Nyolc kisbabát ölt meg egy év leforgása előtt egy nővér egy brit kórház újszülöttosztályán, fiúkat és lányokat vegyesen. 2018-ban vették őrizetbe, most jelent meg a bíróságon, a gyomorforgató történetet megírtuk mi is. Azóta kiderült, további tíz babát kezdett el módszeresen megbetegíteni, hogy ezzel a halálukat okozza; ők szerencsére megúszták, de így is évekig tartott, mire az egyébként jóhírű kórház dolgozói, majd a rendőrség összerakta, hogy valami nem stimmel Lucy Letby körül, egészen addig betudták szerencsétlen véletlenek összjátékának, hogy hirtelen megugrott az osztályon a halálozási ráta.
Lucy Letby (Fotó: swns/Profimedia)
Bármilyen abszurd is, az nagyjából érthető, miért tartott ilyen sokáig lebuktatni a szenzációhajhász médiában hatásvadász eufemizmussal csak fekete angyalként emlegetett jellegzetes sorozatgyilkos-alfaj legújabb képviselőjét, azt azonban már nehezebb megfejteni, miért akar bárki csecsemőket gyilkolni. Érdemes azonban megpróbálni, már csak azért is, mert tényleg visszatérő szereplői a híreknek a kórházakban vagy azon kívül beteg embereket gyilkoló nővérek, ápolók és orvosok. Elmesélünk pár horrorsztorit (egy közülük ráadásul itthon játszódik), amelyeknél már csak a mögöttes pszichológiai magyarázatuk hátborzongatóbb, szóval innentől kezdve kizárólag erős idegzetűek olvassák!
Fekete angyal, vagy halál angyala: így hívjuk azokat az egészségügyi dolgozókat, akik „eutanáziában” részesítenek betegeket. Nemcsak a bűnügyrovatok kedvelt témái ők, hanem a filmeké is: a kifinomult modorú, megnyerő (és általában fehér bőrű) orvos, nővér, aki titokban betegeket gyilkol, szinte bármilyen forgatókönyvet elvisz a hátán. Arról nem is beszélve, hogy még romantizálni is könnyű azt, amit csinálnak, hiszen a legtöbben közülük azzal kerülnek be a hírekbe, hogy végstádiumban lévő betegeket, haldoklókat „segítettek” a halálba, tehát csak jót akartak – miközben erről, mint megmutatjuk mindjárt, szó sincs. A többségük egyszerű gyilkos, és ha esetleg mégis megkegyelmeznek áldozataiknak, azt sem kíméletből teszik, vagy mert meggondolták magukat.
Lucy Letbyről még annyit, hogy megnyerő külsejű, kedvesen mosolygó nővér volt, még egy jótékonysági kampány arcaként is szerepelt a médiában pár éve, sokáig tehát senki nem gyanakodott rá. Az egészségügyben garázdálkodó gyilkosoknak ez az első nagy trükkjük: bértábla ide vagy oda, társadalmi státuszuk stabil, megbecsültek, az emberek pozitív hősökként tekintenek rájuk.
Ráadásul áldozataik eleve betegek (akár úgy, hogy ők betegítik meg őket), azaz könnyű elleplezni a gyilkosságot. Arról nem is beszélve, hogy a (sorozat)gyilkos a köztudatban férfias „szakma” (teljes joggal, hiszen valóban nagyon kevés köztük a nő), a fekete angyaloknak pedig a fele nő, az „irgalmas”, azaz az „eutanáziát” gyakorló gyilkosok közt pedig egyenesen főleg nőket találunk. Így nem csoda, ha senki sem gyanakodott a kedves, fiatal nővérre, ahogy az sem csoda, hogy a fekete angyalok a leghatékonyabb sorozatgyilkosok: általában már több tucat áldozatuk van, mire elkapják őket, de az sem ritka, hogy száz körül járnak.
A szakirodalom három csoportját különböztetni meg a fekete angyaloknak, akiket főleg errefelé hívnak így, az angolszász sajtóban angel of death-ként, azaz a halál angyalaként emlegetik őket. (Ez nem összekeverendő a Slayer méltán népszerű slágerével, az valami egész másról szól.) Az első az „egyszerű” pszichopata sorozatgyilkos, aki abban leli örömét, hogy válogatott módszerekkel és sebességgel végzi ki magatehetetlen, beteg áldozatait; pontosabban abban, hogy ő rendelkezik élet és halál felett, azaz ő döntheti el, kit hagy életben és kit öl meg.
Az pedig különösen izgalmas számára, hogy mindezt mindenki szeme láttára teszi, úgy, hogy környezetének fogalma sincs, mi történik.
