A kilencvenes években még nagyon más világ volt. No, nem politikailag, mert mintha ebből a szempontból világszerte megállt volna az idő, de a közösségi média térhódításával jelentősen megváltozott a sztárok élete is. Jelenleg térdig gázolunk a ‘90-es években elkövetett jogtalanságok, bántalmazások miatt tönkrement életek, lelkek tengerében. Britney Spears és Paris Hilton csak két történet a sok közül, akikre könnyű azt mondani, hogy ha egyszer sztárok akartak lenni, akkor viseljék a következményeket, többek között azt is, hogy szétszedi őket a média darabokra, de azért ez nem ilyen egyszerű képlet.
Tárgyiasított, termékké silányult nők
Mi történt Britney és Paris körül, ami miatt nekik rosszabbul alakult az életük, mint bármelyik jelenlegi női sztárnak? Az, hogy a sztárok nem tudták megvédeni magukat a médiával szemben a ‘90-es években, egyszerűen nem igazán volt erre platformjuk. A nyomukban egyfolytában paparazzik loholtak, minden pillanatot dokumentáltak az életükről, a privát szférájuk megszűnt létezni. És ez még a kisebbik probléma. Az internetes kattintások helyett akkoriban lapszámokban mérték a sikert, az olvasó pedig már akkor is úgy működött, hogy vajmi kevéssé érdekelte a sztárok szakmája, teljesítménye, leginkább a szaftos sztorikkal lehetett eladni az újságokat, előnytelen fotókkal, pletykákkal, még az sem baj, ha nem volt igaz a fele sem, az emberek zabálták és ítélkeztek boldogan Britney és a többiek felett.
A női sztárok egyértelműen tárgyiasítva, lecsupaszítva hevertek a nyilvánosság előtt, nulla védelemmel. Ez pedig az olvasók, újságok, tévék, menedzserek együttes felelőssége, hogy így történt.
Ha a bugyijukba fotóztak, az is megjelenhetett, nem védte meg őket senki. A karrierjük szárnyalt, a pénz ömlött hozzájuk, de valójában nem a zenéjük, művészetük miatt, hanem mert egy nagy valóságshow vált az életükből. Már nem emberi lényként kezelték őket, akiknek érzéseik, magán- és családi életük van, amihez semmi köze idegen szemeknek, hanem köztulajdonként, mint egy szobrot az utcán, aminek ha megdörzsölik az orrát, szerencsét hoz.
Szabad prédák voltak, napi szinten erőszakolták meg a lelküket és életüket az újságok, tévéműsorok, állították be őket butának, üresnek, emberileg nullának, rossz anyának, hisztis p*csának, figurázták ki őket, gúnyolódtak az életükön, szavaikon, arckifejezésükön, szerelmeiken, ha épp úgy fordult a szél, hogy ezzel lehetett több lapot eladni, több nézőt vonzani. Termékké silányultak, a polcra rakott babává, akibe bárki belerúghatott, ha épp kedve tartotta, de nekik mosolyogva tűrni kellett (volna) minden megaláztatást, mert aki híres, az így járt, el kell viselni mindent a celebségért. Csoda, hogy mentálisan beleroppantak?
Britney Spears a saját magát ábrázoló Barbie-val 1999-ben (Kép: Getty Images)
„Aki k*rvának áll, ne sírjon, ha…”
Nincs jó hírem azoknak, akik esetleg a fenti sorokat úgy olvasták, hogy bezzeg ma másképp van. Valóban, kicsit máshogy alakul a sztárok megítélése.
De ez nem azért van, mert a média, az olvasó vagy a néző – azaz az ember – megváltoztak volna, ó, dehogy!
Ugyanolyan az emberek működése most is, mint akkor: szenzációval, felháborodással és nyálcsorgatással bármit el lehet adni, a sztárok hátán ugyanúgy fel lehetne mászni, miközben őket a sárba döngöljük, eltiporjuk, megsemmisítjük, és odavetjük nekik a örökbecsű védekezést, ami – a közhiedelem szerint – felment minden morális következmény alól, ha celebekről van szó: „aki k*rvának áll, ne sírjon, ha b*sszák.” Igen, az emberi természet ugyanazt művelné most is a jelenlegi fiatal sztárokkal, mint amit a ‘90-es években Britney Spears és Paris Hilton is kénytelen volt átélni, csak most már nem teheti meg a saját lejáratása nélkül. Ezt pedig a közösségi oldalaknak, a #metoo és hasonló mozgalmaknak, meg persze a személyiségi jogokat, privát szférát egyre jobban védő törvényeknek is köszönhetjük.
Az önmagukat definiáló sztárok ideje
Távol álljon tőlem isteníteni bármelyik közösségi oldalt, mert egyelőre rengeteg hátulütője van mindnek, és szerintem több mentális problémát okoznak, mint amennyi hasznuk van, de ebben az esetben számlájukra lehet írni azt, hogy bárki hangot kap általuk. És a bárkibe pedig a sok összeesküvéselmélet-hívő mellett beletartoznak a sztárok is, akik így már nem állnak annyira védtelenül a bulvár és az emberi kíváncsiság támadásaival és ferdítéseivel szemben, hanem villámgyorsan, azonnal tudnak cáfolni, reagálni, az igazságot – vagy legalább a saját nézőpontjukat – a rajongók elé tárni. Ez hiányzott a ’90-es években, nem ismertük a másik, celeb oldalt. Például nem mondhatta el Britney a saját szavaival, közvetlenül a közönségéhez szólva aznap, minden sajtómegjelenés előtt, hogy miért nyírta le kopaszra a haját – és máris indulhatott útjára a sok elmélet a bolond Britney-ről, pletyka az összeomlásáról és a megrogyott mentális egészségéről. Csak hogy egyetlen esetet hozzak fel, ami teljesen más fordulatot hozhatott volna Britney életében, ha ma történik.
A közösségi média megjelenésével szorultak vissza a paparazzik is, hiszen most már olyan sok képet, magánéletet is megosztanak velünk a sztárok, hogy nincs akkora szükség lesifotókra (csak, ha titok leleplezéséről van szó), kielégülten ülhetünk az Instagram előtt, a valóságshow-faktort megkapjuk a Britney-féle sztároktól első kézből, nem kell feltétlenül közvetítő a rajongó és a sztár közé.
Így pedig az információ is kisebb eséllyel ferdül el útközben, talán ezen az úton nem okozhat olyan nagy károkat az ember végtelen pletykaéhsége és szenzációhajhászása, mint Britney idejében.
Míg a ‘90-es években az újságok és a tévé követte főleg a női sztárok minden lépését úgy, hogy kigúnyolta őket közben, addig manapság már saját magukat dokumentálják és tárják a fanok elé a sztárok a közösségi oldalakon – ezzel pedig megváltozott a hangnem az életükről és munkásságukról. Talán eljön majd az új generációval az az idő is, amikor sokkal empatikusabban, emberségesebben tudunk a hírességekhez állni, és nem ugrálunk páros lábbal a lelkükön és privát szférájukon, amikor csak lehetőség adódik rá.
