A művészet története egyúttal a kisebb-nagyobb lopások története is. Persze nem muszáj ezt a csúnya szót használni: nevezhetjük pastiche-nak, hommage-nak, intertextualitásnak, idézetnek, imitációnak, inspirációnak, továbbgondolásnak, újrahasznosításnak, fel- és átdolgozásnak, remixnek, kollázsnak vagy ráfoghatjuk az egészet a zeitgeistre. Na, nem mintha ezek a kifejezések ugyanazt jelentenék (sőt), ám a lényeg végső soron mégiscsak ugyanaz: minden művész merít valahonnan, és elsősorban nem is önnön lángoló lelkéből (de természetesen azért onnan is), hanem jellemzően más művészek munkáiból, vagy máshogy fogalmazva, magából a művészetből.
Így ment és így megy ez mindenkinél, Michelangelótól Jane Austenig, Shakespeare-től Quentin Tarantinóig vagy Petőfi Sándortól Fábry Zoltánig, leszámítva természetesen az olyan magányos, öntörvényű zseniket, mint [ide mindenki helyettesítse be a kedvenc alkotójának a nevét, akinek a művei a semmiből keletkeztek, akár a világegyetem]. A popzenében pedig aztán pláne látványos ez a jelenség, elvégre ez még mindig egy nagyon fiatal, mindössze hatvanegynéhány éves művészeti ág, amelyben mindig őrült sebességgel történnek a dolgok (habár az is igaz, hogy a tempó az utóbbi egy-két évtizedben erősen lassulni, látszik, de ez most mindegy), szóval legkésőbb a hatvanas évek vége óta tényleg mindenki nyúl mindenkitől, és mindenki összekever mindent mindennel: ebből meg aztán jó esetben eredeti (!), izgalmas, előremutató, esetleg csak szórakoztató, szeretni való vagy legalább tisztességesen összerakott produkciók születnek (vagy nem). Az sem törvényszerű, hogy a másolatnak okvetlenül rosszabbnak kell lennie, mint az eredetinek: hallgassuk meg egymás után mondjuk ezt a három, minden túlzás nélkül csodálatos dalt 1982-ből, ’84-ből és ’91-ből – szinte lehetetlen feladat eldönteni, hogy melyik a legjobb.
Balázs Klári és Korda György a Nagy szám című műsorban (Fotó: RTL Magyarország)
Lopni tehát nem szégyen és nem is bűn, legalábbis művészi szempontból semmiképpen nem az. Jogilag – egy többé-kevésbé egyértelmű plágium esetén – azért már más a helyzet. Itthon pont egy hete került a hírekbe a Balázs Klári-Korda György páros, akik Szenes Iván szövegíróval kiegészülve 40 évvel ezelőtt egy izraeli slágert formáltak a saját képükre, és ezért most vagy hosszú pereskedésnek néznek elébe, vagy pedig nagyon-nagyon sok pénzt kell fizetniük a szerzőnek (vagy mindkettő). Ennek apropóján pedig összeszedtünk néhány emlékezetes magyar popzenei koppintást – természetesen a teljesség igénye nélkül.
Beatrice: Azok a boldog szép napok (1988) – Gene Loves Jezebel: Motion of Love (1987)
A kommunista kultúrpolitika által 1981-ben teljesen ellehetetlenített, majd 1987-ben újra összeálló Beatrice kórusban együtt óbégatható anti-szerelmesdala – aminek a szövegéről ’90-ben már nyilván mindenki a kivonuló szovjet csapatokra asszociált – méltán lett a rendszerváltás egyik legnagyobb himnusza; és ezen az sem változtat, hogy a verzedallamot gyakorlatilag egy az egyben a Gene Loves Jezebel nevű, a maga idejében elég sikeres, gótikus beütésű brit rockzenekar legismertebb slágeréből, a Motion of Love-ból kölcsönözték. De az is lehet, hogy nem direkt volt. Vagy direkt volt, csak éppen azóta törlődött az együttes kollektív emlékezetéből. Nagy Feró ugyanis pár éve így nyilatkozott a két dal közötti nyilvánvaló hasonlóságról: Hülyeség az egész! Nem loptunk semmit! Magyar viszonyok között a dal kiadására már csak ’89-ben nyílt lehetőség. A dal ekkor már várta, hogy talán előbb-utóbb kiadják. A nótát már előtte is játszottuk. Vártunk a kommunista kultúrfelelősök döntésére. Szerintem ez a kis alternatív zenekar hallhatta és lophatott belőle.
