Anyukám, Erzsébet
Anyukám már kilencvenéves, és egy egészen elképesztő teremtés. Egyfelől azért, mert még mindig nagyon-nagyon friss és jó egészségi állapotnak örvend, másfelől pedig azért, mert egy elképesztően jó anya. Mindig az jut róla eszembe elsőre, hogy mosolyog. Én nem tudtam olyan későn hazamenni a Színművészeti Főiskoláról, hogy ne egy óriási mosollyal az arcán engedjen be az ajtón. Akkor is, ha már aludt és én ébresztettem fel. Egészen kivételes az a fajta életigenlés és pozitív hozzáállás az élethez, ami belőle árad. Tőle elsősorban a humoromat és a nagy életszeretetemet kaptam. Apu kicsit poroszosan nevelt, keményebben fogott engem, és anyu volt az, aki mindig a szeretetet adta, és bármivel, bármikor fordulhattam és fordulhatok hozzá. Mindenkinek olyan anyát kívánok, mint amilyen ő. Sajnos látom magam körül, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, és nehéz is megértenem, felfognom és átéreznem, milyen lehet az, ha valakinek nem jó a kapcsolata az édesanyjával. Anyu mindig nagyon büszke volt rám, minden egyes bemutatómon ott volt. Mondom neki, hogy már 54 éves vagyok, sok-sok szerep van mögöttem, úgyhogy olyan nagyon nagy baj nem lehet, de ő még mindig ugyanúgy izgul minden premierem előtt, mint amikor először felléptem a Katonában főiskolásként. Anyukám nagymamának is csodálatos. Nem az a tipikus nagymama, a gyerekeim és a nővérem gyerekei az ő barátai. Ha felhívják őt, arra vendéget lehet hívni, mert az olyan szórakoztató. Tíz percen belül könnyesre röhögi magát az ember, ha hallgatja a beszélgetésüket. A nővérem orvos, nagyon szigorúan vette a járvány idején a távolságtartást, vigyáztunk anyura, de akkoriban is napi kapcsolat volt köztünk Skype-on. Anyu a második emeleten lakik, az erkélye az utcára néz, ezért a kilencvennegyedik születésnapján összegyűltünk az erkélye alatt és énekelgettünk neki, ő pedig fentről nézett minket. Nagyon rossz érzés volt, hogy aznap nem tudtuk megölelni.
Stohl András és anyukája, Erzsébet, valamint felesége, Vica (Fotó: smagpic)
Nővérem, Viktória
A nővérem három évvel idősebb nálam. Ha a Stohl családban valakire büszkének lehet lenni, az nem én vagyok, hanem a nővérem. Rendkívül erős nő, orvos, négy gyereket nevelt fel és mind a négyet fantasztikus szülőként jó pályára tette. Ő apu oldalát örökölte a családból, egy nagyon kemény csaj. A szigor, a következetesség és a felelősségtudat nagyon jellemző rá, nyilván emiatt alakult úgy, hogy ő orvos lett, én pedig színész. Ez is mutatja, mennyire mások vagyunk. Ennek ellenére borzasztó jó testvérek vagyunk, mindenben számíthatunk egymásra. Kiskorunkban azért ez még nem feltétlenül így működött, ütöttük-vágtuk egymást. Nem is mehettünk egyszerre a nagyszülőkhöz vidékre, annyira rosszak voltunk. Azt mondta a nagypapám, hogy vagy az egyik jön, vagy a másik, mert a kettőt egyszerre nem lehet kibírni. (nevet) Ahogy felnőttünk és benőtt a fejünk lágya, úgy lett egyre jobb a kapcsolatunk. Gimnazista korunk környékén már jóban voltunk, pedig ő szinte mindenben az ellentétem. Egyfelől ő lány, én pedig fiú vagyok, másfelől ő nagyon tanulós volt, rengeteg időt töltött tanulással, ami rám kevésbé volt jellemző. Ő a Fazekas gimnáziumba járt, ami az ország egyik legerősebb gimnáziuma, én meg a Vörösmartyba, ami egy lényegesen liberálisabb iskola volt akkoriban. Ő végig egyetlen sportot űzött, teniszezett, sőt a mai napig teniszezik, én meg nagyon sok sportba belevágtam. A nővérem mindig képes visszarántani engem a földre. Nem olyan elfogult, mint az anyu, ezért sokkal egyenesebben tudja kezelni a dolgokat. A vele való kapcsolatom nagyon fontos, és borzasztóan büszke vagyok rá.
