„Amikor 1987. május 2-án hozzámentem a férjemhez, azt gondoltam, hogy az egész életünket együtt töltjük majd. 28 éves voltam, mikor megismertem – egy közös ismerősünk révén találkoztunk – és bár kétségtelenül voltak komoly problémák a kapcsolatunkban, szentül hittem, hogy én vagyok az az ember, aki begyógyíthatja a lelki sebeit” – kezdi a HuffPoston közzétett vallomását Edie Weinstein.
A 61 éves amerikai nő bevallotta, a házasságát mindezek ellenére legpontosabban talán a paradoxon szó írná le, leginkább azért, mert „olyan kapcsolat volt ez, ahol a bántalmazás és a szeretet kéz a kézben jártak”. Edie elárulta azt is, hogy férje elsősorban érzelmileg bántalmazta őt – két kivételtől eltekintve. „Kétszer megütött. Mindkét alkalommal meggyőzött róla, hogy megbánta a dolgot, én mégis rettegtem, mikor történik meg legközelebb. Őszintén bevallom, szégyelltem magam, hogy ilyen helyzetbe kerültem, annál is inkább, mert terapeutaként nem egy ilyen esetben tanácsoltam azt a betegeimnek, hogy hagyják ott a partnerüket. Én mégis maradtam.”
Edie férjét 1992-ben, öt évvel az esküvőjük után Hepatitis C-vel diganosztizálták: „A magam részéről komolyan vettem az eskünk vonatkozó, »egészségben-betegségben« részét, és innentől kezdve segítettem őt a napi dolgok elvégzésében. Azt reméltem, hogy az állandó törődés és gondoskodás hatására megnyugszik majd, és türelmesebb lesz; nemcsak velem, de az ötéves fiunkkal is, akit nem sokkal korábban fogadtunk örökbe. Sajnos nem így lett.”
Képünk illusztráció (Fotó: Unsplash)
Hogy a házasságnak nem lett végül válás a vége, csak annak köszönhető, hogy Edie férje 1998. december 21-én meghalt. „Azóta volt néhány rövid kapcsolatom, voltam szerető, és voltak »barátaim« is, akikkel csak testi kapcsolatunk volt, normális kapcsolatom azonban egy se. Pedig 21 év telt el azóta.” Edie úgy érzi, önhibáján kívül került ebbe a helyzetbe, leginkább azért, mert az elmúlt több mint két évtizedben szinte tényleg mindent kipróbált, amit párkeresés címszóval ki lehetett:
- átrendezte az otthonát,
- járt több párkapcsolati tanácsadónál,
- listát készített azokról a kvalitásokról, amelyeket fontosnak tart leendő partnerében,
- naplót vezetett,
- és elment egy pszichológushoz is, abban a reményben, hogy ha felszabadul az átélt traumák alól, jobban megismeri saját magát, és ezáltal könnyebben talál majd párra.
„Sokáig úgy hittem, ahhoz, hogy az ember igazi társra találjon, az kell, hogy megszabaduljon az érzelmi motyójától, rendezett, nyugodt körülmények között éljen, lehetőleg egészségesen. Ennek ellenére a valóságban azt tapasztalom, rengetegen maradnak egyedül annak ellenére, hogy látszólag készen állnak egy új kapcsolatra, és sokan élnek elkötelezett kapcsolatban úgy, hogy a fenti kritériumok egyikével sem rendelkeznek.” Az asszony úgy érzi, tökéletes „alapanyag” egy hosszú, elkötelezett párkapcsolathoz annak ellenére, hogy a rossz tapasztalatok miatt van benne némi félsz, hogy talán ugyanolyan típusú partnert vonz az életébe, amilyen a férje is volt.
„Néhány éve még komolyan aggasztott az idő múlása; sokszor gyötörtem magam azzal a kérdéssel, mi lesz, ha vajon örökre egyedül maradok. Most 61 éves vagyok, ha szerencsém van, még előttem áll két évtized, de furcsa módon valahogy egyre kevésbé aggaszt a gondolat, hogy talán egyedül élem le az életem hátra levő részét” – írja, majd hozzáteszi, mindezek ellenére sem tett még le a reményről, hogy rátalálhat az igazi.
„Vannak olyan reggelek, mikor azon kapom magam, hogy azzal a kérdéssel ébredek, »Vajon ez lesz az a nap, mikor végre felbukkan az életemben?«, aztán felkelek, megyek a dolgomra, és el is felejtkezem erről a gondolatról. A barátaim azzal biztatnak, hogy ha már nem akarom görcsösen, mindenáron megtalálni a másik felem, egyszer csak bekopogtat majd az életembe. Addig pedig, míg ez nem történik meg, nyitva tartom a szemem, és igyekszem kiegyensúlyozott és boldog kapcsolatban maradni saját magammal. Végtére is, én vagyok az, akivel akárhogy is, de a legtöbb időt töltöm.”
