Andrea és férje tizenéves koruk óta vannak együtt. A fiú szülei elváltak, apja hajléktalan lett, az általános iskolát estin fejezte be, és már a kezdetekkor Andreáékhoz költözött. Két fiuk született, ma huszonhárom és tizenöt évesek. A budapesti agglomerációban élnek.
Kisebbik fiuk hároméves volt, amikor „jött a bukta”, és aztán „kisebb-nagyobb kihagyásokkal erről szólt az életünk” – mondja az asszony. Mármint a börtönlétről. Mert ami börtön a férjének, az valahogyan börtön neki is, és sokáig az volt a gyerekeknek is.
A tavalyi nyarat a férfi lábbilincsben töltötte otthon, októberben vették le, „vagyis mondhatjuk, hogy akkor szabadult” – mondja Andrea. Idén májusban azonban ismét visszakerült, ezúttal egy ausztriai börtönben tölti a büntetését, még egy éve van hátra.
Autólopás és orgazdaság, férjének ez a „szenvedélye”, amivel sehogy sem tud leállni. Házasságuk felét töltötte bezárva, összesen nyolc évet. De ha nem ült épp, akkor sem volt béke: házi őrizetek, lakhelyelhagyási tilalom, na meg „volt egy év, amikor pucolós volt. Vagyis be kellett volna vonulnia, de bujkált mindenfele, nem lakott otthon.”
Andrea szerint olyan ez, mint egy függőség, amibe egyre jobban belecsúszik az illető.
Még ha az ember reménykedik is, valahogy tudja, hogy amit a börtönből ígérnek, annak a fele sem igaz.
Amikor férje épp kint volt, nem igazán tudott visszailleszkedni sem a társadalomba, sem a családi életbe. Sok volt a súrlódás. „Szerintem kicsit depressziós is lett” – mondja Andrea, aki általában néhány havi nyugalom után észrevette, hogy férjének „megint zűrös ügyei vannak”. „Együtt élünk, látja azt az ember. Nincs szakmája, néha segédmunkákat végzett, de azt már nem nagyon tudtam elképzelni, hogy állásba menjen. Utoljára akkor dolgozott, mikor a nagyobbik fiunk kicsi volt.”
Fogvatartottak sétálnak a Heves Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet udvarán (Képünk illusztráció. Fotó: MTI / Cseke Csilla)
Andrea valahogy mégis kitartott férje mellett, így fogadta el. Megszokta, hogy éveken át egyedül kell megoldania az életet a két kisgyerekkel. „A nagy fiunk óvodai ballagásán még ott volt, de a kicsinél már nem. Az iskolában meg már egyiknél sem. Aztán ahogy kamaszodtak, csak én voltam nekik, a barátnőket is velem kellett megbeszélniük… Mindig mondták: anya, másnak furcsa, ahogy mi élünk, nekünk meg ez a megszokott… Ettől még persze tisztában vannak vele, hogy milyen a normális élet.”
Börtönjáró – így nevezik azokat, akik hol kint vannak, hol bent, de leginkább bent. Nem súlyos évtizedeket ülnek, inkább egy-két éveket, de azt visszaesőn. De börtönjárók ők abban az értelemben is, hogy lassan kiismerik az összes büntetés-végrehajtási intézményt. És ahogyan őket vezénylik ide-oda, a család úgy járja be az országot utánuk, úgy zarándokolnak megyéken át, ha van út oda, ha nincs. Merthogy a börtönépületek telepítésekor a legutolsó szempont az, hogy az élettársak és feleségek – sokszor pici gyerekekkel – hogyan közelítik majd meg azt. „Baracskára hat és fél kilométert kell gyalogolni a vasúttól a főút mellett, hóban-fagyban. Még járda sincs. Martonvásár kicsivel jobb, mert oda megy busz. Székesfehérváron is a központban van a börtön, az jó volt” – sorolja Andrea, aki mára „szakértője” lett a témának.
