hatóságokat a fedélzeti halálesetről.
Az elhunyt testének védelme szintén kiemelt szerepet kap ebben az esetben. Itt a kulcsszó a tisztelet és méltóság, valamint az érzékenység a többi utassal szemben. Alves szerint a személyzet feladata, hogy erre figyeljenek, és minél kevésbé zavarják meg a többi utas nyugalmát. „A közelben lévő utasok áthelyezhetők más ülésekre, ha a hely engedi. A test áthelyezhető egy kevésbé lakott területre, például egy üres sorba, ha van ilyen. Ellenkező esetben a testet az eredeti ülésben rögzítik a biztonsági övvel, hogy megakadályozzák a mozgást a repülés során.”
Fotó: Getty Images
Hozzátette, hogy a személyzet személyi védőfelszerelést visel a higiénia és a biztonság megőrzése érdekében a test kezelése során.
Hosszabb, több óra járat esetén azonban a protokollok eltérőek lehetnek. Amikor Robert egy nagy nemzetközi légitársaságnál dolgozott, amely a világ leghosszabb járatait üzemeltette, a fedélzeti felszereléshez tartozott egy készlet, amibe a holttestet bele tudták tenni. „Ha a pilóták úgy döntenek, hogy tovább haladunk a célunk felé, fel kell készítenünk a holttestet a tárolásra. Ez azt jelenti, hogy az elhunytat egy privát területre szállítják, ahol a testét az út hátralévő részében laposan lehetett tárolni anélkül, hogy a többi utas észrevenné, és ahol nem akadályozza a kijáratot. Elengedhetetlen, hogy a test lapos legyen, mivel az izmok halál utáni merevsége körülbelül két órával a halál beállta után kezdődik, és számolni kell azzal, hogy a repülés még hosszúra nyúlhat.”
Robert még azt is elárulta, hogy felkészítették őket arra is, hogyan tudják a holttestet kerekesszékbe helyezni és diszkréten a megfelelő helyre tolni, méghozzá anélkül, hogy ez az utasok számára felkavaró lenne. Ami a leszállítást illeti, a protokoll szerint a többi utast kell először leszállítani, kizárólag a családtagok maradhatnak – ha vannak – és a helyi hatóság jelenlétében lehet csak az elhunytat a helyéről elmozdítani. A földi személyzetnek pedig az a dolga, hogy mindenben segítsen a családtagoknak.
Mert a légiutas-kísérő is ember
A személyzet tagjai kiképzést kapnak az alapvető életfenntartásról, hogy hogyan reagáljanak a különböző egészségügyi vészhelyzetekre, de külön felkészítés előzi meg a traumaoldást is.
„A fedélzeti halállal kapcsolatos képzésünk jelentős része az volt, hogyan közöljük a hírt az elhunyttal utazó emberekkel – emlékezett vissza Robert. – Voltak forgatókönyveink, amelyeket lazán követni kellett, és eljátszottuk, hogyan mondjuk el valakinek, hogy az útitársa meghalt. Nagyon nagy odafigyeléssel jár ez a folyamat.”
A légiutas-kísérők úgy kezelik az elhunyt testét, hogy tudatában vannak annak, hogy a helyzet nem csak szeretteik, hanem a bámészkodók számára is nyomasztó. Felkészültek arra, hogy beszéljenek és vigasztalják azokat az utasokat, akik esetleg érzelmi nehézségekkel küzdenek. „Egy orvosi vészhelyzet nagyon megterhelő a személyzet számára – tette hozzá Poole. – Utolsó Londonból New Yorkba tartó járatomon egy utas rohamot kapott a vacsoraidő közepén. Az egyik percben ételt szolgáltunk fel, a következő percben pedig oxigénért rohantunk, és orvost kerestünk. Húsz perccel később visszatértünk az italok felszolgálásához és a szemétszedéshez. Ez időnként nyomasztó tud lenni.”
