Sokan vannak azon az állásponton, hogy nem adatnák be maguknak az új koronavírus elleni védőoltást – vagy legalábbis nem mindegy, melyik ország gyártmányával – , de ez a nagyfokú bizalmatlanság nemcsak itthon, világszinten is jellemző. Ennek oka lehet a rengeteg álhír, a rövid tesztidőszak miatti félelem, oltásellenes körökben pedig gyakran az az összeesküvés-elmélet, hogy az oltással megchipezik és 5G-n keresztül irányítják majd az embereket. Pedig ha kicsit visszautazunk az időben, összetehetjük a két kezünket, hogy a 21. században élünk, és nem épp a fekete himlő védőoltását kísérletezik ki rajtunk, amely egyébként milliók életét védte meg, és lényegében világszerte felszámolta a betegséget.
1796. május 14-én James Phipps megkapja a himlőoltást, Ernest Board festményén (Forrás: Getty Images)
Fogadjunk például, hogy nem akarnád, hogy valaki himlővírusokat fújjon az orrodba, de egészen másképp éreznél, ha a 15. századi Kínában élnél… A kínaiak ugyanis már régen felismerték, hogy azok, akik egyszer megkapták a himlőt, immunisak lettek az újrafertőződésre. Arra jutottak, hogy konzerválják a vírusokat olyan személyektől, akik a himlő enyhébb lefolyásától szenvedtek, majd kiszárították, porrá zúzták és befújták a részecskéket a kísérleti alanyok – lányoknak a bal, fiúknak a jobb – orrlyukába. Ezzel tulajdonképpen megkezdődött az oltástörténelem, igaz, nem világos, hogy az oltások korai példái mennyire voltak eredményesek.
Edward Jenner és a himlő
A kínaiak próbálkozása után egy 18. századi brit orvos, Edward Jenner volt az első, aki a himlőoltás első megbízható variánsát kifejlesztette, addig az emberek himlőpusztulákból (kiütésekből) származó anyagok, például genny vagy szárított varasodás belélegzésével védekeztek a kórokozó ellen, de az eljárást követően általában himlőtüneteket kaptak, például kiütésesek, lázasak lettek, igaz nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint azoknak, akik természetes úton fertőződtek meg. Csak összehasonlítás végett: 50-ből egy ember halt meg a variolációval (szándékos megfertőzéssel) kapott himlőtől, míg 10-ből három ember lelte halálát, ha természetes úton kapta meg a betegséget. Így talán más fényben tűnik fel lelki szemeink előtt a himlős genny szagolgatása…
Jenner, korának más tudósaihoz hasonlóan észrevette, hogy a fejőleányok, akik munkájuk eredményeként sokszor tehénhimlővel fertőződtek meg, megúszták a helyi emberi himlőjárványt. A tehénhimlő látszólag eléggé különbözött a fekete himlőtől abban, hogy viszonylag enyhe tüneteket okozott az emberekben, de elég hasonló volt hozzá ahhoz, hogy immunitást teremtsen a betegség emberi formájával szemben. Egy 1796-os kísérlet során – amely manapság aligha menne át az etikai bizottság szűrőjén – Jenner egy Sarah Nelmes nevű tehenészlánytól tehénhimlő-fekélyt szedett le, és azt egy nyolcéves kisfiú, James Phipps karjába karcolta. Ezt követően az orvos emberi himlővel próbálta megfertőzni szegény gyereket, aki egyszerűen „lerázta magáról” a vírust. Két évvel később Jenner közzétette az eredményeket egy könyvben, ami szenzáció lett. 1801-re becslések szerint 100 ezer embert oltottak be ugyanezzel a módszerrel.
De Jenner megközelítésének megvolt a maga határa: nem minden emberi betegségnek van olyan állati analógiája, amely anélkül ad immunitást, hogy betegséget okozna. Néhány állatbetegség mindkét faj számára halálos lehet, például maga a Covid-19 is, amelyről azt gyanítják, hogy denevéreken keresztül jutott az emberbe. A trükk az lett, hogy az emberi betegségeket okozó vírusokat valahogy lefegyverezték, megfosztva őket attól, hogy megbetegítsenek, de közben megtanítsák immunrendszerünknek felismerni és semlegesíteni a kórokozókat egy későbbi tényleges fertőzés esetén. A tudósok rájöttek, hogy ennek nemcsak egyetlen módja van, hanem kettő is: megölhetik a vírust vagy a baktériumot, miközben maradványait megtartva hatékonyan megtanítják a testet a kórokozó felismerésére és az immunválasz kialakítására. Alternatív megoldásként pedig csillapíthatják, legyengíthetik, ártalmatlanná tehetik őket, miközben hasonlóan tréningezik védekezőképességünket, mire figyeljen, ha találkozik a kórokozóval. A Jenner munkáját követő másfél évszázad során tehát többféle betegséget sikerült megfékezni a két módszer egyikének alkalmazásával.
Az első laboratóriumban előállított vakcina
1881 és 1885 között a francia biológus, Louis Pasteur sikeres vakcinát fejlesztett ki lépfene és veszettség ellen oxigénnek és hőnek kitéve a kórokozókat, de nem megölve őket. Pasteur a veszettség esetében szárított fertőzött nyúlgerincvelővel oltotta be az alanyokat, később ehhez birka-agyvelőt használtak. Lyukat fúrtak az állatok fejébe, egységes módon fertőzték meg őket, csakhogy az agyvelőkészítmény allergiát és egyéb mellékhatást okozott. Mivel azonban oltás nélkül 100 százalékban halálos vírus a veszettség, sokáig fennmaradt ez a módszer. Az első veszettség elleni oltásban a csavar az volt, hogy a veszettség tünetei kb. egy hónappal a veszett állat harapása után jelentkeznek. Az első oltott ember egy 9 éves elzászi fiú, Joseph Meister volt, akit megharapott egy veszett kutya, de még teljesen tünetmentes volt. Pasteur tehát egy tünetmentes embernek adott veszett nyúlból származó agyvelőt. A fiú szerencsére megmenekült. Később Pasteurt rengeteg kritika érte, hogy a kutatási módszerei nem voltak elég átláthatók, tiszták, a cikkeiben nem osztott meg elegendő részletet.
