Ma már sajnos nem annyira szokás karácsonyi képeslapot küldeni egymásnak, pedig – ahogyan egy barátnőm fogalmazott – egy képeslap megírása és feladása egyfajta lelassulást is jelenthet az embernek ebben a rohangálós időszakban, és kifejezi azt, ami nagyon hiányzik nekünk: hogy igazán törődünk, foglalkozunk a másikkal. Utoljára talán egy kedves nénitől kaptam karácsonyi üdvözlőlapot, akinek a villamosmegállóban megtaláltam a táskáját. A dolog gesztusértéke annyira jól esett, hogy azóta is a fiókomban őrzöm a lapot.
Igaz, azon a képeslapon cuki csillámok, szánkózó gyerekek vannak, nem úgy, mint azokon a 19. századi változatokon, amelyeket a History.com cikkében találtam. Mielőtt ugyanis az ünnepi karácsonyi képeslapok általánossá váltak volna, a viktoriánusok sötét humorral szőtték át a szezonális üdvözlőlapjaikat. A népszerűbb témák közé tartoztak az emberszabású békák, a vérszomjas hóemberek és az elhullott madarak.
1900 körül (forrás: Swim Ink 2, LLC/CORBIS/Corbis via Getty Images)
„Legyen örömteli karácsonyod” – áll az 1800-as évek végének egyik kártyáján, egy döglött vörösbegy illusztrációjával együtt. Egy másik kártyán egy idős házaspár látható, amint mániákusan nevetnek, miközben kihajolnak a második emeleti ablakon, és vizet öntenek egy csapat énekesre. „Boldog karácsonyt kívánok” – írják a kép alatt. Nem kevésbé bizarr az az üdvözlőlap sem, ahol két nő egy embernagyságú hógolyóba gyúrja be a Mikulást, feltehetően nem kedves szándékkal, ahogy az az illusztráció sem, amelyen egy teknős egy kacsa torkát harapja át, miközben a hüllő farkát egy kakas csípi a csőre közé. Ehhez képest a szarvasbogárral táncoló béka vagy a gyereket a zsákjába kényszerítő Mikulás megszokott látvány – na jó, talán azért mégsem.
Magas erkölcs és a szigorú társadalmi magatartási kódex volt jellemző Viktória királynő uralkodásának időszakára (1837–1901), ennek ellenére vagy épp ezért a viktoriánus korban gyakori volt a halottakkal való pózolás, vagy akár a sírrablás. Ezek a bizarrabbnál bizarrabb gyakorlatok az ünnepi szokásaikra is rányomták bélyegüket: a Krajcárosnál félelmetesebb bohócoknak, nem éppen kedves rovaroknak és még magának az ördögnek is helye volt a korabeli ünnepi üdvözlőkártyákon. Persze nem érdemes ezért rossz szemmel néznünk a képeslapok készítőire, „a 19. században a karácsony ikonográfiája még nem fejlődött ki teljesen olyanná, mint amilyen most” – mondja Penne Restad, az austini Texasi Egyetem amerikai történelem oktatója és a Karácsony Amerikában című könyv szerzője.
Valójában a nyomtatási és postai reformok indították el a karácsonyi képeslap hagyományát, a karácsony csak az 1800-as évek közepén kapott „publicitást”. 1843-ban, ugyanabban az évben, amikor Charles Dickens angol író megírta a Karácsonyi éneket, a kiemelkedő angol oktató, Sir Henry Cole megrendelte az első karácsonyi képeslapokat. Bár ez akkoriban lenyűgöző példányszámot jelentett (1000 kártyát), ez csak egy mellékága maradt a játékkártyák, jegyzetpapírok és borítékok, vászoncímkék és Valentin-napi képeslapok már kialakultabb kereskedelmének. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a karácsonyi üdvözlet hagyománya szélesebb körben elterjedjen Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt. A postai reform, a nyomtatási technológiák fejlődése és az írástudás terjedése volt az a három tényező, amely a karácsonyi képeslapokat a fősodorba juttatta. (Az 1839-es postai törvény segített szabályozni a brit postaköltségeket és demokratizálni a postai kézbesítést. Egy évvel később, az Uniform Penny Post törvény elfogadásával Angliában bárki küldhetett képeslapot postán, mindössze egy pennyért. Aztán 1870 októberében, közvetlenül az ünnepi szezon előtt, a brit kormány bevezette a félpennys fizetést, ami megfizethetővé tette a postai szolgáltatást a társadalom szinte minden tagja számára. Amerikában pedig egységes díjakra és a szállításra tértek át ebben az időben.)