Bikini: Ki visz haza? (1991) – Super Mario Land (1989)
A Ki visz haza? (amelynek meglepő módon nem az a címe, hogy Részegen ki visz majd haza?) igazi kuriózum, hisz alighanem ez az egyetlen magyar sláger, ami egy videojáték zenéjére, hmmm, épül: ráadásul nem is akármilyen videójátékról van szó, hanem egyenesen a Nintendo GameBoy egyik legnagyobb klasszikusáról, az 1989-ben megjelent Super Mario Landről, amiből a Wikipedia szerint úgy 18 millió darabot adtak el. Az egyik példány pedig talán pont a zenekar dobosánál, egyúttal a Ki visz haza szerzőjénél, Hirlemann Bertalannál landolt, aki két évtizeddel később a Bikini-sláger eredetiségét firtató újságírói kérdésre csak annyit reagált, hogy hülyeség. Érdekes csavar a történetben, hogy egyébként ő írta az Azok a boldog szép napok zenéjét is. A Nehéz a dolga a katonának című Bikini-szerzemény viszont elvileg Németh Lajos nevéhez fűződik, noha témájában, hangszerelésében és dallamvilágában egyaránt emlékeztet kissé egy 1982-es holland sikerdalra, amiből pár évvel később aztán a Status Quo csinált világslágert; lopásnak talán nem neveznénk, de utánérzésnek már annál inkább.
Bergendy: Süsü, a sárkány (1977) – Willie Mitchell: Cherry Tree (1970)
2009-ben fedezte fel a Tilos rádió egyik dj-je, hogy a 70-es, 80-as évek népszerű bábfilmsorozatának ellenállhatatlanul fülbemászó főcímzenéje meglepő egyezést mutat a memphisi soulszíntérről ismert trombitás, Willie Mitchell 1970-es Cherry Tree című instrumentális dalával. Az ügyből kisebb botrányszerűség is kerekedett, amit nem nagyon csillapított a Süsü-dal szerzőjének és hangszerelőjének, a tavaly decemberben elhunyt Bergendy Istvánnak meglehetősen homályos magyarázata sem: Soha nem hallottam Willie Mitchellről […] A számot 1975-ben írtam a televízió felkérésére, és a felvételek 1976 januárjára készültek el. […] Kicsi a valószínűsége, hogy hallhattam ezt a számot. Talán egy éjszaka, amikor a hetvenes években rövidhullámon rádióztam, hallottam, de nem emlékszem rá. Ez a szám amúgy sztereotípiákból épül fel.
Fekete Vonat: A város másik oldalán (1999) – Grover Washington Jr. feat. Bill Withers: Just the Two of Us (1980)
Habár a hiphopkultúrához szorosan hozzátartozik a hangmintázás, vagyis az innen-onnan elcsent dalrészletek vagdosása, manipulálása, új kontextusba helyezése ésatöbbi (volt is belőle szekérderéknyi per az elmúlt évtizedek során), ebben az esetben azért nem egészen erről van szó, hanem egy teljesen leplezetlen nyúlásról: a Város másik oldalán refrénje ugyanis tökéletesen megegyezik Grover Washington Jr. jazzszaxofonos, valamint Bill Withers soulénekes csaknem két évtizeddel korábbi gigamegaslágerének verzéjével. Csakhogy ezt az információt – mármint, hogy gyakorlatilag egy feldolgozásról van szó – a Fekete Vonat menedzsementje valamiért elfelejtette feltüntetni a lemezborítón. Állítólag a jogosítást is csak akkor kezdte lóhalálában intézni a kiadó, miután a hazai zenei sajtó rámutatott az egyértelmű azonosságra.
