Nicholas Nixon amerikai fotós leginkább a „The Brown Sisters” / A Brown nővérek című fotósorozatáról ismert, amely május 29-ig megtekinthető a Mai Manó házban. Az első képet 1974-ben fotózta, ám ezt nem tartotta elég jónak, a következő évben azonban elkészítette a sorozat első darabját, és innentől kezdve minden évben lefotózta feleségét, Bebe-t három húgával, Mimivel, Laurie-val és Heatherrel együtt. A nők mindig ugyanabban a sorrendben jelennek meg, a változás mégis szemmel látható: az egykor hamvas bőrű és tüzes tekintetű nők évről évre egyre fáradtabbak, és talán bölcsebbek lesznek. Az immár 45. éve tartó (az utolsó fotó 2020-ban készült – a szerző.), világszerte bemutatott sorozat erejéhez hozzátartozik, hogy számvetésre kényszerít, hiszen a projekt elgondolása – a fotósorozatból lassanként kirajzolódó halandóság folyamata –mindannyiunk közös sorsa.
Unalom szülte ötlet
Szilárdak, sztoikusak és rendíthetetlenek, mégis tele vannak érzelmekkel Nicholas Nixon fekete-fehér fényképei. A Brown nővérek azért is lenyűgöző, mert a tipikus családi fénykép szigorúan formális, gyönyörűen kivitelezett változata – bár a galéria falain lóg, nem pedig egy fotóalbumban. „A sorozat az unalomból nőtt ki – mondta Nicholas Nixon a még mindig folyamatban lévő, hosszú távú portréprojektjéről. – Hétvégén lementünk meglátogatni BeBe szüleit. Kicsit unalmas volt, sok társasági élet, minden nap elvárták, hogy megjelenjünk vacsorázni… Baráti elkeseredettségből azt mondtam: »Csináljunk egy képet«– emlékszik vissza Nixon. – Ezek a képek a gyönyörű, erős nők iránti kíváncsiságból és irántuk való rajongásból születtek, akik először beengedtek az életükbe, megengedték, hogy képet készítsek róluk, majd csatlakoztak hozzám ebben az évenkénti hagyományban, átmeneti rítusban.”
Fotó: Nicholas Nixon
Nixon 1970-ben ismerte meg BeBe-t, amikor a fotós 21, a nő pedig 20 éves volt. A következő évben összeházasodtak. 1974 augusztusában elkészítette első csoportos portréját a nővérekről, de elvetette, mint alapvetően érdektelen ötletet. Az első portréfotó, amely a harmadik – bővített – kiadásban megjelenő The Brown Sisters című könyvében jelent meg, 1975-ből való, és négy sugárzó arcú fiatal nőt ábrázol, akik egyenként eltérő arckifejezéssel néznek a kamerába.
A következő évben Nixon a sorozatot meghatározó és azóta is jellemző sorrend mellett döntött, így balról jobbra Heather, Mimi, BeBe és Laurie látható. Azt is elhatározta, hogy 8×10 inches kamerát használ állványon és fekete-fehér filmet. Ez azóta is így van. Érdekes módon a nővérek döntenek minden egyes képről, minden évben ők választják ki közösen a sorozat aktuális fotóját.
Vajon mi történhet közben a szereplőkkel?
A sorozatnak rendkívüli ereje lett, hiszen a fényképezés azon egyedülálló jellegzetességén nyugszik, hogy képes megragadni az idő múlását, és ezzel együtt az emberi öregedés, a halandóság lappangó árnyékát. „Mindannyian tudatában vagyunk annak, hogy múlik az idő, mégsem vesszük észre, hogy telik – mondta a fotós egy interjúban. – A nővérek láttán sok ember megbízható jelzést kap arról, hogy eltelt egy év.”
Fotó: Nicholas Nixon
Amikor az első portrét készítette, Mimi 15, Laurie 21, Heather 23, BeBe pedig 25 éves volt. A 10 éves korkülönbség a legfiatalabb és a legidősebb lány között az első fotón még nem olyan drámai, de a következő években egyre inkább szemmel láthatóvá válik. Például 1981-ben Mimi még mindig tinédzsernek látszik, bár már 21 éves, míg BeBe idősebbnek és sápadtabbnak tűnik a másik három nővérhez képest, mintha sokkal többet tapasztalt volna. Ez a dinamika aztán ismét megváltozik a következő év portréján, amelyen BeBe lágyabbnak és könnyedebbnek, míg Laurie és Mimi arca dacosabbnak és keményebbnek tűnik. Néha pedig azt vesszük észre, hogy az idő rohamosan telik, olyannyira, hogy az ember azon töpreng, mi történhetett a szereplőkkel, hogy az arcok hirtelen sokkal idősebbnek vagy szomorúbbnak tűnnek. A feltételezéseink azonban csak feltételezések maradnak, hiszen a fotók mögötti történetekről semmit sem tudunk, a szereplők védik magánéletüket. Talán épp ettől olyan izgalmas az egész, és egyben szomorú is: az 1986 és 1990 közötti időszakban a nővérek fiatalsága lassan elmúlik. Ez a változás A Brown nővérek egyik legerőteljesebb mozzanata, amely azt üzeni,
a 12 hónap csak egy matematikai jelző, igazából nem is az idő múlása, hanem az élet történései miatt öregszünk.
Mégis ez a bizonyos 1986-os fotó a sorozat talán leggyengédebb és legbensőségesebb portréja a testvériségről, bár ahogy öregszenek, úgy tűnik, egyre elmélyül a köztük lévő kötelék, közelebb kerülnek egymáshoz, mi pedig úgy érezhetjük, egyre inkább ismerjük őket, noha nem tudunk róluk semmit.
