Öt éve annak, hogy Madeline Stuart, akire sokan az első Down-szindrómás szupermodellként hivatkoznak, a New York-i Divathéten végigvonult az FTL Moda bemutatóján. Ugyan nem ő volt az első Down-szindrómás, akinek megadatott ez a lehetőség, hiszen fél évvel korábban Jamie Brewer, az American Horror Story színésznője Carrie Hammer modelljeként megelőzte őt, de azt nem lehet elvitatni, hogy Madeline Stuartnak nagy szerepe van abban, hogy mind a divatszakma, mind maga a társadalom elfogadóbb lett.
Madeline Stuart karrierjének első éveit mutatja be a Maddy, a modell című dokumentumfilm, amit Jane Magnusson svéd rendező, forgatókönyvíró készített, és először Dániában mutattak be. A magyar közönség a filmet a 2020-as Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál keretében nézhette meg.
Madeline Stuart 1996. november 13-án született Brisbane-ben középsúlyos Down-szindrómával. Mint nagyon sok sorstársa, Maddie is szívfejlődési rendellenességgel jött világra, és csupán nyolchetes volt, amikor először meg kellett műteni. Ugyan az orvosok és családtagjai azt javasolták, hogy hagyja a kórházban lányát, Rosanne Stuart úgy döntött, akárhogy is, de ő neveli fel gyermekét.
Madeline-ben egészen 17 éves koráig fel sem merült, hogy modellkedni szeretne, ám miután édesanyjával elmentek egy divatbemutatóra, kijelentette, ő bizony modell szeretne lenni. Kilenc hónappal később egy profi fotós készített róla egy sorozatot. Rosanne Stuart saját állítása szerint megdöbbent, hogy milyen jól sikerültek a képek, és miután konzultált más Down-szindrómás gyerekek szüleivel is, úgy döntött, hogy az interneten is megosztja a felvételeket. Ez a Facebookon rövid idő alatt 7 millió emberhez jutott el, és nem telt el három hét, Stuarték meghívást kaptak a New York-i divathétre.
Itt veszi fel a fonalat a Maddy, a modell című film, ami nemcsak Madeline Stuartról szól, hanem ugyanolyan főszereplője, édesanyja, Rosanne Stuart is. Hiszen ő az, aki mindenhova elkíséri lányát, aki egyengeti a karrierjét, miközben próbálja vezetni saját vállalkozását, és aki tulajdonképpen elmeséli kettejük történetét, hiszen Maddy ugyan megért mindent, amit mondanak neki, de nyelvi nehézségekkel küzd.
A rendező, Jane Magnusson egy interjúban elmondta, nagyon szégyelli magát amiatt, mert eleinte azt gondolta, hogyha Maddy nem tudja úgy kifejezni magát szavakkal, akkor nem is igazán érti mit mondanak neki, ezért fél évig nem is adott rá mikrofont. Amikor azonban ez megtörtént, látszott, hogy a lány nagyon büszke arra, hogy végre hallani akarják őt, hogy mit mond, és a következő lépés az volt, hogy olykor egy kis kamerát is tettek rá, hogy bemutassák, ő hogyan látja a világot.
Madeline Stuart és édesanyja a KYBOE! bemutatóján a New York-i divathéten 2016 szeptemberében (Fotó: Anna Webber/Getty Images for Kyboe!)
A filmből kiderül, hogy Rosanne Stuartot korábban az zavarta leginkább, hogy lánya láthatatlan, és ez változik meg egy pillanat alatt azzal, hogy a divatvilág és a sajtó is felfigyel rá. De az, hogy az utcán felismerik, hogy mindenki szelfit vagy interjút akar vele készíteni, az csak az érem egyik oldala. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy a lányáért anyatigrisként küzdő Stuart egyik legnagyobb fájdalma, hogy gyermeke hiába dolgozik keményen, hiába lett népszerű, bizony az igazi szakmai és anyagi siker elmarad, egyetlen márka sem akarja őket megkeresni egy jó szerződéssel.
A kifutón nem kell Einsteinnek lenni. A lényeg, hogy jól érzed magad a bőrödben, reklámozz egy terméket, és legyen önbizalmad
– mondja, majd hozzáteszi, utóbbiból gyermekének elég sok van, és szerencsére nem igazán érdekli mások véleménye.