Stohl András és nővére, Dr. Stohl Viktória (Fotó: smagpic)
Nagylányom, Luca
Luca 28 éves, és talán az életkora is közrejátszik ebben, de a három lányom közül ő az, aki leginkább készen áll az életre. Ő hasonlít a leginkább a nagyanyjára. Ugyanúgy nevetnek, mondogatjuk is neki mostanában, hogy tiszta nagyanyja. Csodás a humora, bár ez az egész családra igaz, nagyon sokat tudunk röhögni együtt. Luca táncművészetit végzett, és a televízióból is lehet őt ismerni, nagyon érdekli őt a televíziózás. Szerkeszt, riportot készít, vágja is az anyagot. Nagyon benne van ebben, és élvezi. Imádom benne, hogy rendkívül jól tud utánozni, csodásan találja meg mások hangját. Ilyen szempontból biztosan örökölt valamit a színészi vénámból, bár annak egyik gyerekem esetében sem örülnék, ha színészi pályára állna. A színészet egy nagyon nehéz pálya: ha megy, akkor azért, ha nem megy, akkor azért. Úgy érzem, hogy Lucában talán maradt is egy pici tüske emiatt. Benne talán ott volt a vágy, hogy ebben az irányban próbálkozzon, de én továbbra is azt hiszem, hogy jól döntöttem, amikor megpróbáltam afelé terelni, hogy ne legyen színész. Szerencsére a táncművészetiben is megtalálta mindazt, amire vágyott. A színpadon nagyon erős jelenléte van. A válásom eléggé megsínylette a kapcsolatomat Lucával és a középső lányommal, Rebekával. Egy kicsit adós vagyok nekik a gyerekkori apai szerepemmel, mert mi akkor lettünk igazán jóban, amikor felnőttek. Hála istennek, ma már baráti a viszonyunk, bármiről tudunk beszélni. Amikor volt egy magánéleti válságom, azt például Lucával beszéltem meg.
Van Lucában valami az én bohókásságomból, de ott látom benne a nővérem komolyságát is. Sokkal inkább két lábon áll a földön, mint én. A médiától is féltettem, és nem voltam hajlandó arra, hogy bármilyen követ is megmozgassak azért, hogy ő előbbre kerüljön. Ahol tart, azt csakis magának köszönheti, mert nagyon alapos és lelkiismeretes. Úgy gondoltam, hogyha valaki jó, az úgyis előbbre jut, ha pedig nem jó, akkor borzasztó ciki, ha a segítségemmel kerül be valahova. Ez úgyis mindig kiderül és meglátszik. Luca mellett tanultam meg azt, hogyan kezeljem a lányaim körül megforduló fiúkat. Nehéz volt elfogadni, hogy egyszer csak elkezdtek udvarolni neki. Voltunk együtt egy diszkóban, és amikor már negyedszer mentem oda megkérdezni, hogy ez kicsoda meg az kicsoda, akkor Luca félrehívott, és azt mondta, hogy „Apu, te is szarul érzed magad, meg én is szarul érzem magam. Hagyd már abba!” Ott rájöttem, hogy nem ott kell nekem megvédeni a gyereket. Ha addig nem sikerült úgy nevelnem, akkor már késő.
Középső lányom, Rebeka
Rebeka lányom huszonnégy éves, és egy nagy érzelembomba. Rendkívül érzékeny kislány, gyönyörű, de hála istennek, mindhárom lányom nagyon szép. Ő még keresgeti magát és a helyét az életben, sőt még azt is, hogy mivel szeretne foglalkozni. Ő az én érzelmi oldalam, látom magam benne nagyon. A lelkében mindenképp. Nagyon szeret engem, és ki is tudja mutatni ezt a szeretetet, viszont nagyon el is várja a szeretetemet. Igényli azt, hogy legyek az apukája és minél többet legyünk együtt. Fontos számára tudni, hogy ott vagyok neki. Nagyon megrázná, hogyha nem lennék. Őt viselte meg talán a legjobban, hogy a válás után kevesebb időt tölthettem vele, illetve Luca talán jobban tudta ezt palástolni. Fura módon Rebekát még a legkisebb lányomnál is jobban tudom félteni. Nála jön ki belőlem leginkább az óvó-féltő édesapa. Nagyon drukkolok neki, hogy az élete jó legyen, ő pedig boldog lehessen. Rebekát leginkább a vendéglátás érdekli, pedig az is egy nagyon nehéz pálya. Az összes gyerekemre jellemző, hogy olyan dolgok érdeklik őket, ahol emberekkel kell foglalkozni. Nagyon kreatív a konyhában, kifejezetten jól süt és jól főz. Biztos vagyok abban, hogy szeretne egyszer egy saját helyet vagy éttermet, ahol ezt csinálni tudná. Nagyon odafigyelek arra, hogy a lányaim boldogok legyenek, és olyan emberek legyenek mellettük, akik mellett ez lehetséges, de hála istennek, ezzel eddig mindig minden rendben volt.