A második csoport már érdekesebb, legalábbis a média számára: ők a szűk értelemben vett fekete angyalok, akik azért érdemlik meg ezt a magasztos kitételt, mert (legalábbis saját kifacsart értékrendjük szerint) jót cselekszenek akkor, amikor a szenvedőket megszabadítják a kínjaiktól, és ezzel a családjaiknak is segítenek. (Persze anélkül, hogy erről megkérdeznének bárkit is.) Azt hiszik, eutanáziát végeznek, ami persze nem igaz: az törvényes keretek közt, az érintettek beleegyezésével történik, ráadásul a világ nagy részén, például Magyarországon is illegális. Ők azok, akik szentül hisznek benne, hogy nincs baj azzal, amit csinálnak, és a külvilág legfeljebb azért ítélkezik felettük, mert nem értik, milyen nehéz ez. Visszatérő motívum a gyerekkori súlyos trauma, és az, hogy legalább az egyik szülő krónikus, gyógyíthatatlan beteg volt. Félreértés ne essék: súlyos személyiségzavarral küzdenek ők is, a valósággal pedig, hogy is mondjuk, kreatív viszonyt ápolnak.
A harmadik típust a szakirodalom malignant saviorként, azaz gonosz megmentőként emlegeti. Ők azok, akik nem akarják megölni az áldozataikat, „csak” addig mérgezni, amíg életveszélyes állapotba kerülnek, hogy aztán az irányítást átvéve „megmentsék” őket. Mivel képzett egészségügyi dolgozóként eleve ők idézték elő a vészhelyzetet, elég jó sikerességi rátával ténykednek, igaz, becsúszik egy-két hiba is, azaz áldozatuk valóban meghal. Ilyenkor általában elszántan küzdenek, hogy újraélesszék őket, nehogy bárki gyanút fogjon. A cél természetesen az, hogy hősként ünnepelje őket a környezetük – igaz, ezt a végtelenségig nem folytathatják, hiszen elég furcsán venné ki magát, ha évekig minden héten három embert, aki addig jól volt, megmentenének. Ezen furcsa viselkedés mögött általában egy jól körülhatárolható pszichés zavar áll, a Münchausen by proxy (kivetített Münchausen-szindróma). Kivetített, azaz az illető nem saját magát betegíti meg (leegyszerűsítve: a figyelemért és a szeretetért), hanem mást, általában hozzá közel álló személyt, gyakran anyaként a saját gyerekét; ha mindezt fekete angyalként teszi, akkor a kórházban betegít és „ment” meg betegeket, egyiket a másik után, amíg le nem bukik.
Bár nem írták le sehol, de gyanítható, hogy a hírben szereplő nővér, Lucy Letby nem münchausenes és nem is „irgalmas” fekete angyal; egyszerűen örömét lelte benne, hogy gyerekeket gyilkol. Ezzel a típussal találkozunk a leggyakrabban a hírekben, a legextrémebb, már-már regényes példa azonban nem is a közelmúltban ténykedett, hanem 130 éve: a világ első ismert fekete angyaláról, Jane Toppanról van szó. A róla szóló történetek nyilván túlzóak; még szép, ennyi idő éppen elég volt ahhoz, hogy az utókor legendásítson egy elvetemült gyilkost, de a tényanyag is éppen eléggé beszédes. A Jolly Jane-ként elhíresült Toppannak már a gyerekkora is sorozatgyilkos-gyanús: anyja hosszas szenvedés után, tuberkulózisban halt meg, amit ő kisgyerekként végignézett, alkoholista, bántalmazó (egyébként szabó) apja pedig szép lassan teljesen megőrült, aminek a csúcspontja az volt, hogy összevarrta a saját szemhéját, de csak miután beadta két lányát egy hírhedt, elmegyógyintézetként is működő árvaházba, és többé feléjük se nézett. Innen fogadta örökbe a lányt a gondoskodó Toppan-család, szerették, taníttatták, így lett a fiatal, okos és elragadó Honora (aki később éppen az éles esze miatt kapta meg a Jolly Jane becenevet, ami rá is ragadt) nővértanonc.
Jane Toppan (Forrás: Getty Images)
A bostoni kórházban, ahol rezidensként kezdte a pályáját, hamar elkezdte kiválasztani kedvenc betegeit, általában az idős, magatehetetlen páciensek élvezhették kegyeit. Morfiummal és atropinnel kísérletezett rajtuk, miközben a lehető legkedvesebben viselkedett velük. Meghamisította a kórlapokat, és saját magának jegyzetelte, mit művelnek a drogok az idegrendszerükkel. Eközben gyakran be is bújt melléjük az ágyba. Később megmérgezte a főbérlőjét, saját mostohanővérét, majd egy egész családot eltett láb alól, miután beköltözött hozzájuk ápolóként. Az egyik túlélő családtag gyanút fogott, boncolást kért; még a századeleji, mai szemmel kezdetleges módszerekkel is rögtön kimutatták, hogy az elhunytak szervezete tele van csak egészségügyi dolgozók számára hozzáférhető kemikáliákkal.