Majomzenekar 1910-ből, nem derül ki, mit akart ezzel a szerző (Forrás: Transcendental Graphics/Getty Images)
Ugyanebben az időszakban a fakivágások és egyéb modernebb nyomtatási eljárások átadták a teret a képek tömeges előállításának. A karácsonyi képeslapok első tömeges nyomtatása az 1860-as években történt. 1870-re, amikor a nyomtatás már tucatnyi pennyért is megoldható volt, európai kártyagyártók százai gyártottak le üdvözlőlapokat. Louis Prang német bevándorló nevéhez fűződik a karácsonyi üdvözlőlap népszerűsítése az Egyesült Államokban a bostoni litográfiai vállalkozása révén.
Üdvözlőkártyák bizarr képekkel
Ahogy a karácsonyi képeslapok popularitása nőtt, a viktoriánusok egyre több újdonságot követeltek. „1885-re népszerűek voltak az egyedi, sőt bizarr üdvözlőlapok, de a gyakoribb karácsonyi kártyamotívumok a növény- és állatvilághoz, a szezonális karcolatokhoz és tájképekhez kapcsolódtak” – mondja Samantha Bradbeer, a Hallmark Cards, Inc. történésze.
Bizarrak voltak a lapokon megjelenő sötét és furcsa dizájnok: fekete hangyák hada támad egy sereg vörös hangyára egy ünnepi üdvözlőlapon, miközben egy apró zászlóra az áll rányomtatva: „Az évszak köszöntése”.
Az 1800-as évek végén és az 1900-as évek elején nyomtatott karácsonyi képeslapokon gyakran szerepeltek mogorva, barátságtalan arckifejezésű gyerekek, véletlenszerűen megjelenő homárok és emberi végtagokat tartalmazó karácsonyi pudingok is.
De miért küldtek egymásnak akkoriban ilyen különc ünnepi kártyákat, és mit jelentettek ezek a motívumok?„Szerintem fontos megérteni, hogy az »ünnepi« kártyák, ahogyan most ismerjük őket, nagyon is a 20. századi termékei” – mondja Katie Brown, a York Castle Museum társadalomtörténeti kurátora. Brown szerint bár az üdvözlőlapok egy része sajnos elveszett, a terveket úgy készítették, hogy azokat az emberek hozzáadhassák emlékkönyvükhöz vagy gyűjteményükhöz, vagyis elsődleges céljuk nem az volt, ami most, hogy karácsonyi jókívánságainkat közvetítsék barátainknak, ismerőseinknek, inkább egyfajta művészeti értékük volt. Az üdvözlőlapok általában társadalmilag, gazdaságilag és politikailag kötődnek származásuk és felhasználásuk kultúrájához, időszakához és helyéhez. „A ma talán szokatlannak tűnő érzelmeket és mintákat gyakran a szerencse jeleinek tekintették, míg más illusztrációk babonákon alapultak” – mondja Bradbeer.
Béke, öröm, egészség: ez áll a homáron lovagló egér papírján az 1880-as képeslapon (Forrás: Hulton Archive/Getty Images)
A népszokások tehát sok viktoriánus karácsonyi képeslap tervezését befolyásolták. A brit folklórban például a vörösbegy és ökörszem szent madárfajnak számít. John Grossman, a Christmas Curiosities: Old, Dark and Forgotten Christmas (Karácsonyi érdekességek: régi, sötét és elfeledett karácsony) című könyv szerzője azt írja, hogy ezeknek az elhullott madaraknak a karácsonyi képeslapokon szereplő képei „biztosan együttérzést váltottak ki, mivel a karácsonykor halálra fagyó szegény gyerekek történeteire utalhattak”. De a viktoriánus korszakban a tündérek, a titkos helyek és a furcsa lények iránti kulturális érdeklődés hatással volt ezeknek a karácsonyi képeslapoknak az illusztrációjára is.
Szent Miklós lepaktál az ördöggel
Egy, a viktoriánus korszakban népszerű angol legenda szerint Szent Miklós az ördögöt toborozta, hogy segítsen a szállításban (egyébként egy ehhez hasonló legenda itthon máig elevenen él, ám nálunk az ördög formájú figura alakja inkább osztrák területről származik, és mára jelentősen „megszelídült”). A Mikulás és az ördög együtt döntötték el, melyik gyerek volt szemtelen vagy kedves. A különféle álcák alatt megjelenő ördög elrabolta az engedetlen gyerekeket és bottal megverte őket, de a Mikulás mint hátborzongató antihős számos viktoriánus korabeli ünnepi kártyán megjelenik, gyakran az ablakon át kukucskál be, a gyerekek után kémkedik, vagy erőszakosan a zsákjába kényszeríti őket. Az ördög némelyik lapon Krampusznak álcázza magát, és szánkóval száguld el a szemtelennek ítélt, ám láthatóan igencsak kétségbeesett gyerekekkel.
Brit szüfrazsettellenes képeslap 1900 körülről (Forrás: Ken Florey Suffrage Collection/Gado/Getty Images)
A karácsony félelmetesebb ünnep, mint a halloween?