András lányaival: Rebekával és Lucával (Fotó: Instagram)
Legkisebb lányom, Franciska
A tizenkét éves Franciskáról még kicsit nehéz beszélnem, mert ő még annyira kicsi és kiforratlan. Gyönyörű lány, és úgy látom, hogy testileg fejlettebb, mint a kortársai: úgy néz ki, mint egy tizennégy-tizenöt éves szuper csaj. Nekem most az is feladatom, hogy elbeszélgessek vele a nőiessége kibontakozásáról. Most már figyelnie kell arra, hogy bár még kislány, a kinézete alapján sokan már nagylánynak nézik. Rendkívüli módon féltem emiatt, mert nem szeretném, hogy ebben a rendkívül érzékeny időszakban bármilyen trauma érje. Jó lenne, ha biztonságban tudhatnám. Franciskában sok van az anyukájából, de ő is egy nagy kacagós, így az én oldalamat is látom benne. Most masszívan benne van a tinédzser korszakban, megy az állandó telefonozás és a barátnőzés. Azért néha ki tudom nyitni a kis szemét. Szeret például kijönni velem az erdőbe, és nagyon örülök annak, hogy érdekli a természet. Francinak és a kisfiamnak, Bandinak már teljes értékű apukája tudok lenni, és törekszem is erre. Bár különváltam az édesanyjuktól, és azóta van egy feleségem, de egy héten három napot biztosan itt vannak nálam, és minden áldott nap beszélünk. Azt hiszem ők is teljes értékű apának éreznek engem, és nem egy távoli fickó vagyok, aki néha megjelenik és hoz egy Legót.
Francinak természetes, hogy az apukája ismert ember, szokott is ezzel viccelni. Amikor mentem érte a lovastáborba, mondták a csajok, hogy „Nézd, ott jön a Stohl András!”, ő meg mondta nekik nevetve, hogy „Ő az apám”. Szeret velem bejönni a színházba, érdekli a színház, és a három lány közül talán ő lenne a legrátermettebb arra, hogy színész legyen. A lányaim közül neki van a legstabilabb idegrendszere. A színészkedéshez egyfelől nagyon érzékenynek kell lenned, másfelől pedig borzasztó strapabírónak, így az erős idegrendszer ezen a pályán nagy előny. Ettől függetlenül nem tudom még, mi szeretne lenni. Az biztos, hogy mostanában a lovaglást élvezi a legjobban, és nagyon jól bánik az állatokkal, ezt pedig az állatok is érzik. Van egy lovunk, és Franci nagyon jól bánik vele.
Feleségem, Vica
Ő tényleg az egyik felem. Ötvenéves koromra sikerült egy olyan párt találnom, akivel azt gondolom, hogy teljes az életem. Olyan mértékben társak és partnerek vagyunk, ami engem erősít és reptet. Olyan magabiztosságot érzek mellette és vele, amilyet talán addig még sose. Borzasztó sokat tanulok tőle, pedig tizennyolc évvel fiatalabb nálam. Annyi életbölcsesség és szeretet van benne, ami nekem óriási segítség. Ennek egy részét biztosan otthonról hozta, mert az édesanyja és az édesapja még mindig együtt vannak, és a mai napig szeretik egymást. Vicának van egy áldott természete és egy borzasztó kedves modora, hihetetlenül ért az emberekhez. Az empatikus készségének köszönhetően nagyon hamar megtalálja a közös hangot az emberekkel, így a gyerekeimmel is villámgyorsan jóban lett. Tanítóként végzett, és nagyon ért a diákok nyelvén, de én presszionálom abba az irányba, hogy tanuljon pszichológiát, mert kár lenne veszni hagyni azt, hogy ennyire ért az emberekhez. Ha bajba kerülök, akkor megkérdezem őt, hogy mit gondol róla, és ő biztos, hogy tud valami olyat mondani, ami a segítségemre lesz. A válásomat nagyon megszenvedtem, és ő tanácsolta, hogy forduljak szakemberhez, és ne egyedül próbáljak megküzdeni a problémáimmal. Képzeld, a pszichológus szakember kilencven százalékban ugyanazt mondta, amit ő. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy neki tényleg ezzel kellene foglalkoznia. Mellette bölcsebb, felelősségtudóbb és tudatosabb lettem, már nemcsak úgy élek bele a világba. Nagyon egyszerűen tud szembesíteni önmagammal: megkérdezi például, hogy én mit csinálnék, ha mondjuk ő ezt vagy azt csinálná. Ilyenkor gyorsan rájövök arra, hogy milyen jogon teszek én valamit, amit a másiktól képtelen lennék elviselni? Azt add, amit kapni akarsz. Ezt Vicától tanultam. Nagy köztünk az összhang, és szó van róla, hogy legyen valamikor kisbabánk.
Stohl András és felesége, Vica (Fotó: Instagram)