Louis Pasteur (1822–1895) beadja első veszettség elleni oltását a fiúnak, akit egy kutya harapott meg. Szerencsésen túlélte (Photo by: Photo12/Universal Images Group via Getty Images)
Később, a 20. század elején Albert Calmette francia orvos és Camille Guérin állatorvos együtt fejlesztett ki egy tuberkulózis (tüdőt megtámadó vagy agyhártyagyulladást okozó baktérium, a tbc) elleni vakcinát, amely a himlőhöz hasonlóan szintén gyengítette a kórokozó szarvasmarha-törzsét. A kanyaró, a mumpsz és a rubeola elleni oltásokat pedig szintén attenuált, vagyis legyengített vírusokból rakták össze. Ezekkel azonban a probléma az, hogy mutációk alakulhatnak ki, ritka esetekben az oltóanyag megelőzés helyett magát a betegséget is okozhatja. Emiatt a 19. és 20. századi kutatók olyan vakcinákat fejlesztettek ki például a kolera vagy az influenza ellen, amelyek előállításához a kórokozót teljesen megsemmisítették akár hővel, akár formalinnal, a formaldehid hígított változatával.
Azt hitték, az influenza baktérium
Az influenza A vírust 1933-ban, a B vírust pedig 1940-ben izolálták. Az influenza már hosszú ideje létezik, Hippokratész Kr.e. 410 körül írt influenzaszerű fertőző betegségekről. Az influenza kifejezés az „influenza di freddo” (a hideg hatása) vagy az „influenza di stelle” (csillagok hatása) kifejezésből eredhet a 14. századi Olaszországból. Mégis elég sok időbe telt, míg az emberek megtanulták, hogy nem a baktériumok, hanem a vírusok felelősek a gyakran halálos betegségért. Az 1892-es influenzajárvány során Dr. Robert Pfeiffer páciensei tüdejéből izolálta a köpetben lévő Haemophilus influenzae baktériumot, és bár ez tüdőgyulladást, valamint számos más fertőzést okozhat, az influenzáért nem ez a mikroba felelős. Feltételezve, hogy a fertőzés mégis bakteriális, a kutatók megpróbáltak vakcinát kifejleszteni az 1918-19-es spanyolnátha idején, de nem jártak sikerrel. Szerencsére egy brit tudóscsoport, Wilson Smith, Sir Christopher Andrewes és Sir Patrick Laidlaw izolálta az A influenzavírust a betegek orrváladékából 1933-ban, és ez lehetővé tette a vakcina kifejlesztését is (a B típust hét évvel később, New Yorkban izolálták.) Manapság a szezonális influenza elleni vakcina úgy lett kialakítva, hogy az influenza több törzse ellen is védettséget nyújtson.
Jonas Salk átütő, gyermekbénulás elleni vakcinája szintén egy formalinnal megölt poliovíruson (járványos gyermekbénulás vírusa) alapult 1955-ben, és az oltás maga soha nem okozott gyermekbénulást, míg Albert Sabin későbbi, 1962-es verziója csillapított törzset használt az injekció helyett orális, szájon át beadható oltásként, ami tömeges immunizálást tett lehetővé. Az 1940-es évek végén és azon túl is a tudósok még okosabbak lettek, és csupán a vírusok és baktériumok belsejének darabjait használva indították el az immunválaszt, ami egy kicsit olyan volt, mint amikor egy kutya megszimatolja az eltűnt személy ruhadarabját, majd elindul megkeresni.
Újabban, amikor a genomok, vagyis az örökítő információk könnyen dekódolhatóvá váltak, a kutatók ügyesen fejlesztették ki azokat az oltóanyagokat, amelyek az RNS vagy a DNS kórokozóból való kivonására és testbe történő beinjekciózására támaszkodnak. Ebben az esetben a genetikai anyag bitjei arra késztetik a sejteket, hogy olyan fehérjéket termeljenek, amelyek nem okoznak betegséget, de képesek úgymond érzékenyíteni és oktatni az immunrendszert. És bár a vakcináknak sikerült néhány globális gyilkost megállítaniuk, vagy majdnem teljesen felszámolniuk, más betegségek, mint a malária vagy a HIV még mindig komoly fejtörést okoznak a tudósoknak az olyan elképesztő fegyverek ellenére is, mint a génszerkesztés. Van például vakcinánk az ebola ellen, amely majdnem 100 százalékos védettséget nyújt, de egy rutinszerű influenzaoltás fele ilyen hatékonysággal működik. Vannak oltásaink kanyaró, mumpsz, rubeola, diftéria, szamárköhögés, tetanusz, bárányhimlő, gyermekbénulás, hepatitis A és B, rotavírus ellen, de 30 éves erőfeszítések ellenére sincs AIDS-vakcinánk, hepatitis C, Lyme-kór, nyugat-nílusi vírus, Zika-vírus elleni védőoltásunk vagy olyan vírusos betegségek elleni fegyverünk, mint a Lassa és a közel-keleti légúti szindróma, amelyek sajnos könnyen pandémiává válhatnak.
A kórokozók tudattalanok, de könyörtelenek. De a tudomány is könyörtelen. Mint minden verseny, ez is járt veszteségekkel, de az idő múlásával, a kutatások fejlődésével milliók életét menthetik meg a vakcinák.