R-GO: Bombázó (1983) – Clash: Rock the Casbah (1982)
Ez nem is igazán nyúlás (csak egy kicsit), hanem inkább egy jól sikerült pastiche: vagyis egy másik zenekar, illetve dal modorában-bűvöletében készült új szerzemény. Ugyan az R-GO-nak – pontosabban a mindenről egy személyben döntő dalszerző-zenekarvezető Szikora Róbertnek – kezdetben inkább az amerikai Kid Creole and the Coconuts szolgálhatott mintaként, a Bombázóra nyilvánvalóan a brit punkintézmény, a Clash egy évvel korábbi slágere, a Rock The Casbah hatott elég erősen. Szikorától egyébként – saját bevallása szerint – nem is állt annyira távol a punk. Ahogy azt nekünk is nyilatkozta két éve: Ami eljutott hozzánk punk zene, azt mi – mint minden újat – befogadtuk. A punkban is volt egy ugyanolyan vonal, mint a rock and rollban: egy dinamit indította be, mint a rapet. Mondjuk az is igaz, hogy Clash ekkoriban már nem punkrockot játszott, hanem inkább afféle eklektikus, punk szellemiségű popzenét, a Bombázónak meg aztán végképp semmi köze a műfajhoz.
KFT: Andrea (1986) – Cars: Heartbeat City (1984)
A Cars a kommersz amerikai új hullám vezető zenekara volt, amelytől a kommersz (vagy ahogy akkoriban némi gúnnyal nevezték: hivatalos vagy állami) magyar új hullám vezető zenekara, a KFT is rengeteget merített: talán az Andrea esetében egy picit, de tényleg csak picit többet is a kelleténél. Cserébe a KFT-nek sokkal jobb szövegei voltak!
LGT: A rádió (1977) – Chicago: Dialogue Part 1 and 2 (1972)
Ugyanaz, mint a KFT-nél, csak a játék neve itt nem new wave, hanem mondjuk igényes, rádióbarát soft rock. Ha valakit érdekelnek az izgalmas avantgárd zenei kísérletek, itt meg tudja hallgatni a két dalt egymásra keverve.
Delhusa Gjon: Nika se perimeno (1979) – Manolisz Miciasz: Me lene Giorgo (1973)
A dalok ősrégiek, azonban a sztori viszonylag friss: a Bors írta meg két évvel ezelőtt, hogy Delhusa Gjon álgörög buzukis örökzöldje, a Nika se perimeno kísértetiesen emlékeztet egy jó pár évvel korábbi – és tényleg görög – slágerre, a Manolisz Miciasz nevű énekes Me lene Giorgo című dalára. Azonban a Delhusa-szám egyik szerzője, Pásztor László szerint csupán véletlen egyezésről van szó: Életemben nem jártam Görögországban, így onnan nem jöhetett az ihlet, de beszéltem Gjonival is erről, és ő sem emlékszik az önök által említett dalra. […] Van áthallás a két dalban, aminek egy része a speciális hangszer, a buzuki játékmódjából is adódik. Tagadhatatlan némi egyezés, de hogy honnan van, azt őszintén nem tudom. […] Úgy gondolom, hogy az történt, hogy valamilyen szinten sikerült beletalálnunk a görög érzés- és hangulatvilágba.
Hát, mindenki döntse el maga.
Pokolgép: Éjféli harang (1987) – Dokken: Unchain the Night (1985)
A Pokolgép tagságának maximálisan igaza volt: egy ilyen pompás riff épp arra való, hogy az ember kölcsönvegye, és egy kicsit megdolgozza! Sőt, tulajdonképpen meg sem kell dolgozni, jó az úgy, ahogy van.
Sugarloaf: Fever (2001) – Bloodhound Gang: The Bad Touch (1999) + Zanzibár: Szólj már (2001) – No Doubt: Don’t Speak (1995)
Csak a jó ég tudja, hogy pontosan mi szükség is volt ezekre.
Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás
