Az alábbi levél olvasónktól érkezett, teljes terjedelmében közöljük:
„Pest megye, november 22. vasárnap reggel. Ragyogó napsütés, tiszta, szikrázóan hideg levegő. Vasárnaponként ilyenkor mesét nézünk a gyerekkel az ágyban, későn reggelizünk, aztán kutyát sétáltatunk családilag. Aztán otthon a jó melegben játszunk, legózunk, rajzolunk, olvasunk. Együtt vagyunk. Nem is tudtam, mennyire szerencsés vagyok.
A mai vasárnap egy kicsit más nekem. Már hat napja ugyanazt látom az ablakból – szocreál kockaépület, málló fehér ablakok. Az ágyból nézem. Tegnap óta legalább a mosdóba kimehetek napi 1-2 alkalommal – ezt a főorvos mondta, elhiszem neki. Mindennap itt van, látom elfutni az ajtó előtt, hallom a hangját. Március óta foglalkozik ezzel a témával, tudja, mit beszél.
Tüdőembólia… Szerencsém van, magyarázza a doktor, időben jöttem, nem nagy a baj, aggodalomra ok nincs. Szerencsére jó az EKG, a vérkép, a vérnyomás és a szaturáció (ezt a szót ismertem a Vészhelyzetből, de itt tudtam meg, azt jelenti, szuper mennyiségű oxigén van a véremben, kapok levegőt). Összességében jól vagyok, még ha néha félek is kicsit. De már látom a fényt az alagút végén. Arra, hogy mikor mehetek haza, persze nem tudja a választ. (Update: az utolsó infóm egy medikától származik, azt mondta, a lábujjam már kívül van az ajtón.)
Covid. Egy szó, ami március óta a mindennapjaink része. Egy vírus, amiben az emberek egy része nem is hisz. Amikor október végén pozitív lett a tesztem, megijedtem ugyan, de nem gondoltam, hogy egy hónappal később innen nézem majd a világot. És most mégis, lassan egy hete távol a családomtól, csak videón látom a lányomat, a páromat, a kutyámat. Borzalmasan hiányoznak, a másodperceket is számolom. De most nem ez a legnehezebb…
Az egészségügyi dolgozók erejükön felül teljesítenek a koronavírus-járvány során (Fotó: Getty Images)
Sokan sok mindent leírtak már arról, mi van az egészségügyben. Olvastam és szörnyülködtem, bosszankodtam, na ne, ilyen nincs! A segítségért kiabáló orvosok biztosan túloznak, nem lehet ilyen rossz a helyzet. A nővérek sem állhatnak a végkimerülés szélén, kicsit fel van ez fújva, hogy megijedjenek az emberek.
Valóban, a helyzet nem olyan rossz, mint amilyennek kívülről látszik. Sokkal rosszabb. A segélykiáltások nem tudják visszaadni azt, ami valójában történik a Covid-osztályokon. Azt csak az tudja, aki itt van. Elképzelhetetlen káosz, elképzelhetetlen harc. Néhány napig nem értettem, miért kapok kevesebb információt, mint amennyire igényem lenne, kapálóztam és követelőztem, mostanra felfogtam és megszoktam a helyzetet. Több mint százötven betegre van 5 orvos, köztük rezidens, meg olyan is, aki sose volt még a Covidon. Egy folyosóra jut egy szakápoló és egy segédápoló. Soha semmi nincs itt időben, van, hogy a reggeli vizit délutánra kerül, vagy el is marad, az ebéd jöhet délben vagy kettőkor, kiszámíthatatlan, de ez a része pont nem is érdekel senkit. Itt mindenki egyet akar, hazamenni. Orvos, nővér és beteg is erre vágyik.
