Nők, akik mindent feladnak egy halálraítéltért

„Kedves Guikje! Egy ideig hullámvölgyben voltam. Ahogy kihevertem az egyik társam kivégzését, már jöttek is a következőért… Itt a nap 24 órájában fülsiketítő a zaj… még ha suttogsz, akkor is visszhangzik, nem mintha itt bárki suttogna, szinte mindenki ordít. Monológokat, az egész élettörténetüket… Van, akinek nincs ki a négy kereke… Néhányan folyamatosan sírnak az anyjukért… Senki sem figyel rájuk, de mindenki hall mindent.”

A fenti levélrészlet egy halálra ítélt, azóta kivégzett rab tollából való. Az életéről egy házas, kétgyerekes asszonynak írt, aki felkereste őt, és a megszállottja lett. Mindennap órákat töltött azzal, hogy leveleket írt neki, és a válaszait olvasta. A férje nem szólt bele, örült, hogy békén hagyja, talált valami hobbit, miután a gyerekek már tinédzserek lettek, és maradt szabadideje a négyórás munkája mellett.

Fotó: iStock

Guikje az egyike azoknak a nőknek, akikről Linda Polman ír A halálsor angyalai című könyvében. Az újságíró éveket töltött azzal, hogy tanulmányozza az amerikai halálbüntetési rendszert, és bebocsátást nyert a hírhedt texasi halálsorra is. Emellett sikerült a rabokkal levelező és házasságot kötő, főként európai nőkkel is találkoznia, baráti viszonyt kialakítania: heteket töltöttek együtt a halálsor melletti kis motelban. Így kiderült, hogy a barátságok tiszavirág-életűek; miután kivégezték a szeretett férfit, a nők elmaradoznak a többiek mellől. 

Mielőtt belemegyünk, mi vonzza a nőket a veszélyes gyilkosokhoz, itt van egy pár adat arról, mi is a helyzet ma a halálsorokon az Egyesült Államokban.

• Jelenleg az USA 29 államában lehet halálbüntetést kiszabni egy elítéltre, 21-ben nem.
• Ma közel 2500 rab vár a kivégzésére, ami rekordalacsony számnak számít. Az elmúlt 18 évben rohamosan csökkent a halálraítéltek száma, de erről majd később.
• A legtöbben Kalifornia, Florida és Texas államban várják végzetüket, többségük fehér és afroamerikai férfi.
• A texasiak és úgy általában az amerikaiak nagy többsége még mindig halálbüntetés-párti.

A rassz fontos kérdés az ügyben, ugyanis a statisztika azt mutatja, hogy sokkal könnyebben szabnak ki halálbüntetést olyan esetben, amelyben az áldozat fehér volt, és Washington államban még mindig sokkal nagyobb eséllyel sújtanak halálbüntetéssel afroamerikaiakat, mint fehéreket. Mégis, mára az arány kiegyenlítődött,

az október 9-én közzétett adatok szerint 42-42 százalékon áll a fehér és afroamerikai fogvatartottak aránya a halálsorokon.

Elbaltázott kivégzések

Ahogy már említettük, a kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek száma is drasztikusan csökkent, főként a kilencvenes években tapasztalható rohamos növekedéshez képest. Ennek a legfőbb oka az, amiről Polman is ír a könyvében, vagyis hogy a mai leggyakrabban használt kivégzési módszer, a méreginjekció körül súlyos aggályok léptek fel.

A másik pedig az, hogy 1973 óta több mint 160 halálsoron ülő emberről derült ki, hogy ártatlan.

A szám egyre növekszik, minden bizonnyal a technológia fejlődése miatt (elég csak a pontos és kis mintán is elvégezhető DNS-tesztekre gondolni), így ma már évente átlagban öt fellebbezés jár sikerrel és felmentéssel. Ezt azonban kevesen engedhetik meg maguknak, a halálbüntetésről szóló ítélet utáni fellebbezés ára ugyanis 400 ezer dollárnál kezdődik. Sőt nemcsak a védelem, de maga a halálbüntetéses ügy is sokkal többe kerül – ez esetben az államnak –, mint egy életfogytiglani vagy más időtartamú szabadságvesztés. Kalifornia állam (pontosabban az ottani adófizetők) például 1978 óta 4 milliárd dollárt költöttek halálbüntetéssel végződő bírósági ügyekre.

A másik említett ok súlyos emberi jogi kérdéseket vet fel. Polman, aki 2015-ben adta ki könyvét, már akkor is arról írt, hogy nem egy kivégzést kellett újabb napra tűzni, mert a szer nem hatott, vagy nem úgy hatott, ahogyan kellett volna, és megkínozták a rabot. 

Az egyik elítéltnek felduzzadt a karja, és azt üvöltötte, hogy „Nem hat, nem hat!”, hamarosan vér borított már mindent. A látvány olyan borzalmas volt, hogy a kivégzést egy üveg mögül nézőket ki kellett terelni, bár mentek maguktól is; volt, aki rosszul is lett.

A méreginjekció alkalmazásának ötlete már 1888-ban felmerült, de akkor elvetették, és helyette a villamosszéket vezették be. Ma már azonban ez a legelterjedtebb módja a kivégzéseknek: az első lépésben pentobarbitált fecskendeztek a szervezetbe, amitől az elítélt kómába esik. Utána következik még két méreg, amiket elvileg már nem szabadna éreznie az elítéltnek (a kálium-klorid állítja le a szívét), de sok esetben mégis érezték őket a halálraítéltek. A sikertelenségek és kínzással felérő esetek után el is kezdtek midazolámot (egy nyugtató, illetve szorongás- és görcsoldó hatású gyógyszert) használni, ám az is többször megbukott.

Bűnösnek vallotta magát a terhes feleségét és két kislányát meggyilkoló apa

Az elbaltázott esetek után többször moratóriumot rendeltek el a kormányzók, vagy esetleg halogatták a kivégzéseket, míg az alkalmazott szereket kivizsgálták. Ma a texasi Huntsville-ben, ahol Polman is vizsgálódott a könyvéhez, megint zajlanak kivégzések, ám sokkal kevesebbre kerül sor, mint korábban. Az idei évben az adatok szerint még négyet terveznek. 

Unalom, rossz gyerekkor, rossz párkapcsolat

A könyvben szereplő Guikje az unalom elől menekült a halálra ítélt Hankhez, aki teljesen átvette az irányítást az élete felett. A férfinak 100 ezer dollárba került volna (kezdetben) a fellebbezés, így Guikje szabadidejében szinte koldult? különböző boltok előtt állt egy táblával Amszterdamban, és pénzt kért a férfinak, honlapot készíttetett, Facebook-csoportot csinált, egyházi szervezeteknek írt, vidékre is utazott – kissé meglepő módon a férje segítségével, ugyanis ő furikázta.

Guikje Polmannek azt állította, ő más, mint a többi levelezőpartner és nő, neki van esze, és nem „beteg”. Itt nyilvánvalóan arra célzott, hogy nem szenved hübrisztofíliában, egy olyan szexuális devianciában, amire nemsokára kitérünk. Egy biztos: a halálsoron ülők nagy népszerűségnek örvendenek a nők között. A pszichológusok szerint sokszor a média tehet arról, hogy a veszélyes bűnözők szinte sztárok lesznek. Az biztos, hogy a börtönszerelmekből üzletet is csináltak: nagyot lehet velük kaszálni, számtalan weboldal létezik, amin hirdethetik magukat a rabok (pénzért), az egyik legnépszerűbb közülük a writeaprisoner.com (irjegyrabnak.com). Mivel a fegyházban nincs internet-hozzáférés, a képernyő túloldalán ülők a profil elolvasása után kézzel írott levélben kerülhetnek kapcsolatba a kiválasztott rabbal. 

Bonnie–Clyde-szindróma

A már említett hübrisztofília parafíliaként, azaz nem szokványos, rendellenes szexuális viselkedésként ismert jelenség. Az érintettek olyan személyhez vonzódnak, aki valamilyen kegyetlen bűncselekményt követett el.

A jelenség Bonnie–Clyde-szindrómaként vonult be a köztudatba, és diagnosztikai szempontból ritkaságnak számít, mivel az érintettek nem érzik problémának a bűnözőkhöz való vonzódást, így segítséget sem kérnek.

Vannak aktív és passzív típusú személyek is: a passzívak „csak” a rajongásig jutnak, míg az aktívak akár addig elképzelhetetlen kegyetlenkedésben is részt vesznek. Kenneth Bianchi, aki „a hegyoldali fojtogatóként” híresült el Washingtonban, arra is rávette a már rács mögül elcsábított szeretőjét, a színésznőként és dramaturgként dolgozó Veronica Comptont, hogy öljön meg valakit helyette, ezzel is elterelve róla a gyanút. Compton végül majdnem meg is tette, amire kérték, de áldozatának sikerült elmenekülnie, ő pedig börtönben végezte.

