Északi-Szentinel-sziget
A hivatalosan Indiához, azon belül is az Andamán- és Nikobár-szigetcsoporthoz tartozó Északi-Szentinel-sziget valószínűleg a világ legismertebb, egyúttal legmisztikusabb tiltott szigete: ez az aprócska, kb. 60 négyzetkilométer kiterjedésű, buja vegetációval borított kis földdarab a civilizáció előtti világ utolsó érintetlen darabja. Őslakosai, a szentinelézek szélsőségesen bizalmatlanok, sőt ellenségesek minden idegennel szemben, és még a környező szigeteken élő törzsekkel sem tartanak fent semmiféle kapcsolatot. Épp ezért túl sokat nem is tudunk róluk: halászó, vadászó, gyűjtögető életmódot folytatnak, kőből készült tárgyakat használnak, nyelvük teljesen ismeretlen, írott kultúrájuk nincs, összlétszámukat illetően pedig tényleg csak találgatások vannak, ötvenen éppúgy lehetnek, mint akár négyszázan.
Az mindenesetre biztos, hogy aki megpróbál behatolni a területükre, azt vagy elkergetik, vagy megölik; esetleg ha úgy ítélik meg, hogy nem bírnának a túlerővel – mondjuk a brit haditengerészet fegyvereseivel, akik 1880-ban szálltak partra Északi-Szentinelen -, akkor meg bevetik magukat az erdőbe, és nyomtalanul eltűnnek a fák között. Az indiai törvények értelmében szigetet 1956 óta tilos hat kilométernél jobban megközelíteni, és azóta csak néhány – mellesleg nem különösebben eredményes – tudományos expedíció kapott zöld utat a hatóságoktól. Persze nagy ritkán akadnak olyanok is, akik megpróbálják kijátszani a tiltás, és annak rendszerint nincs jó vége: a szentinelézek legutóbb 2018-ban öltek meg egy küldetéstudatos amerikai misszionáriust, aki környékbeli halászokkal segítségével jutott el a szigetre (erről az esetről itt írtunk).
Északi-Szentinel-sziget madártávlatból (fotó: Wikipedia)
North Brother sziget
A New York-i East Riveren, Bronx és a Rikers-sziget között található, nagyjából a Margit-szigettel megegyező nagyságú North Brother egy horrorfilmbe illően rémisztő kísértetfalu, ahol nemhogy éjszaka, de még napközben sem szívesen tartózkodnánk; még szerencse, hogy amúgy is tilos itt kikötni. A sziget egészen 19. század végéig lakatlan volt, majd egy járványkórházat költöztettek ide, ahol fertőző betegségekben szenvedő pácienseket kezeltek. Leghíresebb lakója a tífuszt okozó baktérium első ismert tünetmentes hordozója, Mary Mallon, vagyis Tífusz Mary volt, aki a századforduló környékén elején szakácsnőként dolgozva több tucat embert betegített meg tudtán kívül. Az általa okozott első járvány kitörése után három évet töltött karanténban North Brotheren, és amikor végül kiengedték, visszament a munkájához, és még több embert betegített meg. Mary-t 1915-ben akarata ellenére visszaküldték a kórházba, ahol 1938-ban bekövetkezett haláláig élt.
North Brother sziget (fotó: Wikipedia)
Aztán a karanténkórházat bezárták, és II. világháború miatt kialakult súlyos lakáshiány alatt ideiglenesen a frontról visszatért fiatal katonákat szállásoltak el itt a családjaikkal együtt. A ’40-es évek végére a sziget ismét elnéptelenedett. Pár évvel később North Brotheren egy rehabilitációs központot nyitottak, ahol drogfüggő fiatalokkal foglalkoztak , de ez sem tartott sokáig, ugyanis az intézményt a sorozatos botrányok – a betegekkel való embertelen bánásmód, korrupció stb. – hatására a hatvanas évek elején megszüntették. Azóta a szigetnek nem volt állandó lakója, egy idő után pedig a nagyközönség előtt is lezárták: azóta afféle madárrezervátumként működik, gémek, kócsagok és más nyakigláb vízimadarak kószálnak az egykori karanténkórház és a drogrehabilitásciós intézet rohamosan pusztuló romjai között.
Poveglia
A Velencétől (mármint az olaszországi Velencétől) nem messze fekvő Poveglia nevű szigetecske, ha lehet, még sokkal nyomasztóbb és hátborzongatóbb, mint North Brother, noha távolról nézve egészen kellemes helynek is tűnhet. A 18. század második felétől kezdve egészen 1814-ig használták bubópestises betegek elkülönítésére, és a karanténállomás alig pár évtizedes működése alatt állítólag kb. 150-200 ezer ember lelte itt a halálát, valószínűleg meglehetősen nyomorúságos körülmények között: bizonyos becslések szerint a szigetet fedő talajréteg úgy nagyjából ötven százaléka emberi maradványokból áll.
Poveglia (fotó: Wikipedia)
A huszadik században aztán tovább folytatódott Poveglia horrorisztikus története: 1922-ben a szigeten egy olasz ideggyógyász nyitott elmegyógyintézetet, ahol brutális, illetve időnként teljesen értelmetlen műtéteket és kísérleteket végzett a betegeken, majd végül ő is öngyilkos lett – legalábbis így szól a városi legenda, amelyben alighanem van némi igazság (már csak azért is, mert az elmegyógyintézetek többségében akkoriban tényleg borzasztó állapotok uralkodtak). Bár voltak tervek arról, hogy valamit kezdenek Povegliával, egyelőre ebből nem lett semmi: a szigetre a belépés – hivatalosan – jelenleg is tilos, igaz, a szellemvadászok és egyéb borzongani vágyó turisták a hírek szerint előszeretettel lógnak be a leginkább a Silent Hill nevű népszerű horrorjáték díszleteit idéző olasz kísértettanyára.
Surtsey
Surtsey 16 nappal a kitörés kezdete után (fotó: Wikipedia)
Az Izland partjaitól délre található Surtsey a világ (egyik) legfiatalabb szigete, amely egy 1963 és 1967 között tartó vulkánkitörés következtében jött létre, és azóta kizárólag tudományos célokra hasznosítják, azaz a kutatócsoportok kivételével senki nem teheti be ide a lábát. Ami érthető, hisz nem mindennap adatik meg a tudósoknak, hogy egy szigetet a keletkezésének pillanatától kezdve tanulmányozhassanak, és megfigyelhessék, hogyan fejlődik az ökoszisztéma emberi beavatkozása nélkül (illetve minimális emberi beavatkozás mellett).
Ilha da Queimada Grande
Fotó: Profimedia
A Brazíliához tartozó Ilha da Queimada Grande, azaz a “Kígyósziget” (ami nem keverendő össze az orosz-ukrán háborúban is fontos szerepet kapó Kígyó-szigettel) egy ritka, halálos mérgű kígyófaj, az arany lándzsáskígyó uralkodik. Bizonyos – meglehet, kissé túlzó – becslések szerint a 43 hektáros sziget minden négyzetméterére egy-öt darab kígyó jut. Ezek a viperafélék főként a szigetet látogató vándormadarakat fogyasztják, és elég erős a mérgük ahhoz, hogy még azelőtt végezzenek zsákmányukkal, hogy az elrepülhetne. A kígyók annyira veszélyesek (másfelől pedig annyira veszélyeztetettek), hogy a brazil kormány csak az Állami Környezetvédelmi Hivatal tudósainak és kutatóinak engedélyezi a szigetre való belépést – és ők is csak egy szakképzett orvos társaságában jöhetnek, biztos, ami biztos.