Rosanne Stuartot viszont szemmel láthatóan megviseli, amikor a közösségi oldalakon elkezd kommenteket olvasni. Ez szinte az egyetlen pillanat, amikor a rendező szembesít minket azzal, lehet, hogy szemtől-szembe mindenki hihetetlenül kedves Maddyvel (ami nem csoda, hiszen a lány nagyon közvetlen, kedves és érdeklődő), de úttörőnek lenni, főleg ha egy picit más vagy, mint a többség, nem könnyű, az internet pedig néha egy nagyon kegyetlen és sötét hely. Sok kommentelő egyébként azért kritizálja Maddyt, mert szerintük semmi kellem és elegancia nincs benne, és milyen modell az, aki integet és puszit dobál a közönségnek, ez nem egy profihoz méltó viselkedés.
Rosanne Stuart szerint egyébként ez az egyik oka, hogy lányát nem szerződtetik le.
A nagy divatházak megbélyegeznek. azt akarják, Madeline nézzen előre depressziós fejjel, mint a többi modell. Húzza hátra a vállát, legyen egy ruhafogas. Csak így fog munkát kapni ezektől a luxusdivatházaktól. Úgyhogy ebben a helyzetben nem tudunk nyerni. Vagy jól érzi magát, és megváltoztatja a világot, de akkor mindig ott lesz felette az üvegplafon. Azt akarom, hogy jól érezze magát. De megértem a divatházak szempontjait is. Ők egy bizonyos fajta modellt keresnek, szóval nem látom a megoldást.
A másik pedig az, hogy Maddy hiába tekinthető bizonyos szempontból influenszernek, az influenszer olyasvalaki, akire hasonlítani szeretnénk, de az igazság az, hogy Maddyre senki nem akar hasonlítani.
Senki nem akar Down-szindrómás lenni. A cégek pedig úgy vannak vele, hogy oké, mindenki odavan érte, de szeretik-e annyira, hogy meg is vennének a terméket, amit reklámozunk vele.
Madeline Stuart az American Heart Association rendezvényén 2020 februárjában (Fotó Cindy Ord/Getty Images for American Heart Association )Madeline Stuart
Hogy ebből mennyit érzékel Maddy, az nem derül ki, szemmel láthatóan nagyon élvezi, ha a kifutón lehet, alig várja, hogy repülőre üljenek (meg persze utána azt, hogy hazatérjenek, és újra együtt lehessen a barátjával). Vannak rosszabb pillanatok, mint amikor le kell jönni a kifutóról, és hirtelen mindenki interjút akar vele készíteni, majd utána újabb bemutatóra kell rohanni – ez bizony piszok fárasztó, és erről minden modell tudna mesélni.
Persze egy-egy ilyen jelenetnél sokakban – főleg, akik láttak már az amerikai gyermekszépségversenyekről készült sorozatokat vagy dokumentumfilmeket – felmerülhet a kérdés, hogy a modellkedés mennyire Maddy vagy mennyire édesanyja álma, mennyire szól ez az anyagiakról, hiszen egy ponton az is elhangzik, hogy ingyen már nem vállalnak bemutatót, nem jótékonyság ez.
Rosanne Stuartnak persze van egy saját cége, aminek nem fordíthat hátat, mert a modellkedés nem hoz elég pénzt a házhoz, de Maddy miatt erről sem szeretne lemondani. Rosanne, aki a sok utazás, a szervezés és a cégvezetés miatt rendszeresen kimerültséggel küzd, persze egy ponton ki is fakad, hogy ő ugyan nem akar a lánya menedzsere lenni, szívesen átadja a feladatot másnak.
Pedig biztos, hogy más nem lenne olyan elkötelezett, mint ő Maddy irányába, akit egyébként szemmel láthatóan imád, és az érzés kölcsönös. A viszony erősen függőséginek is tűnik, főleg, amikor az anya, ki is mondja, hogy igen, kicsit szokatlan, de a lánya a legjobb barátja, és hogy amióta Maddy megszületett, nem volt kapcsolata.
És hogy mit tenne akkor, ha valaki azt mondaná neki, hogy egyik pillanatról a másikra meg tudná szüntetni a kromoszóma-rendellenességet, ami a Down-szindrómát okozza? Rosanne Stuart elsőre önzően nemet mondana, majd igent, mert nem szeretné, ha a lányának még több negatív diszkriminációt kellene megtapasztalnia.
De ez egyfajta halál lenne. Elveszíteni azt, ami miatt tökéletes. Ez szörnyű lenne.
Fura ellentmondás ez ahhoz képest, hogy egyfajta diadal az, amikor Maddy az egyik divatbemutatón pontosan ugyanolyan komor arccal, olyan határozottsággal megy végig a kifutón mint a többi modell. Nézőként is nehéz eldönteni, hogy csodás, hogy kemény munkával mit el nem ért ez a lány, és hogy akkor most már egyel kevesebb oka van a cégeknek, hogy ne szerződtessék le, vagy szomorú, hogy ez nem ez a Maddy, akit megismertünk.
A dokumentumfilmben ugyan nem szerepel, de fennállt a veszélye annak, hogy Rosanne ténylegesen el fogja veszíteni lányát. Maddyt 2018 decemberében ismét meg kellett műteni a szíve miatt. A fiatal modell összesen 28 napig volt kórházban. A dokumentumfilmben nem derül ki az sem, hogy Stuart már saját ruházati márkát is alapított, a 21 Reasons Why, ami a Down-szindrómások extra, 21. kromoszómájára utal, pedig a Forbes 2017-ben úgy ítélte meg, hogy ez egy fontos mérföldkő azon az úton, amin éppen a divatvilág halad.
Maddynek – aki az elmúlt öt évben több nagyváros divathetein is részt vett, sőt, 2020 tavaszán nyolcadjára tért vissza New Yorkba–, nemcsak a modellkedésről szól az élete, számtalan jótékonysági szervezetet támogat, és ő az alapítója és a nagykövete a brisbane-i Inside Outside Dance társulatnak, ahova azok a fogyatékossággal élő fiatalokat várják, akiket érdekel a tánc. Maddy a fogyatékossággal élő közösség kiemelt szószólója többször is kitüntették szülőhazájában, Ausztráliában, de Ugandában végzett munkájáért is kapott elismerést 2017-ben, 2018-ban pedig Quincy Jones Exceptional Advocacy Award gálán is díjat kapott. A 2018-as díjkiosztó és afrikai látogatás egyébként helyet kapott a filmben is, mint a több éves érzelmi hullámvasút egy-egy csúcspontja.
Van még hova fejlődni?
Nem szeretnénk elvitatni, hogy a divatvilág egyre nagyobb hangsúlyt fektet a diverzitásra, de persze a ruha- és szépségipari márkák többsége továbbra is álmokat árul, vagyis szerintük nem abban rejlik a siker titka, hogy olyan emberekkel reklámozzák termékeiket, akikkel minél többen azonosulni tudnak, hanem olyan modellekkel, akikre – elméletileg – hasonlítani szeretnénk, és azt sugallják, hogy megvesszük az ő termékekeit, akkor mi is olyan fiatalok, soványak és vonzóak leszünk. És persze biztos vannak olyan cégek is, amik azért is döntenek úgy, hogy nemcsak „tökéletes modelleket” alkalmaznak, mert ezzel ki tudnak tűnni a tömegből, mert látják a kuriózumban rejlő marketinglehetőséget, tudják, hogy így jobb színben tüntetik fel magukat, de bizonyára sokan vannak olyan, akik tényleg elkötelezettek a változás mellett.
Az egyik első biztató jele ennek a változásnak az volt, hogy egyre több plus-size lány jelent meg a kifutókon, a magazinokban, majd úgy tűnt, hogy eljött az idősebb modellek ideje, illetve hogy a bőrszín alapján történő diszkrimináció is valamelyest visszaszorulóban van. De sokak szerint még csak az út elején vagyunk. Azt, hogy milyen sebességgel haladunk előre, azt jól mutatják többek között a Fashion Spot diverzitási beszámolói. A legfrissebb jelentésük szerint a 2020 őszén megrendezett divatheteken valamivel nőtt a nem fehér bőrű modellek száma, de mind a plus-size nők, mind az idősebb generáció, mind a transznemű kisebbség képviselete rosszabbul áll, mint a tavaszi bemutatókon, a fogyatékossággal élő modellekről pedig említést sem tesznek, ők olyan mértékben háttérbe szorulnak.
