A Kígyó-sziget története

Az orosz invázió első napján, február 24-én történt a Kígyó-szigeti csata, vagy mondjuk Kígyó-szigeti incidens szinte azonnal valamiféle mitikus küzdelemmé magasztosult, valamint a hősies és romantikus (mármint a kifejezés 19. századi értelmében véve romantikus) ukrán nemzeti ellenállás egyik fő szimbólumává emelkedett; kétszáz évvel ezelőtt biztos írt volna valaki róla egy szép verses regényt. A történet röviden: egy orosz hadihajó megadásra szólította fel a szigeten állomásozó tizenhárom ukrán katonát, mire ők ahelyett, hogy feltett kézzel előjöttek volna a bunkerből, inkább elküldték a hódítókat, nos, a faszba.  A hír eleinte úgy járta be a médiát, hogy az oroszok erre válaszul lebombázták a szigetet, majd elfoglalták, a tizenhárom bátor védő pedig posztumusz megkapta az Ukrajna hőse kitüntetést. Azóta kiderült, hogy valószínűleg nem haltak meg, hanem fogságba estek, ám ettől maga a történet nem sokat veszített az erejéből, ráadásul az „orosz hadihajó, húzz a faszba” (ami tényleg elhangzott) már most simán akkora klasszikus, mint az eb ura fakó, az emlékezz Alamóra, a Tenno Heika Banzai, az ugyancsak jelentős ukrán kultúrkincsnek számító „te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája” meg a többi örökzöld háborús-szabadságharcos aranyköpés, beszólás és csatakiáltás.

Ezzel szemben az esemény helyszíne, azaz maga a Kígyó-sziget első pillantásra nem tűnik egy különösebben izgalmas helynek. Ez egy aprócska – kb. két margitszigetnyi nagyságú –, meglehetősen kopár, sziklákkal csipkézett földdarab a Fekete-tengeren, úgy 40-50 kilométerre a partoktól. Bár hivatalosan Ukrajnához tartozik, Romániához valamivel közelebb esik légvonalban, szóval  a két félnek a nem is annyira távoli múltban voltak azért kisebb-nagyobb területi vitái, de hát ez már csak így megy; a tengeri hatalmak (pontosabban: a nagy vizek mellett fekvő országok) valamiért imádnak teljesen érdektelen sziklákon meg szigetecskéken civakodni. A Kígyó-sziget egyetlen települése, Bile meg inkább katonai bázis, semmint valami hívogató kis isten háta mögötti falucska (eleve azért is alapították 2007-ben, hogy borsot törjenek a románok orra alá). Ráadásul még kígyók sem élnek itt, sajnos.

A Kígyó-sziget madártávlatból (Fotó: Wikipedia)

Azonban a sziget korántsem olyan jelentéktelen, mint azt gondolhatnánk; és még csak nem is azért, mert viszonylag fontos stratégiai támaszpontnak számít a Fekete-tengeren. Hanem például azért,

mert Thetisz, a tengeri nimfa, a vizek istennője, a leghíresebb néreida itt temette el egyetlen fia, Akhilleusz földi maradványait (meg Patrokloszét), és emelt kegyhelyet a tiszteletére.

Legalábbis a görög mitológia szerint. A régi görögök még Leuké, azaz fehér sziget néven ismerték ezt a barátságtalan kis sziklaképződményt, melynek keletkezéstörténetéről egyebek mellett az ókori szofista bölcs, Filosztratosz Héroikosz című munkájából tudhatunk meg izgalmas részleteket. Eszerint Akhilleusz és Trójai Helené (vagy Spártai Helené) haláluk után héroszokká váltak, avagy megistenültek és reménytelenül egymásba szerettek. Azonban a földön nem akadt számukra hely, ahol együtt lehettek volna (ennek részben az lehetett az oka, hogy ugyebár meghaltak). Thetisz ezért megkérte egykori udvarlóját, Poszeidón istent, hogy teremtsen számukra egy kis zugot a tengeren, ahol a szerelmesek holtukban végre boldogságot lelhetnek: ez lett tehát Leuké, a Fekete-tenger fehér szigete. Akhilleusz és Helené fényes másvilági menyegzőt tartottak itt Poszeidón, Amphitrité  és a néreidák részvételével, majd berendezkedtek a békés és zsibbasztó örökkévalóságra; a sziget hófehér madarai pedig a szolgálatukba szegődtek. Bár a görög és a barbár tengerészek gyakran kikötöttek Leukén, az éjszakát kevesen merték ott tölteni, ugyanis ilyenkor a nevezetes szellemházaspár rendszerint részegen dalolászott Trója bukásáról, ami az avatatlan fülek számára bizonyára elég ijesztőnek tűnhetett.

A haldokló Akhilleusz szobra (Fotó: Wikipedia)

De egyéb furcsaságok és hátborzongató észlelések is előfordultak Leukén. Akadtak hajósok – és ezt ugyancsak Filosztratosztól tudjuk – akik kardcsörtetést, csatakiáltásokat és lónyerítést hallottak a szigeten: vélhetően azért, mert korábban vad amazonok szálltak itt partra a lovaikkal együtt, akikkel Akhilleusz igen szokatlan módon bánt el. Puszta jelenlétével úgy megfélemlítette a hátasokat, hogy azok levetették magukról az amazonokat, majd összetaposták őket, fogaikkal feltépték a hasfalukat, és felfalták a belső szerveiket. Az emberhústól megrészegült kancák aztán fékezhetetlen tombolásba kezdtek, végül pedig a vízbe vetették magukat. Hát, igen.

Leukén állítólag még egy hasonlóan brutális gyilkosság is történt. Úgy mesélik, hogy Akhilleusz egyszer megbízott egy kereskedőt, hogy hajózzon el Ílionba, és hozzon el neki egy bizonyos trójai lányt, aki egy közelebbről meg nem nevezett úr szolgálója volt. Mikor a kereskedő megkérdezte, hogy miért van szüksége erre a rabszolganőre, Akhilleusz így felelt: „Azért, idegen, mert ez a lány Hektor örököse, Priamosz és Dardanosz vérvonalának utolsó sarja”. A kereskedő abban a hiszemben, hogy Akhilleusz csak a kedvét akarja tölteni a lánnyal, megvásárolta a rabszolgát, és visszatért a szigetre, amiért cserébe pazar jutalomban részesült, és egy teljes éjszakán keresztül élvezhette Leuké urának és úrnőjének szívélyes vendégszeretetét. Hajnalban aztán Akhilleusz azt parancsolt neki, hogy vitorlázzon el isten hírével, a lányt pedig hagyja a parton. A kereskedő így is tett: alig távolodott el hajójával a szigettől, amikor fülét megcsapta a rabszolganő vérfagyasztó sikoltozása: Akhilleusz ugyanis módszeresen, végtagról végtagra haladva szó szerint darabokra szaggatta egykori ellenségeinek egyetlen élő leszármazottját.

Kapcsolódó cikkeink:

• A világ legmagányosabb szigetének lakói arról sem tudtak, hogy kitört az első világháború
• Egy isten háta mögött kis sziget, ahol a vadlovak uralkodnak
• 24 dollárért vették meg Manhattant az első tulajdonosai