Bizonyára sokan ismeritek az ókori görög Aiszóposz meséjét a kutyáról, aki egy húsdarabbal a szájában egy folyamon úszott át. Ahogy meglátta önmaga tükörképét a vízben, azt hitte, hogy az egy másik kutya, amelyik nagyobb darab húst visz. Ezért elengedve a sajátját, nekilátott, hogy a másikét is elragadja. De ennek az lett az eredménye, hogy mindkettőt elvesztette: azt nem érhette el, mert nem is létezett, emezt pedig elsodorta a folyó. A mese tanulsága: ha mindig többet és jobbat akarunk, akkor csak a saját tükörképünk után futunk, míg végül
se zsákmány, se tükörkép nem marad.
Az ókori tanmese jelenlegi helyzetünkre is igaz, hiszen egész gazdaságunk arra az evolúciós késztetésre épül, hogy minél több örömben legyen részünk, és minél éhesebbek legyünk ezekre az örömökre. Ezzel persze nem is lenne baj, csakhogy az örömökhöz hajdanán teljesen más forrásokból – sokkal inkább társas kapcsolatainkból – jutottunk hozzá, mint ma. Mivel az ősidőkben számos örömöt okozó kapcsolatunk volt, ez jót tett agyunk jutalmazó áramkörének. A mai világban azonban teljesen ellentétesen élünk azzal, amire ki lettünk találva: kevesebbek a társas kapcsolataink, sokszor beérjük virtuális kapcsolódással is. Pedig nem erre lettünk kitalálva. A fogyasztói társadalom viszont azt ígéri, hogy majd betölti az emiatt keletkező űrt. Kielégülni mégsem fogunk, hiszen abban a pillanatban, amint beteljesül a vágyunk, a dopaminszintünk zuhanásnak indul, frusztráltak leszünk, ezért rögtön keresni kezdjük a következő beteljesülést. Tudjuk, hogy végső soron nekünk ez nem jó, de a „sosem elég” ördögi köréből nehéz kiszállni. Mégsem lehetetlen. A kulcs az, a fogyasztás keltette hormonok által okozott boldogságlöketet tanuljuk meg máshonnan, más módokon (és nem más függőségek útján) megadni magunknak. Ilyen örömforrás lehet többek között a hála is, amely a tartós megelégedettség érzetét hozza magával. Ráadásul nem kell hozzá új ruha, új autó, új élet. Egyszerűen hangzik, kivitelezni mégis nehéz. Hiszen mégis mikor (és miért) legyünk hálásak ebben az állandó rohanásban?
A hála válasz az élet ajándékaira
A pozitív pszichológiában a hála az élet jó dolgainak elismerésének módja. A pszichológusok a hálát pozitív érzelmi válaszként definiálják, amelyet nem szándékosan kerestünk, érdemeltünk ki, vagy szereztünk meg, hanem inkább mások jóvoltából részesülünk benne. A Harvard Medical School például így fogalmaz:
„Az emberek a hálával tudomásul veszik az életük jóságát. Ennek eredményeként a hála segít abban, hogy kapcsolatba léphessünk önmagunknál valami nagyobbal – akár más emberekkel, a természettel vagy egy magasabb hatalommal.”
Fotó: Getty Images
Dr. Robert Emmons szerint a hála érzése két szakaszból áll: először a jóságot ismerjük fel a saját életünkben. Mondhatjuk úgy is, hálaállapotban igent mondunk az életre, megerősítjük, hogy összességében az élet jó. Másodszor a hála annak felismerése, hogy ennek a jóságnak a forrása többnyire énünkön kívül található: hálásak lehetünk másoknak, az állatoknak, a természetnek, istennek, a világnak. Ebben a szakaszban felismerjük azt is, hogy erőfeszítéseink nélkül is számos jó már eleve adva van, ez mély bizalmat ébreszthet bennünk az élet iránt. A hála érzetének célja tulajdonképpen ez: mélyebb kapcsolódásaink kialakítása és megerősítése másokkal, a minket körbevevő világgal.