Toppan végig ragaszkodott hozzá, hogy beszámítható és nem elmebeteg; főleg azért, mert tudta, ha őrültnek nyilvánítják, élete végéig bent tartják egy szanatóriumban, ami a halálnál is rosszabb. Azt azért részletesen elmesélte, hogy szexuális élvezetet jelentett neki nézni, ahogy áldozatai szemei üvegessé válnak, utolsó perceikben pedig simogatta és tapogatta őket, miközben azt leste, hol távozik a lélek a testükből. A bíróságnak több se kellett: elmebetegnek nyilvánították és élete végéig sárgaházban vegetált.
Magyarország eddigi egyetlen elítélt fekete angyala a nemzetközi „mezőnyből” is kiemelkedik, többek között éppen azért, mert Faludi Tímea tipikus, már-már tankönyvi kegyeshalál-osztó volt: talpraesett, aktív, lelkes nővérként tartották számon a Nyírőben, ahol az ezredfordulón dolgozott, igaz, kicsit furcsa sztorijai voltak és nehezen barátkozott. Különösebb titkot nem is csinált abból, hogy önkényesen ad be injekciókat súlyos vagy végstádiumú betegeknek, ám az egyik ilyen eset után a rendőrség rejtett kamerákkal kezdte figyelni. Bár nem találtak semmit, mégis őrizetbe vették.
A sztori éppen itt, a kihallgatások kezdetén vált érdekessé. A korabeli tudósítások és hivatalos jelentések például kiemelték, hogy első körben azt állította, 21 haldokló, idős beteget segített át a túlvilágra morfinnal vagy seduxennel kevert káliuminjekciókkal. A nyomozás nem igazolta ezt a magas számot, és később Faludi is visszavonta a vallomását, ám a bíróság hét beteg esetében igazoltnak találta közreműködését. Későbbi, állandóan visszavont, módosított, toldozott-foltozott vallomásaiban volt szó nyolc, öt és három áldozatról is; a nyomozást nehezítette, hogy a legtöbb holttestet már elhamvasztották, és hogy lehetetlen volt megállapítani, hogy az eleve nagyon súlyos állapotban lévő betegek a nővér injekcióitól haltak-e meg (korábban).
Faludi Tímea az ítélet indoklását hallgatja (Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
Egészen beszédes az elsőfokú bíróság (ahol kilenc évre ítélték) indoklása:
Faludi hazudozásaival kapcsolatban a bíróság arra az álláspontra jutott, hogy a korábbi hazugságai, amikor például azt mondta a munkatársainak, hogy férjhez ment, azt a célt szolgálták, hogy könnyebben be tudjon illeszkedni, ugyanolyannak tűnjön, mint egy átlagos ember. A betegek életének megrövidítése azonban nem ilyen, tehát abból, hogy korábban sokat hazudott, nem következik, hogy a beismerő vallomásakor is hazudott volna. A bíró szerint a Nyírő kórház volt nővérének nagy fokú empátiája van, ami istenségtudattal párosult, és hol a beteg, hol az orvos szerepébe képzelte magát.
A szakértők végül megállapították, hogy pszichopátiás, szociopátiás (ezzel a bíró által említett empátia nem teljesen tűnik rendben lévőnek), időnként infantilis, de az elmeorvos teljesen beszámíthatónak találta. Faludi nyolc év fegyházat kapott. Szabadulása után műkörmösként kezdett dolgozni, specialitása a gombairtó körömzselé – legalábbis erre jutott a bulvármédia, aki 2014-ben talált rá a profiljára. Amikor pedig éppen nem pedikűrösködött, ilyeneket posztolt a Facebookra:
A siker nem más, mint bátorság, hogy az élet minden percét a lehető legteljesebben éljük, a lehető legtöbb tapasztalatot, élményt nyerve ki belőle. A siker azt a bátorságot jelenti, hogy merünk hibázni, viaskodni, változni, fejlődni és merjük vállalni az emberi léttel járó sok-sok ellentmondást. A siker azt jelenti, hogy merünk hűek maradni önmagunkhoz.
Ha eddig lett is volna tanulsága a történetnek, ezek után biztosan nincs.