Nem sikerül mindenkinek. Ez nem az intenzív, de itt is arat a kaszás. Tegnap óta azt is tudom, milyen, ha az ember mellett meghalnak. Napokon át néztem, hogyan fogy el mellettem az élet. A néni (80 fölött, biztosan volt „alapbetegsége” is) kedden még tudott egyedül inni, péntekre már segítséggel sem. Szombatra elment. Nem volt dráma, szaladgálás, nem volt lélegeztetőgép. Elaludt, elszállt a lelke, megnyugodott. Neki már nem fáj. Imádkoztam érte, talán számít. Hiszem, hogy menthető lett volna, és nem a szándék hiányzott, hanem a kapacitás. Van itt, ami kell, kapta az oxigént. Van ágy, van gyógyszer. Az nincs, aki gyógyítson, aki ápoljon. Az egész egy rohadt futószalag. Az ápoló jön, megméri a paramétereket, kiosztja a gyógyszereket, az ételt, aki önállóan képtelen, azt megeteti és megitatja, és esküszöm, a legtöbben olyan kedvességgel teszik mindezt, hogy könnybe tud lábadni tőle a szemem. Úgy teszik tisztába az időseket és viszik ki a kacsát (ez tapasztalat, a többnapos fekvésből kifolyólag ugye), hogy még aközben is képesek mosolyogni. Mamika drága, egyen pár falatot, igyon egy kicsit, vegyük be ezt a gyógyszert – hányszor hallom… De nincs idő. 5 perc, 10 perc és jön a következő beteg, 12 órán át, egyetlen szünettel. És ha közben a mama két étkezés között is szomjas, hát nem mindig van, aki segítsen. Ha éhes, nincs, aki megetesse. Mindig van egy súlyosabb beteg és mindig van valaki, akinek már nincs tovább. Amíg a mama mellettem feküdt, sokszor kívántam, bár felkelhetnék, hogy adjak neki csak egy kortyot, de nem tudtam mást tenni én sem, csak feküdtem, nehogy elinduljon a vérrög…
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
Amikor a néni elment, ahogy itt mondják, exitált, megkérdeztem az ápolót, hogy lehet ezt bírni. A srác erősnek tűnik, poénkodik a nénikkel, kedves mindenkivel. 17 éves kora óta tudja, milyen ez, mondja, de látom a szemében, hogy ez a helyzet megviseli. Nem egyszer történik meg egy nap, nem is kétszer. Ez is futószalag… Még legalább két ápoló kellene az osztályra, hogy legyünk elegen, mondja. Tapasztalom is.
Amikor valaki az egészségügyben dolgozókat szidja ebben a helyzetben, nem tudja, miről beszél. Igen, itt is van olyan, aki türelmetlen, aki csapkod, aki puffog, de olyan is, aki ezután három perccel az ágyam szélén ül és azt kéri, ne sírjak, vagy a szomjas nénit itatja, igyon sokat, mama, nem tudom, mikor érek ide legközelebb…
Hat nap alatt talán kétszer fordult elő, hogy ugyanazt a nővért osztották be hozzánk, maguk se tudják miért, de mindig másik covidos szárnyra mennek, biztosan van több szárny is. És vannak ők, az orvosok és a nővérek, nagyon, nagyon kevesen. Ők is félnek tőle, testközelből látják, mit művel az emberrel ez a vírus. De itt vannak, beállnak az első vonalba, és próbálnak segíteni.
Ez itt már régen nem politika. Lehet, hogy egyszer az volt, de ez most már háború, ahol ők vannak csatasorban, és ahol megfoghatatlan az ellenség.
Mindig is hős volt a szememben az, aki az egészségügyet választja hivatásának. Békeidőben is csodáltam azokat, akik arra teszik fel az életüket, hogy gyógyítsanak, ápoljanak. Az pedig, amit most művelnek, emberfeletti. És én minden bizonytalansággal együtt hálás vagyok azoknak, akik foglalkoznak itt velem. Nővérnek, ápolónak, orvosoknak. Remélem, 1-2 nap és hazamegyek, de ők itt maradnak, és próbálnak emberek maradni az embertelen körülmények között.
És végül te, aki nem hiszel a vírusban, aki azt gondolod, védve vagy, aki puffogsz, hogy nem mehetsz vacsorázni meg bulizni, bevásárolni, amikor akarsz és aki tiltakozol a maszk ellen, mert mi lesz a személyiségi jogaiddal. Neked üzenem, hogy itt nem számítanak a jogaid, nem számít semmi, csak az, hogy életben maradj, de ahhoz finoman szólva is nehezített a pálya. Ne akarj ide kerülni, senki ne akarjon ide kerülni, mindenkinek így lesz a jobb. Neked azért, mert jól leszel. Az egészségügyben dolgozóknak azért, mert kevesebben lesznek itt, nem kell annyi embert ellátniuk, így több idő, energia jut egy emberre, akinek ezáltal nagyobb esélye marad az életben maradásra. Win-win helyzet. Csak így győzhetünk együtt.”
További cikkeink a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban:
- December 11-én már elkezdődik a koronavírus-vakcina beadása az USA-ban
- Nem volt fűtés a szombathelyi kórház Covid-osztályán
- Sokaknak csak a kijárási tilalom miatt kell kutya, nagyon kiakadtak az állatmenhelyek