A hála körülírásánál azonban érdekesebb az a hatás, amit a rendszeres hálaadás az agyunkkal tesz. A hála ugyanis természetes antidepresszáns. Amikor kifejezzük a hálánkat, az agyunk dopamint, szerotonint, noradrenalint, vagyis három kulcsfontosságú, érzelmeinkért felelős neurotranszmittert szabadít fel a szervezetünkben, amelyek fokozzák hangulatunkat. A hála mindennapi gyakorlásával szépen, lassan megváltoztatjuk az agyi idegpályáinkat, vagyis az alapból hiányfókuszú, vagyis a többnyire nem rendbelevőt, nem okét pásztázó agyunkat kondicionáljuk arra, hogy könnyebben észrevegyük a jót is az életben, a hála pedig alapvető tulajdonságunkká, vonásunkká váljon.
A hála néhány pozitív hatása
- A hála türelmesebbé tesz: a kutatók azt találták, hogy akik hálásak voltak az élet apró dolgaiért, türelmesebbek lettek és ésszerűbb döntéseket hoztak.
- Javítja az emberi kapcsolatokat: a partnerünk iránti hálaérzet a kapcsolat számos aspektusát javítja, beleértve a kapcsolódás érzését, az elégedettséget – mondja Emma Seppälä, a Stanford és Yale Egyetem boldogságkutatója.
- Jót tesz az öngondoskodásnak: pozitív összefüggéseket találtak a hála és az olyan közérzetnövelő magatartások között, mint a testmozgás vagy az egészséges táplálkozás.
- Segíti az alvást: Seppälä szerint a hálás emberek jobban alszanak, mivel az elalvás előtti pozitív érzések segítik lenyugtatni a központi idegrendszert. Hálagyakorlatunkat ezért érdemes estére időzíteni.
- Megóv a túlevéstől: Susan Peirce Thompson, az evés pszichológiájára szakosodott kognitív tudós azt mondja, a hála növeli az akaraterőt, fokozza az impulzuskontrollt, segít lassítani, jobb döntéseket hozni.
- Boldoggá tesz: ha három jó dologra gondolunk, az azonnal javítja a hangulatunkat. A bókok, a cukros csemegék, a vásárlás nyújtotta gyorsan múló kielégülés helyett a hála a boldogság sokkal fenntarthatóbb formáihoz vezet, mivel nem azonnali kielégülésen alapszik.
Hálásnak lenni jó, de nem egyszerű
A hála érzésének rendkívül sok előnye ellenére az igazság az, hogy legtöbbünknek egyáltalán nem megy könnyen és természetesen átérezni. Hogy ki mennyire „hálás típus”, azt agyunk, génjeink és személyiségünk dönti el elsősorban. Tanulmányok feltárták például, hogy egy úgynevezett CD38 gén különbségei szignifikánsan összefüggenek a romantikus partner iránti hála kifejezésének minőségével és gyakoriságával. Más kutatások szerint különbségek lehetnek az agy felépítésében és aktivitásában is: a hálásabb embereknek a jobb alsó temporális kérgükben több szürkeállomány található – ez a terület kapcsolódik mások szándékainak értelmezéséhez. A gének és az agyunk mellett pedig egyfajta „hálatolvajként” működhetnek az olyan tulajdonságok, mint az irigység, a materializmus, a narcizmus és a cinizmus. A legtöbb traumatúlélő számára is kihívást jelenthet a hála átérzése, hiszen túlműködő, túlfeszített, hiperaktív idegrendszerük állandó reaktív állapotban, vagyis automatikus reakcióban tartja őket, a trauma fájdalma miatt pedig nem elég jónak, bűnösnek, rossznak érzékelik magukat. Így nemcsak nehezen születhet meg bennük a hála érzete, de az érzések megváltoztatására való törekvés azt sugallhatja, megint valamit javításra szorul bennük, ez pedig újra aktiválhatja a túlélési mechanizmust. Rengeteg oka lehet tehát annak, hogy nem rendelkezünk – Dr. Dan Siegel pszichiáter szavaival élve – „igenközpontú aggyal”, és fogadunk el szívesen mindent, amit az élet kínál. Mindez szerencsére mégsem jelenti azt, hogy hálás tulajdonságainkat ne fejleszthetnénk kitartó gyakorlással.
