Az elmúlt másfél évünk úgy nézett ki, hogy bármire is számítottunk, valami egészen más lett, jellemzően az ellenkezője. Első hullám, második hullám, harmadik hullám, Trump, SZFE, kémszoftverek… nem is sorolom. Nagyjából most jutottunk el oda, hogy nem is számítunk már semmire. De felkészülünk mindenre, már amennyire a fantáziánk engedi.
Ezt csak azért írom, mert az idei Budapest Pride-felvonulás is ilyen volt. Arra számítottunk, jön és megy, viszonylag békés lesz (eltekintve a szokásos mocskosbuzizós óbégatástól, amit jellemzően a mellékutcákból sodor a szél), sokan lesznek, örülnek, hogy a tavalyi elmaradt felvonulás után végre megtarthatták, és kész. Ehhez képest a járvány alatti korlátlan hatalom egyik első intézkedésével ellehetetlenítették a transzneműeket, megérkezett az alkotmánymódosítás és a (nem véletlenül) könnyen skandálható „apa férfi, anya nő” szlogen, az utolsó pillanatban pedig becsúszott az eufemisztikusan csak pedofiltörvénynek nevezett gyermekvédelmi csomag, amely egy kiegészítéssel kitiltotta az iskolákból a gyerekek lelkére és szexualitására vadászó (és ebben a formában csak a butább kormányzati propagandisták és politikusok fejében létező, de ez persze mindegy) LMBTQ-szervezeteket. Ezzel pedig lazán összemosta a pedofíliát és a homoszexualitást.
Fotó: Neményi Márton
A várható ellenkezésre beindult a szokásos kormányzati gyűlöletpropaganda, csak az internetet nézve pedig legalább olyan súlyos most a helyzet, mint 2015-ben a bevándorlók, később az akadémikusok, vagy tavaly az SZFE ügyében: úgy tűnt, hirtelen a fél ország rájött, hogy a melegek tehetnek minden rosszról, ami valaha történt. Szerencsére (mint kiderült) az internet és a valóság két nagyon-nagyon más ügy.
Hát így indult a 25. Pride-vonulás.
Fotó: Neményi Márton
Kordonok ezúttal sem voltak, ami mindig jó hír, igaz, könnyebb vizionálni a tojásdobálást, bunyót, vérontást. (Az elmúlt tizenöt évben mindháromra volt példa.) A vonulás előtt körbekérdeztünk, és mindenki demonstrálni jött, senki sem bulizni, igaz, sokan jöttek demonstrálni és közben bulizni. Az útvonalat egy neoná szélsőjobboldali szervezet miatt kellett módosítani. Láttunk fotóst, akinek két objektívtok között lazán lógott az övén egy gázmaszk. A szervezők minden táskába belenéztek.
Ráadásul minden korábbinál többen voltak a felvonulók: most úgy néz ki, harmincezren, ami nagyjából a duplája a korábbi rekordnak. Ha pedig a felvonulók kétszer annyian vannak, mennyien lehetnek a feltüzelt ellentüntetők?
Mondom: nem tudtuk, mire számítsunk. Arra biztos nem számítottunk, ami végül lett. A helyzet ugyanis az, hogy az idei Pride-meneten
nem történt semmi.
Mármint a háborús narratíva szerint nem történt, ami jó hír; egyébként nyilván történt ez-az. Az idei Pride ugyanis pont úgy nézett ki, ahogy egy boldog, kozmopoliták lakta nagyvárosban ki kell néznie. A harmincezer ember egy része úgy öltözött és sminkelt, mintha nem lenne holnap (ennek persze hagyománya van, ajánljuk például a budapesti drag queen-versenyről készült riportunkat), nagyon nagy része viszont teljesen átlagosan nézett ki és viselkedett. Akkor is, ha ez nem derül ki a sajtófotókról. Egész családok érkeztek, anya-lánya párosok, meleg és heteró párok, nagyon sok volt a külföldi, a kamionokról lakossági house szólt, harminckét fok volt és tűző nap, szóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ne is ragozzuk, mutatjuk a képeket, azok elmesélnek mindent.
A menet egy pontján, a Fővám téren belefutottunk az ellentüntetőkbe; mint kiderült, egy pártucat fős társaságról van szó, egy részük neonáci, több mint a felük azonban őszintén kiakadt és elkeseredett nyugdíjas, akiknek szegényeknek senki sem szólt, hogy ez a harmincezer ember nem azért jött oda, hogy elvegye vagy megkérdőjelezze a heteroszexualitásukat, de még csak azért sem, hogy arra kényszerítse őket, hogy jegyeztessék elő nemváltó műtétre a gyerekeiket, unokáikat. Ráadásul valamiért meggyőződésük volt, hogy az egész LMBTQ-őrületet megoldaná, ha Gyurcsány Ferenc eltakarodna a közéletből; a részletekről a rendőrkordonnak hála nem tudtuk megkérdezni őket. Még csak dühítő vagy ijesztő sem volt az egész, inkább végtelenül szomorú.
A szokásostól eltérő útvonalnak hála azonban váratlan helyzet alakult ki: az éppen a Szabadság hídon vonuló tömeg és a karlendítő, buzizó tüntetők jól ráláttak egymásra és hallották is egymást, azaz a Pride-ozók most először üzenhettek vissza látványosan. Minden egyes huhogásra és mocskosbuzizásra „ria, ria, Hungária” skanádálás volt a válasz, mintha egy nyertes EB-meccs után vonultunk volna, csak trikolór helyett szivárvánnyal. Az év eddigi legviccesebb és legfelemelőbb közéleti pillanata volt.
A Tabánnál végül egy megafonos bácsi ordította, hogy próbálja ő szeretni az LMBTQ-embereket, annak ellenére, hogy azok nem könnyítik meg a dolgát, és nagyon hálás lenne, ha segítenének neki azzal, hogy elmondják, mégis hogy lehet szeretni azokat, akik „gyűlölik a szüleiket, a népet, és megcsonkítják saját nőiségüket, azért, hogy…”. A többit nem értettük, mert a lányok, akiknek láthatóan sértetlen volt a nőisége, túlvisították.
Fotó: Neményi Márton
Ennél sokkal fontosabb volt, hogy 19 év után újra beszédet mondott egy főpolgármester, ahogy azt illik. 2002-ben Demszky Gábor nyitotta meg, idén pedig Karácsony Gergely beszélt a vonulás végén, például arról, hogy
ő heteroszexuális, keresztény apa, de nem ennek ellenére van itt, hanem éppen ezért.
Meg arról, hogy Isten mindenkit egyformán szeret, és nem érti (mármint Karácsony), hogy hogy jön ahhoz bárki, hogy okosabb legyen nála. „Hogy jön ahhoz bárki, hogy a keresztből furkósbotot faragjon, hogy jön ahhoz bárki, hogy a kereszténységre hivatkozva gonoszság-politikáját valósítsa meg nap mint nap?”
Eközben a harmincezres tömegben, amely este hat után kezdett fogyatkozni, még mindig nem történt semmi. A Pride ellen tüntetők körében bevett hagyomány, hogy akkor kezdenek portyázni és a távozó „meleggyanús” tüntetőket vegzálni, amikor a rendőri jelenlét is lazul. Idén ekkor sem történt semmi. Maradt tehát az az egészen furcsa, egész este (sőt, hacsak vasárnap ki nem találnak valamit, egész hétvégén) kitartó érzés, hogy a gyűlöletpolitika semmit sem ért, az ország (világ) alapvetően rendben van, és végül minden jó lesz.