„Tamás, mi lenne, ha írnék a chi gyaloglásról” – vetettem fel a témát a felelős szerkesztőmnek. „Ez a bullshit át nem megy, ez rosszabb, mint az erdőfürdőzés” – zárta rövidre a dolgot. Hasonló párbeszédek már elhangoztak közöttünk a múltban, persze olyan is előfordult, amikor valahogy mégis sikerül átvinni egy-egy hasonló ötletet rajta, igaz, van, amit még sok idő elteltével is gunyorosan felemleget nekem. Tamással ellentétben én lelkesebb vagyok, bár nem kell sokáig könyörögni a kisördögnek, míg a vállamra ül, ha ezospiri vadhajtásokról vagy nagyon trendi, mégis ősi életmódreceptekről van szó. Előre szólok, ezt a cikket is ezzel a kisördöggel írom a vállamon.
Spirituális konzumidiotizmus
A spiritualitás körüli zavarodottságunk rendkívüli méreteket öltött manapság, mivel rengeteg vegyes üzenet kering róla az interneten. Hódítanak a spirituális brandek, gyakran olyan jól becsomagolva, hogy észre sem vesszük, hogy ezek is ugyanúgy a konzumizmus termékei. A spirituális konzumizmus vagy konzumspiritualitás fogalma nem olyan régi, viszont már sokan kutatták a jelenséget. E folyamat során különféle termékek, szolgáltatások, helyek fogyasztása, meglátogatása „szellemi vagy pszichológiai profitot” ígér, és a piaci ajánlatokat szándékosan úgy alakítják ki, hogy a fejlődés, a változás, a megvilágosodás ígéretével felkeltsék a fogyasztók vásárlási kedvét. Mai bizonytalan világunkban, ahol aktívan, mondhatni mély éhségérzettől hajtva keressük-kutatjuk a dolgok jelentését az életünkben, miközben – akár bevalljuk, akár nem – a fogyasztói társadalom részesei vagyunk, ott egyáltalán nem véletlen, hogy spirituális üzenetekkel könnyebb eladni valamit. Ma már nem trendi és spiri az, aki ne tudná minden szónak a szanszkrit változatát, ne lenne egy spirituális szimbólum a hátára varrva, ne vett volna részt egy méregdrága elvonuláson, kecskefejésen vagy spirituális fesztiválon, ne lenne roskadásig tele a polca self-help könyvekkel, vagy ne választana magának személyes gurut és indiai nevet.
Jelenet az Ace Ventura – Hív a természet c. filmből
A spirituális- és életmódtrendek diktálta világban úgy kell élnünk, mint a franciáknak, akik nem híznak, nem ráncosodnak, a hozzátáplálást pedig kék sajttal és camembert-rel képzelik el, vagy legalább olyan meghitten és tökéletesen tökéletlenül, mint a dánoknak, letisztultan, mint a svédeknek, hasznosan, mint a japánoknak. Ebben a világban az éves kerületi lomtalanítás, de még egy szimpla vasárnapi porszívózás sem képzelhető „konmarizás”, vagyis Marie Kondo elengedés-technikái nélkül. Ebben a világban a mosogatás nem mosogatás, hanem olyan meditációs élményforrás, ahol végre találkozhatunk a víz elemi erejével. Ez a világ minden triviális, hétköznapi cselekvésünket vagy szabadidős aktivitásunkat átbrandingeli, vagyis átmárkázza, és egy új, mélynek tűnő arculatot ad neki, körülbelül egy ehhez hasonló recept mentén:
- végy egy hétköznapi tevékenységet;
- adj neki fura, lehetőleg olyan „fúziós” nevet, mint mondjuk az említett chi gyaloglás;
- mondd róla, hogy ősi;
- támaszd alá tudományos kutatásokkal;
- állítsd be úgy, mintha kitaláltál volna valamit;
- aztán írj róla egy könyvet.
Én, aki amúgy mélyen hiszek az őszinte útkeresés, az önismeret fontosságában, értem Tamás averzióit a spirituálisnak vagy pszichológiainak tűnő életmódtrendek iránt. Nem is igazán hiszem azt, hogy valaki komolyan svéd módra kezdene élni, csak mert olvasott néhány könyvet a Lagomról (megkockáztatom, még a svédek sem), bár nyilván voltak és lesznek ilyen jellegű fellángolásaink, mint például a 2000-es évek elején, amikor mindenki fengshui elvek szerint tologatta az ágyát a szobában egyik vízértől a másikig. Valahol azért szomorú belegondolni abba, mennyire lehetünk eltávolodva magunktól, ha ekkora igényünk van arra, hogy lelki influenszereink állandóan megmondják nekünk a tutit, hogyan kell igazából élnünk. Mintha egyébként is létezne valamiféle mindenkire érvényes recept…
A Farkasokkal futó asszonyok című könyvben van egy régi mondás: „A Zen előtt a hegyek hegyek voltak, s a fák fák. A Zen alatt a hegyek a szellemek trónusai voltak, s a fák a bölcsesség hangjai. A Zen után a hegyek hegyek voltak, s a fák fák.” Ezek a trendek épp ettől az egyszerűségtől fosztják meg az életünket, (bár úgy emlékszem, mintha erre is épült volna már trend voluntary simplicity, simple living, minimalism, voluntary simplicity, downshifting, vagyis önkéntes egyszerűség néven), és ahelyett, hogy megkönnyítenék a dolgunkat, idegesítő kis kényszerekké válnak az amúgy is terhekkel teli életünkben.