„Az én életemben is kihívás hálát érezni – mondja Krajcsó Nelli, mindfulness meditációs tréner és a Slow Budapest alapító-vezetője. – A pozitív érzelmek gyakorlásánál szembesültem azzal, hogy mennyire hatással van ránk, mit tanultunk meg arról, mit lehet érezni és mit nem. Maga a felgyorsult fogyasztói társadalom, az állandó összehasonlítgatás is elveszi a lehetőséget tőlünk, hogy hálát érezzünk, mert mindig jobban kell csinálnunk, jobbnak kell lennünk. Az állandó keresés, sóvárgás, vágyakozás kizárja a hálát. A hála és a megelégedettség érzéseinek gyakorlásánál ezért érdemes tudatosítani, hogy ez egy nehéz és elkötelezettséget kívánó út, hiszen szembemegyünk azzal, amit a modern világ diktál. Sok bizalom kell ahhoz, hogy azt mondjuk, ez is elég, itt is jól vagyok, nem kell továbbmennem ebben a pillanatban.”
Krajcsó Nelli mindfulness meditációs tréner
A hálaizmok megerősítése tehát sok kihívást rejtő folyamat, hiszen a fogyasztói társadalom a meditációba és a hálagyakorlatokba is begyűrűzik. Nelli szerint semmiből sem,
még a hálából sem elég.
„Ettől pedig rögtön megjelenik bennünk a feszültség. Én ilyenkor arra emlékeztetem magam, hogy csak egy dolognál álljak meg, amiért hálás lehetek. Nem az a lényeg ugyanis, hogy mennyi mindent sorolok fel, hanem maga az érzés hozza meg a pozitív hatásokat, amely idővel az agyunkat is áthuzalozza. Ha a hálát nemcsak gondolati, hanem testi szinten is átéljük és gyakoroljuk, egy idő után sokkal könnyebb lesz felidézni az érzést.”
A meditációs tréner azt mondja, sokszor jelent csapdát az is, ahogyan sokan a hálagyakorlatok fontosságát illusztrálják, mivel ezeken a fotókon általában nagyon szép környezetben, nagyon szép és kisimult arcú emberek láthatóak. „Ennek az az üzenete, hogy még dolgoznom kell azért, hogy hálát adhassak, még el kell utaznom egy tengerpartra, hogy hálás lehessek. A hétköznapi élet dolgairól senki nem rak ki fotót. Pedig a hálagyakorlás akkor ér igazán valamit, ha a mindennapok apróságaiban is megtaláljuk azt, amiért hálásak lehetünk. Engem például körbevesznek a szeretteim fotói a szobámban, és ez már önmagában is felidézi a hálát. Az ilyen emlékeztetők nagyon fontosak, hogy a hétköznapokban is eszünkbe jusson a hála. A tökéletesen beállított képek igazából csak megszívatják az embereket, még ha oda is írják, hogy »legyél hálás«.”
A kipolírozott stockfotóknál sokkal jobb emlékeztető a természet, ahol nem véletlenül érezzük magunkat megkönnyebbültnek, nyugodtnak, súlytalannak, örömtelinek. „Napjaink nagy részében hangyaként jövünk, megyünk, rohanunk, izgulunk, stresszelünk. Ez egy nagyon pici, beszűkült világ, és nagyon egocentrikus is, ahol mindig az én problémám, az én stresszem, az én konfliktusom van a központban – mondja Nelli, és hozzáteszi: Nekem például nagyon sokat segít, ha fúj a szél, mert ez rögtön kiszed ebből a szűk világból, és megérzem, hogy egy nagyobb dolognak vagyok a része. A szél, a napsütés, a felhők az égen, a természeti elemek összekapcsolnak valami nagyobbal, megteremtik az egység érzését és a hálát azért, hogy mennyire jó, hogy mindebben benne vagyok. Ilyenkor megköszönöm azt, hogy itt lehetek. A természet mindig könnyű emlékeztető arra, hogy van miért hálásnak lennünk.”