A pszichológusok szerint az említett kettőn kívül még egy harmadik kategória is létezik, ebbe azok tartoznak, akik gondoskodásra szoruló gyerekként tekintenek a fogvatartottra, és úgy gondolják, hogy választottjuk csak a körülmények áldozata. A börtönbeli kapcsolatban nem tudatosan, de az irányítást szeretnék átvenni, mert a saját párkapcsolatukban ezt nem tudják megtenni, vagy már a gyerekkorukból is hiányzott ez az élmény.

Egy azonban közös az érintettekben: sok pénzt, időt és energiát költenek a rabokra, akikre odakinn sok esetben nem vár senki, vagy olyan valaki vár, akinek egy fillérje sincs.

Az elítéltek jó 90 százaléka ugyanis nyomorúságos sorból származik, emellett pedig sok esetben többszörösen traumatizált is, azaz maga is áldozat volt, mielőtt bűnelkövető lett, például gyerekkorában verték, szexuálisan bántalmazták, megerőszakolták, kínozták.

Médiacirkusz és a népszerűség

A Menendez fivérek utóbbi alól állítólag kivételt jelentettek, bár állításuk szerint molesztálásban nekik is részük volt. Akárhogy is, a két férfi tucatszám kapja a leveleket, a többi rab pedig féltékeny rájuk, és „egyenlőtlen versenyre” panaszkodik, mivel az ő esetüket közvetítette a tévé, és a tetejébe még jóképűek is – na meg gazdagok, bár azzal sokra nem mennek már.

A Menendez fivérek életfogytiglani ítéletük letöltése közben nősültek meg (Fotó: YouTube)

Jose és felesége, Marie Louise Menendez éppen egy doboz jégkrémmel ültek a tévé előtt, amikor tinédzser gyerekeik beviharzottak a nagyszobába, és tizenhat géppisztolylövéssel megölték őket. Az elkövetők kiléte egy ideig homályban maradt, de hamar gyanús lett, hogy a két fiú, Erik és Lyle a gyász helyett elképesztő költekezésbe kezdett. Közvetlen bizonyíték ennek ellenére nem volt ellenük egészen addig, amíg a gyengébb idegzetű Erik el nem mondta pszichiáterének, mit is tettek – sőt még ezután sem lett volna, hiszen a szakember az információt nem adhatta ki, de a szeretője kihallgatta a beszélgetést, és rajta keresztül a hatóságokig is eljutott a vallomás.

A tárgyaláson a fiúk már nem tagadták a gyilkosságot, ám azt állították, hogy a mintaapaként ismert Jose szexuálisan bántalmazta őket, és a megölésükkel fenyegetőzött, vagyis a gyilkosság önvédelem volt. A vád ezzel szemben azzal érvelt, hogy a gyerekek azért ölték meg szüleiket, mert attól féltek, hogy apjuk kitagadja őket az örökségből, és az abúzust hazugságnak titulálta. Az első tárgyalás végül kudarcba is fulladt az esküdtszék döntésképtelensége miatt, az eredménytelenségért pedig sokan az eseményt övező nagy médiazajt hibáztatták. 1996-ban, a második tárgyaláson aztán bűnösnek találták őket, és életfogytiglani börtönbüntetést kaptak.

Az eset után több száz nő írt a két férfinak, szó szerint bombázták őket a házassági ajánlatokkal. Az egyikük, Tammi Ruth Saccoman például még akkor kezdett levelezni Erik Menendezzel, amikor az első tárgyalást nézte a televízióban.

„Soha nem írtam még senkinek, aki börtönben volt, de annyira megérintett a fájdalma, hogy muszáj volt elmondanom neki” – nyilatkozta a fiatal nő a kétezres évek elején Barbara Waltersnek. Saccoman a megismerkedésük idején még férjnél volt, de azt állította, hogy párja is olvasta a leveleket, és támogatta a kapcsolat fenntartásában. Pár évvel később aztán a férfi öngyilkos lett, és Saccoman magára maradt kislányával. Ekkor ő panaszolta el bánatát Menendeznek, aki támogatta, vigasztalta.

Miután közelebb került a gyilkos fivérhez, a nő mellől sok barátja és édesanyját leszámítva a családja is elpártolt, sőt főnöke is kirúgta. Saccoman pár évvel később gyerekével együtt Kaliforniába, a börtön közelébe költözött, hogy 1999-ben egy látogatóhelyiségben hozzámenjen Erikhez.

A másik fivér, Lyle már kétszer is házasodott a börtönrács mögött. Jelenleg egy büntetőügyvéd, Rebecca Sneed a felesége.

(Kiemelt kép: iStock)