Nézzük is meg, hogyan festene egy napunk, ha már semmi sem jelentené azt, amit valójában:
Mindful evés
Miután ébredés után leírtuk az álmainkat, kezdhetnénk a napunkat egy jó kis mindful evéssel. Készítsünk mindent gondosan elő, tudatosítsuk, hogy itt és most vagyunk, majd a pillanat teljességét átélve szemléljük hosszasan az előttünk lévő ételt, tapasztaljuk meg annak színét, illatát, állagát, majd lassan a szánkhoz emelve a falatot (ahogy régen a német joghurt reklámokban a nők a kanalat), nyíljunk meg minden falat és persze a teljesség számára is. Miután végeztünk ezzel a roppant életszerű reggeli rutinnal, bekaphatunk egy kocka „meditatív pillanat csokoládét” (igen, kérem, ilyen is van), és elvégezhetjük kihagyhatatlan csokoládémeditációnkat.
Evés után itt az idő „fikázni”
Vagyis kávészünetezni svéd módra, melynek neve a svéd kaffi (kávé) szóból ered. Fikázni nem lehet sietve, ilyenkor nemcsak úgy felhörpintjük a feketét, hanem igazán átadjuk magunkat a szünet örömének a barátainkkal és a munkatársainkkal. Hogy mi ebben a forradalmi, azt nem tudom, mert ahány munkahelyen jártam Magyarországon, ott ugyanezt tettük, naponta akár többször is. Ami a dolog szertartásosságát illeti egy kolléganőm ráadásul mindig gyönyörű tejhabot készített nekünk fahéjjal megszórva. Kár, hogy nem írtam róla semmit, nem úgy, mint Anna Brones, aki egy egész könyvben ecseteli a fikázás jótékony hatásait tudományos eredményekkel alátámasztva. Miért nem nekem jutott ez eszembe előbb?
Kávé után egy mindful cigi?
Egy korábbi cikkemben már írtam erről a módszerről, amely egyébként épp a leszokásunkat szolgálja. Legalábbis Judson Brewer pszichiáter szerint, aki azt állítja, csak egy ideig megy akaraterővel kontrollálnunk, hogy ne gyújtsunk rá, pontosan addig, amíg mondjuk fel nem megy valamitől a pumpa. Mi lenne, ha az agyunkkal való hadakozás és önmagunk koncentrációra kényszerítése helyett inkább a kíváncsiságunk ébredne fel, mi is történik pontosan cigarettázás közben? – teszi fel a kérdést Brewer. Most egy kis paradoxon következik, ugyanis Brewer szerint dohányoznunk kell ahhoz, hogy ne dohányozzunk. A tudatos dohányzás lényege abban áll, hogy a megvonás erőltetése helyett nyugodtan pöfékeljünk tovább, de ezt ne rutinszerűen tegyük, ahogy eddig, hanem a kíváncsiságunkat, érdeklődésünket is bekapcsolva ösztönözzük arra magunkat, hogy dohányzás közben nagyon nyitott megfigyelők maradjunk, és alaposan megvizsgáljuk, mi zajlik a testünkben és elménkben. Állítólag, ha minden figyelmünket a tudatos dohányzásnak szenteljünk, könnyen rájövünk, hogy a ciginek egész egyszerűen „tényleg szar az íze”. A dohányzás szokása azért törik meg, mert így már nemcsak ésszel tudjuk, hogy rossz nekünk, de a csontjainkban, zsigereinkben is érezzük, tapasztaljuk, így végül kiábrándulunk a tevékenységünkből. Fellelkesített, kipróbáltam, de nem tettem le a cigit. Végül úgy sikerült, hogy letettem a cigit. Vannak ilyen egyszerű dolgok az életben.
Chi séta vagy futás
A káros szenvedélytől mentes emberek inkább egy kis chi sétával vagy chi futással dolgozzák le a mindful evés közben magukra szedett felesleget. Nem túlzok, ha azt állítom, ez egy „forradalmi”, mégis „ősi” módszer, amelyben a klasszikus fitnesztevékenység ötvöződik a tajcsi elemeivel. A „chi walking” gyakorlói szerint az egész metódus öt lépést foglal magába: a tartásunk rendezését, a vázizmok bekapcsolását, az egyensúly megteremtését, annak eldöntését, hogyan gyalogolunk, majd a haladást. A gyakorló különféle sétastílusokat választhat, sétálhat meditatív-, kardio- vagy akár energiafeltöltő céllal. Nem vitatom, hogy a Danny és Katherine Dreyer páros által megalkotott fúziós testmozgásnak ne lenne meg a rengeteg előnye, de szerintem az általunk csak sétának, vándorlásnak, kószálásnak, barangolásnak, lődörgésnek, járkálásnak, lépkedésnek nevezett tevékenységnek is legalább ennyi haszna van – és lám mennyi fajtája is!
Erdőfürdő
Ha gondolod, egyenesen el-chi-gyalogolhatsz (vagy slow-vezethetsz) a legközelebbi erdőbe, ahol túrázhatsz, ja nem, erdőfürdőzhetsz egy jót. Az erdőfürdő természetesen egy „ősi”, „hagyományos”, japán „stresszlevezető” módszer, vagyis „művészet”, amelyet egyébként egy bizonyos Mijazaki Josefumi professzor, a Csiba Egyetem Környezeti, Egészség- és Tereptudományi Központjának igazgatóhelyettese fedezett fel, kutatott le, majd jelentett meg egy könyvet róla. A shinrin-yoku és a mezei, pardon erdei kirándulás közti különbség az, hogy az erdőmerülés során nem a túraútvonalak teljesítésén van a hangsúly, hanem mindenki a saját tempójában halad, miközben minden érzékszervével próbál kapcsolódni a körülötte lévő természethez és önmagához különféle gyakorlatok segítségével. Szerintem ez egyébként remek dolog, de ha pár évvel ezelőtt tudtam volna, hogy amit a kirándulások alkalmával teszek, az igazából egy ősi japán módszer, akkor írtam volna róla gyorsan egy könyvet. Ugyanis sosem voltam az a bakancsos, bicskás, túraútvonalakat kipipáló személyiség, én az erdőbe feltöltődni, lassulni és kapcsolódni megyek alapból, és imádok elveszni a csendben, lemaradozni a többiektől. Úgy tűnik, erről a sikerkönyvről is lecsúsztam, és nem tarthatok természetterápiás workshopokat, csapatépítést a jónépnek. Kár.
Ökofarmozás
Amikor az egyik barátnőmnek megemlítettem, hogy kicsit górcső alá veszem az életmódtrendeket, és megkértem, gondolkozzon ő is picit ezeken, egyszer csak visszaírt: „vannak azok a táborok, ahol elpuhult városi lakosok elmennek kapálni, földet művelni, és meggyógyul a lelkük”. Zseniális találat, gondoltam magamban, és nagy nehezen meg is találtam a gyűjtőnevét: ökofarmozás. Befizetsz jó sok pénzt, és simogathatod a napos csibéket, aludhatsz a csillagos ég alatt, kukoricát címerezhetsz (diákkoromban ezért még nekem fizettek), urbánus lelked elmerülhet a tanyasi világ rejtelmeiben. Túl sok mindent ehhez nem tudok hozzáfűzni, csak egy rövid idézetet hagynék itt az utókornak:
A rózsaszín ködfátylas nosztalgia – ezt jobb, ha észben tartjuk – mindig a gazdagok sajátja. Könnyű úgy rajongani a paraszti életformáért, ha nem pottyantós vécét használunk.
A nap megkoronázása, a Karezza!
Miután kiökoturistáskodtuk, fikáztuk, és mindful-tevékenykedtük magunkat, majd a slow parenting elvben nevelkedő, egész nap unatkozó, szabadjátékozó gyermekeinket is ágyba meséltük, biztosan maradt még kedvünk és energiánk egy jót hancúrozni, de nem akárhogyan! Az igazi trendkövetők nem szexelnek, hanem egyesülnek a másikkal, nem izgatják egymást, hanem meghatározott lépések mentén jóni és lingam masszázsban részesítik kedvesüket, és nem utolsósorban Karezzáznak! A Karezza a legújabb párterápiás trend, amelynek lényege az orgazmus nélküli fizikai intimitás kifejlesztése. A Karezza gyakorlata 1896-ban kezdődött, amikor Dr. Alice Bunker Stockham írt egy könyvet az orgazmus nélküli szexuális élet előnyeiről. A Karezza az olasz „carezza” szóból származik, ami simogatást jelent. A Karezza-hívők szerint a szex így jobb és mélyebb, mint valaha, és eszük ágába sincs többé átélni azt a fránya orgazmust. Bennem persze felmerül a kérdés, nem önmegnyugtatásról van-e igazából szó, és egyáltalán: miért is ne férne meg az intimitás és az orgazmus egy csárdában?! Szerintem pedig megfér. Azt hiszem, írok is erről egy könyvet…