Az 1990-es és 2000-es évek óta hatalmas fejlődés tapasztalható, de ez nem elég. Ahelyett, hogy arra kényszerítenék a vásárlókat, hogy egy olyan ideált kövessenek, amelyet nem tud elérni, mindenkinek látnia kellene magát a kifutón
– nyilatkozta nemrég a Vogue-nak William Lhoest castingigazgató, akivel kollégája, Katherine Mateo is egyetért. „Már az emberek, és nem a márkák diktálnak… Ha nem látjuk magunkat viszont egy márka történetében, akkor egyszerűen nem adjuk oda nekik a pénzünket” – tette hozzá
És persze egyre többen hallják az idők szavát. A 2020 szeptemberében megrendezett New York-i divathét keretében a Runway of Dreams Alapítvány virtuális divatbemutatót tartott, ahol több mint 25 különböző fogyatékossággal élő modell kapott lehetőséget arra, hogy bemutassa Tommy Hilfiger, a Zappos, a Target, a Kohl és Stride Rite úgynevezett adaptív kollekcióit. „Ezeket az embereket olyan sokáig nem vették figyelembe, és most végre lehetőségük van menő, divatos, stílusos, trendi ruhákat viselni” – nyilatkozta Tommy Hilfiger, aki saját családjában tapasztalta meg, milyen nehézséggel kell szembenéznie fogyatékkal élő és fejlődési zavarral küzdő embereknek, és emiatt már több éve készít olyan kollekciókat, amelyekkel számukra megkönnyíti az öltözködést.
És nem Maddy az egyetlen Down-szindrómás modell, akivel az utóbbi években találkozhattunk. Marian Ávila 2018 szeptemberében az első Down-szindrómás spanyol modell lett, aki végigsétálhatott a kifutón a New York-i divathéten, nemrég pedig Ellie Goldstein, egy 18 éves Down-szindrómás modell lett a Gucci legújabb kozmetikai kampányának az arca.
Ellie Goldstein sikere ügynöksége, a Zebedee sikere is. 2017 februárjában egy londoni művészeti iskola alapítója, Zoe Proctor és szociális munkásként dolgozó sógornője, Laura Johnson úgy döntött, hogy megalapítják az első olyan modell- és színészügynökséget Nagy-Britanniában, amely kizárólag a fogyatékossággal élő tehetségekkel foglalkozik. Ügyféllistájukon most már olyan cégek is szerepelnek, mint a H&M, a Marks & Spencer vagy a Primark.
Proctor és Johnson szerint egyébként a márkák tényleg törekednek arra, hogy minél jóban leképezzék a társadalmat, de mintha a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban még lenne hova fejlődni, erre a társadalmi csoportra mintha még nem lennének elég nyitottak. Proctorék szerint ennek egyrészt azt lehet az oka, hogy a cégek abból indulnak ki, a vásárlók nem szeretnének fogyatékkal élőket látni, illetve attól félnek, hogy azzal vádolják meg, hogy csak a reklámérték miatt foglalkoztatnak ilyen modelleket, illetve attól tartanak, hogy az üzenet félrecsúszik, hogy a képvilág vagy a nyelvezet miatt úgy tűnhet, szükség lenne még egy kis érzékenyítésre. Pedig Proctorék tapasztalata is az, hogy vásárlók a kampányokban valódi embereket akarnak látni, olyanokat, akikkel azonosulni tudnak, és ez az igény a világjárvány alatt csak nőtt.
A COVID-19-válság miatt az emberek átértékelik, mi fontos ebben a világban. A kedvesség és az elfogadás egyre fontosabbá válik
– mondja Proctor.
És – ha más nem – a piszkos anyagiaknak is meggyőzőnek kellene lenni: csak az Egyesült Államokban a fogyatékkal élők kollektív vásárlóereje 490 milliárd dollár a Vogue Business szerint.