Meglepő módon számos karácsonyi hagyománynak is sötét eredete és magyarázata van. A „jó Vencel király” egy népszerű karácsonyi ének angolszász országokban egy kedves királyról, aki segít egy szegény parasztnak a hóviharban. A legtöbben azonban nem tudják, hogy a dal ihletője egy valós személy volt, aki szörnyű körülmények között lelte halálát. Vencel, Csehország hercege 907-ben született. Apja, I. Bratisláv halála után Vencelt nagyanyja, nevelte kereszténnyé. 935 szeptemberében Vencelt testvére parancsára meggyilkolták. Imádkozás közben többször megszúrták egy lándzsával, és egy templom előtt feldarabolták. A karácsonyi dalokat, köztük a jó Vencel királyt éneklő karácsonyi énekesek ráadásul nem mindig voltak olyan kedvesek, ahogyan az üdvözlőlapokon ábrázolták őket: az 1700-as években az énekesek néha betörték az ajtókat, és ételt és italt követeltek a lakóktól. Thomas Christensen író és történész a Salonban megjelent cikkében elmesélte, hogy a 17. századi énekesek hogyan érkeztek meg az otthonokba bejelentés nélkül, és követelték, hogy a legjobb ételt és italt adják nekik. Időnként erőszakkal és nemi erőszakkal fenyegetőztek, megsemmisítették a tulajdont, és a dalokat ilyen szövegekkel énekelték:
Azért jöttünk ide, hogy érvényesítsük a jogunkat/És ha nem nyitod ki az ajtót/A földre fektetünk.
A dolog odáig fajult, hogy az 1700-as évek elején egy miniszter is tiltakozott a karácsony megünneplése, különösen az éneklés gyakorlása ellen. Arra panaszkodott, hogy az éneklés „lázadásra, paráznaságra és a bujaságra” készteti az embereket.
A kanadai szarvasvadászok karácsonyi képeslapja 1888-ből (Forrás: Transcendental Graphics/Getty Images)
Szintén meghökkentő információ, hogy a karácsonyi partik valójában vad pogány ünnepekre vezethetőek vissza. A karácsonyt nem mindig december 25-én ünnepelték, Jézus születésének dátumát csak a 3. században határozták meg erre az időpontra, és ezt megelőzően Krisztus születését legalább három különböző időpontban jelölték meg: március 29-én, január 6-án és valamikor júniusban. Az Encyclopedia Britannica szerint december 25-e nagyjából egybeesik a római Saturnalia ünnep és a téli napforduló dátumával. Ez az ősi ünnep a féktelen italozással és a rabszolgák és gazdáik közötti szerepcserével járt. Az iskolákat bezárták, a bűnözőknek megengedték, hogy tomboljanak, és a gazdagokat arra ösztönözték, hogy ajándékozzanak a szegényeknek, hogy elkerüljék a rablást. Emellett a december 25. a győztes napisten, Sol invictus ünnepe volt a római időkben.
Bár ma úgy tudjuk, hogy karácsonykor a fagyöngy alatt csókolózni kell, hogy szerencsés legyen a kapcsolatunk és a gyermekáldás se maradjon el, ennek a hagyománynak is sötétebb eredete van. A druidák a barátság jelének tekintették ezt a növényt, ezért Angliában a vallási vezetők betiltották használatát. Később azonban a York Minster Church az Egyesült Királyságban minden télen különleges „fagyöngy-istentiszteletet” kezdett tartani, ahová a város bűnözői eljöhettek egy fagyöngy szálat hozva, és kegyelmet kaphattak vétkeikért. Nem véletlen, hogy ma is lehet látni fagyöngyöt néhány templom oltárán az ünnepi időszakban. Hasonlóképp a kandalló felé akasztott zokni és harisnya eredetének is sokkal szomorúbb jelentése van, a szokás eredete a betegségekről és a szegénységről szóló határozottan komor történetekből eredhet.
1866 (Forrás: Heritage Images/Getty Images)
A dolgok tehát nem mindig olyanok, mint amilyennek elsőre tűnnek: sok hagyomány és szimbólum annyira eltávolodott eredeti jelentésétől, hogy mai szemmel egészen bizarr színezetet kap, vagy épp fordítva: mára cuki és giccses karácsonyi szokássá válik. És ki tudja, milyenné válik a jövőben egy ma még teljesen rendben lévő szokás, kép vagy illusztráció. Ma az elektronikus kommunikáció és a közösségi média térnyerése ellenére évente több milliárd karácsonyi képeslapot vásárolnak és cserélnek ki világszerte. Bár nem is gondolnák, de ezek a képeslapok a populáris kultúra műalkotásai, amelyek feltárják az adott kor grafikai, irodalmi és társadalmi trendjeit, így nemcsak vizuális élvezetet, de fontos történelmi információkat is nyújtanak – még akkor is, ha ezt az információt elhullott madarak és gonosz békák szimbolizálják.