Bár sem ő maga, sem a gyerekei nem követtek el soha semmit, látogatóként, hozzátartozóként sok időt eltöltöttek a börtönök nyomasztó világában akár úgy, hogy ott voltak, akár úgy, hogy csak hallották a sok megterhelő dolgot. „Hát szörnyűek a viszonyok. Mindenütt túlzsúfoltság van, rossz és kevés az étel, nincs elég őr, nem tudnak kimenni az udvarra… Aztán a bánásmód… Beszélő előtt és után levetkőztetik a rabokat. Le kell guggolniuk, aztán belenéznek a szájukba. Ez nem szól másról, mint a megalázásról. Megvédeni meg nem igazán tudják a rabokat egymástól. A férjem elég erős egyéniség, őt nem tudták betalálni, de volt olyan, aki mindig gyengélkedőn volt, mert újra és újra megverték. Mást meg az őr rúgott hasba, mert telefonálni akart.
Képünk illusztráció. Fotó: MTI / Cseke Csilla
Andrea szerint sokan hallgatnak a bent történtekről, nem akarják, hogy más is megtudja, mennyire megalázták őket.
Tudom, hogy rosszat csináltak, de maga az elzárás lenne a büntetés, őket meg azon felül is büntetik a körülményekkel, és sokakat a bántalmazással is, vagy csak azzal, hogy elnézik azt. De már az is elég, hogy három perc alatt kell megenniük a tányér forró levest.
Változó, hogy épp mekkora szigorúság uralkodik a büntetés-végrehajtásban. Mert túl azon, hogy az emberek bezárva töltik a büntetésüket, meg lehet könnyíteni, és meg is lehet nehezíteni az életüket attól függően, hogy mi az akár kimondatlan cél: legyen bent minél rosszabb azért, hogy a büntetés minél inkább az legyen, vagy legyen bent lenni emberhez méltó azért, hogy aki kijön, az emberként jöjjön ki – ami nyilván az egész társadalomra nézve előnyösebb, mint ha traumatizált emberekkel kellene kezdenie valamit. A közelmúltban – úgy néz ki – inkább a szigor uralkodik.
Ennek az egyik leglátványosabb eleme az, hogy a beszélőkön – vagyis azokon a ritka alkalmakon, amikor a családtagok találkozhatnak a büntetését töltő szerettükkel – úgy egy éve megváltozott a rend. Plexifalakat húztak fel a benti és a kinti világ közé, vagyis a látogatók többé nem érinthetik meg azt, akihez jöttek. Biztonsági szempontból lehet ez előnyös – hiszen így végképp nem lehet semmit átadni –, ám olyan fokú érzelmi megfosztottságot jelent, aminek a kárértéke vélhetően meghaladja egy becsempészett SIM-kártyáét.
Az emberi faj egyedeit valahogy „úgy rakták össze”, hogy semmi mással nem tudnak annyi lelkierőt, szeretetet átadni, mint egy simogatással, egy öleléssel. Képzeljük el, hogy vőlegényünk, testvérünk, édesanyánk hosszú hónapokat tölt külföldön, majd mikor végre hazatér, a reptéren nem ölelhetjük meg, csupán egy kordonon túlról integethetünk neki. A fájdalmas ebben az, hogy ez nemcsak annak büntetés, akit elítéltek, de – nyugodtan mondhatjuk – lelki bántalmazás az őt látogató számára is. Ami viszont végképp felfoghatatlan: ez alól a szabály alól a gyerekek sem kivételek. Vagyis az a három-négy-, vagy akár hat-nyolcéves gyerek, akit a nagymama bevisz az édesanyjához a börtönbe, nem ölelheti meg az anyukáját, nem ülhet az ölébe. Ugyanez vonatkozik a legkisebbekre, az egy-két évesekre is. Nehéz elképzelni, hogy egy anya hogyan képes ezt elviselni, azt pedig elgondolni is rossz, hogy milyen trauma a kicsiknek. Nyilván mondhatnánk, hogy egy kisgyereknek nincs ott helye, ám ha valakinek ez az egyetlen lehetősége van arra, hogy találkozzon a szülőjével, akkor nem biztos, hogy szabad ettől megfosztani.
Képünk illusztráció. Fotó: Spencer Platt/Getty Images
Sajnos ezzel együtt jár egy elég logikus következmény is: a hozzátartozók elkezdték otthon hagyni a gyerekeket épp azért, hogy megkíméljék őket ettől a számukra nyilván érthetetlen helyzettől. Ami túl a konkrét megfosztottságon azért rossz, mert a külvilággal való kapcsolatokat – amiket épphogy erősíteni lenne jó ahhoz, hogy legyen miért hazamenni, és aztán nem visszaesni – gyengíti.
„Azelőtt minden havi beszélőn ott voltam – mondja Andrea –, az én fiaim már nagyobbak, de láttam, ahogy fogytak a gyerekek. Egy kicsinek nem tudja megmagyarázni az ember, hogy ott van az apukád vagy az anyukád, és nem puszilhatod meg. Vagy nem adhatsz a férjednek egy ölelést, egy csókot, és alig hallod, mit mond a másik. Ezzel nemcsak őt fosztják meg az intimitástól, de engem is.
A hozzátartozók nem követtek el semmi bűnt, mégis, mi is büntetve vagyunk.
Ez az „áttételes büntetés” másban is megfigyelhető. Mindez persze nem feltétlen a rendszer hibája, felróhatjuk a sorsnak is, de az tény, hogy a hozzátartozók is áldozatok. Egy ideje például az a szabály, hogy nem juthat be saját csomag, csak olyan, amit a neten keresztül, a belső boltok monopol árain lehet megrendelni – a gond ezzel is az, hogy jellemzően a kint maradtakat sújtja, azokat a családokat, ahol már így is kiesett egy kereset. „Van, ahol például már nem engednek be folyékony édesítőszert, semmi csípőset, borotvahabot vagy arcszeszt, szeletelt szalámit… a Smack levesből csak a tésztát engedték be, a port kidobták… szerencse, hogy a férjem nem dohányzik, nem kávézik, de így is 15-20 ezerben van az a havi egy ötkilós csomag. Aztán ott vannak a magas percdíjak – csak bentről kifelé lehet telefonálni –, az is ránk hárul, hiszen arra is mi keressük meg a pénzt.”
Kérdezem egy másik kézenfekvő megfosztottságról is, a szexmegvonásról. „Az is a büntetés egy formája. Pedig így csak gyűlik bennük a feszültség, ami az őrségnek is rosszabb. Bár nem biztos, hogy kérném a lehetőséget. Nem lehet túl hangulatos egy ilyen célú szoba, és valószínűleg az is be van kamerázva… Vettem neki szexújságot, azt beengedik.”
Ha az elítélt dolgozik is bent, abból nem sok pénzt lát, hiszen egyrészt eleve nyomottak a munkabérek, másrészt abból a rabtartást is ki kell fizetni. „Ha én beküldök pénzt, abból is vonják, úgyhogy felesleges. Így is nagyon nehéz egyedül csinálni a mindennapokat, amennyi egy ember fizetése, pont annyi hiányzik. Meg a segítségek a család életében. A kertes házban a kerti munka, a kutyák, a macskák ellátása, a gyerekek szállítása… nálunk a problémákat mindig anyának kell megoldani. És az ember magányosnak érzi magát. Mert nem ugyanaz, ha a barátnőmmel vagy az anyámmal beszélem meg a gondokat.”
Képünk illusztráció. Fotó: Leéb Ádám
Andreának mindig volt munkahelye, sokáig egy helyen dolgozott, de tavaly váltott, most egy éve diszpécser a jelenlegi helyén. „Mindenhol tudták a kollégáim, hogy mi a helyzet. Persze, az ember visszahall dolgokat, hogy a háta mögött mit mondanak, de aki számított, az mind normálisan viselkedett velem. És engem nem nagyon érdekelt, hogy mit mondanak, sosem volt bennem szégyenérzet. Együtt élünk a férjemmel, de két különálló egyén vagyunk, mindenki a saját tetteiért vállalja a felelősséget.”
Ezekben a mondatokban azért már érződik némi hátralépés. Beszélgetésünkből kiderül, hogy ezek a furcsa, hol együtt, hol egyedül töltött évek megviselték a kapcsolatot, és ma már Andreában is árnyalódott a kép, fogy az elkötelezettség. „Sokáig kötődtünk egymáshoz, de most szeretném még inkább a gyerekeim érdekét nézni. Sokszor sajnos háttérbe szorultak miatta. A nagyobb fiam nem mondta el az iskolában, hogy hol az apja, a kisebb viszont mindig őszinte volt, és sajnos volt is, amikor ezzel csúfolták. Ezt nehezen bocsátom meg. Mert mondhatjuk, hogy ezt az életet én választottam, de a gyerekek csak belekényszerültek. Most viszont már nagyok, és van véleményük. Haragszanak rá. A kicsi azt mondja, nem kíváncsi az apjára. A nagyobbik még bízik benne, talán mert neki több jutott belőle. Most, hogy Ausztriában ül, nem tudok menni, de már nem is nagyon szeretnék. Változnak a dolgok. Huszonhét év után elegem lett abból, hogy nekem folyton börtönbe kell menni.”
A Magyar Helsinki Bizottság értékelése szerint ellentmondásos folyamatok zajlanak a büntetés-végrehajtásban. A fizikai körülmények valamelyest javulnak évről évre (az Emberi Jogok Európai Bírósága a Helsinki egyik ügyfelének esete nyomán arra bírta rá a magyar államot, hogy javítson az elhelyezési körülményeken, illetve teremtse meg a jogorvoslatot, ha nem megfelelőek a körülmények), ám az elszigeteltség egyre erősebb. „Ma már elsődlegesek a biztonsági szempontok, a társadalomba való visszavezetés igénye háttérbe szorult” – mondja Ivány Borbála ügyvéd, a Helsinki munkatársa, aki 2017-ig sokat járt a zárt intézményekben, azóta azonban ezt a gyakorlatot állami szinten megszüntették, így nincsen civil kontroll. „Akkoriban láttunk embertelen körülményeket, piszkos, szellőzés nélküli, felforrósodott zárkákat, függönnyel elválasztott vécét, tizenhat fős helyiségeket. Az sem volt ritka, hogy csak heti egyszer lehetett zuhanyozni. Azóta javult a helyzet, de erről csak áttételes információink vannak.”
Ivány Borbála inkább a személytelenséget és a „parancsuralmi rendet” említi, mint nehezen elviselhető faktort. „Sok helyen fent van a látásgátló az ablakokon, a folyosókon csak egy sárga csík mentén lehet haladni, voltunk olyan intézményben, ahol ha külsős érkezik, akkor az őrizetesnek a fal felé fordulva, tekintetét a földre szegezve kell állnia. Az ember személyiségét teljesen elveszik. Ezt hosszú távon nem lehet megúszni pszichés sérülés nélkül, márpedig akit megalázunk bent, az kint nem lesz képes a társadalmi normáknak megfelelő életre. Ezeket az embereket inkább építeni kellene.”
Ennek az építésnek volt része korábban sok olyan jellegű program, amit szintén „külsősök” szerveztek bent, például meseterápiás foglalkozások, vagy az, amikor az elítéltek hangoskönyveket mondtak magnóra vak emberek számára. A hírek szerint ma már ezek sem működnek.
A bizonyos plexifallal kapcsolatban Ivány Borbála megerősíti, hogy lemorzsolódnak miatta a látogatók. „A gyerekeket sokkal nehezebb helyzetbe hozták, de a bent lévő nőknek – akikkel korábban kapcsolatunk volt – is iszonyatos fájdalom, arról nem beszélve, hogy még a pici babák szájába, cumisüvegébe is benéznek… A testi érintkezés még fontosabb azoknál, akik kevésbé képzettek, szavakkal nehezebben fejezik ki magukat, sokuknál ez is tényező. Bőven elég volna azoknál alkalmazni ezt a szigorítást, akiknek a korábbi magatartása indokolja. Most mindenkit egységesen büntetnek azért, mert volt egy százalék, aki becsempészett dolgokat – amit egyébként ez az intézkedés sem tudott megszüntetni.”
Az ügyvéd összességében úgy fogalmaz, a mai börtönviszonyok nagyon keveset segítenek a későbbi jogkövető magatartásban, ráadásul szinte semmilyen utógondozás nem működik. „Nincs félutas ház, szociális támogatás… az innen kikerülők önállósága, érdekérvényesítő képessége nagyon rossz, így nehezen találnak munkát, amit a priusz csak súlyosbít. A börtön Magyarországon leginkább amolyan végső háló, ami mindenkit megfog, akit a gyerekvédelem meg a szociális ellátás nem volt képes, mert már az illető szülei sem kaptak segítséget a gyerekneveléshez.”
Fenti történetünk szereplője, Andrea a Helsinki ügyfele – sok más sorstársa mellett. Fogva tartással és rendőri intézkedésekkel kapcsolatos panaszok esetén forduljatok bizalommal a Helsinkihez!