A sorozat eddigi utolsó portréja 2020-ban készült. A fotón egy Zoom-szerű képernyőfelosztás látható, a négy nővér a saját otthonában van bezárva. Elég egy váratlan esemény, egy világjárvány, és megáll az addig 45 éven át zajló folyamat. Vajon folytatódik? Ki tudja.
Az elmúlás fotói
Nicolas Nixon legjobb fotójának mégis egy egészen más témájú, ám hasonlóan részletgazdag és drámai alkotást tartanak. A Nixon által fémjelzett People with AIDS című sorozatban a művész tizenöt férfit követett nyomon a betegség tragikus lefolyásában, az 1980-as években, amikor az AIDS még olyan volt, mint a pestis: ha elkaptad, szinte egészen biztos, hogy meghaltál. Nixon elmondása szerint is abban az időszakban senkivel nem találkozott, aki öt évnél tovább élt volna a megfertőződés után. Fotói érzékenyen, de megalkuvás nélkül, keményen és naturalisztikusan mutatják meg a betegség előrehaladását azokban az években, amikor az amerikai kormány és az egészségügyi intézmények elhanyagolták a járványt, és válsággá duzzasztották azt.
Az egyik sorozat George Gannettet ábrázolja 1987 októberétől egészen 1989 februárjában bekövetkezett haláláig. Az első fényképeken Gannett látható Providence-ben, Rhode Island állam fővárosában, társával együtt, ahogy simogatja a macskáját, az utolsókon az ágyban fekszik, és láthatóan harcol már a betegségével.
A legjobbnak tartott fotó mégis nem róla, hanem Bob Sappenfiledről készült. A férfit halálos ágyán szülei ölelik át, a fájdalmas téma ellenére a kép tele van szeretettel. Nixon így vall erről:
„Közel kerültem három vagy négy meleg emberhez. Bob Sappenfield volt az egyik. Okos volt, a Harvard-i Kennedy School végzős hallgatója. Könyvekről beszélgettünk, minden létező dologról. A közpolitikában szeretett volna dolgozni, nem csak a melegekkel, hanem az emberi jogokkal is. Úgy vélte, ha magas helyre kerülsz, felülről változtathatsz a dolgokon. Szülei New Orleansból származtak: apja orvos, anyja ápolónő. Kedves emberek voltak. Bobnak volt egy olyan betegsége, amit toxoplazmózisnak hívnak, ami felfalja az agyat. Ironikusnak tartotta, hogy a fertőzés, amit (az AIDS folyományaként) elkapott, az elmével kapcsolatos, míg a csinos fiúk közül sokan Kaposi szarkómát, bőrön lévő csúnya daganatokat kapnak. Használtam egy nagy elektronikus vakut, és egyszer Bob megkért, hogy hagyjam bedugni az ujját a konnektorba, hogy megölje magát. Nem hagytam. De a kétségbeesés ilyen jelei meglehetősen ritkák voltak.”
Fotó: Nicholas Nixon
Mire a sorozat 1991-ben könyvként megjelent, az összes alany elhunyt a betegség miatt. A kiállítás idején a művek erősen ellentétes reakciókat váltottak ki a kritikusok részéről: míg egyesek az AIDS-es emberekkel kapcsolatos sztereotípiák állandósításának és a társadalmi kontextus hiányának minősítették őket, mások empatikusnak, humanisztikusnak és a moralizáló ítéleteket enyhítőnek minősítették a fotókat.
„Tiltakozás támadt a fotók miatt: egyesek számára az AIDS-betegek bármilyen nem pozitív ábrázolása helytelen volt. Jelszavuk ez volt: »Élni AIDS-szel, nem meghalni AIDS-ben.« Nagyon megértem ezt. Nekik az volt a feladatuk, hogy megvédjék baráti körüket és szeretteiket. Az enyém az volt, hogy a lehető legjobb képet csináljam – mondta megrendítő sorozatáról a fotós. Nixon egyébként egyetértett azzal, hogy sorozata miatt sokan esetleg elhatárolódnak majd az AIDS-betegektől. Erre így emlékszik: „Lesoványodott, többnyire meleg férfiak voltak, és majdnem ugyanúgy néztek ki. Olyan, mintha a betegség elvette volna a személyiségüket, és összezsugorította volna őket. (…) Számomra úgy tűnt, hogy ez megkönnyítette azoknak az embereknek, akik nem voltak melegek vagy nem küzdöttek bármilyen bajjal, hogy azt mondják: »Hát ez nem én vagyok…«. Ezért bátorkodtam remélni, hogy egy könyv a szereplőkről, egyéni sorsokról legalább néhány embert megszólít.
Mert ha egyszer megismersz egy egyént, a sztereotípiáid mindig leomlanak.
Nicholas Nixon a bostoni Szépművészeti Múzeumban (Fotó: Yoon S. Byun/The Boston Globe via Getty Images)
Nixont mindig is érdekelte a halandóság, nemcsak AIDS-betegről, de idős emberekről is készített portrésorozatot a 80-as években. És bár A Brown nővérek témája látszólag távol állhat a haláltól, mégis elkerülhetetlenül eszünkbe jut, hogy a négy nő élete évről évre a végéhez közeledik. Ebben a négy idegenben önmagunkat és kibontakozó, elmúló életünket láthatjuk viszont. Az egész projekt felett ott lóg a nagy a kérdés: Mi van, ha az egyik nővér meghal? Nixon vajon folytatja? „Viccelődünk rajta – mondta nemrég a fotós. – De mindenki tudja, hogy minden bizonnyal az lenne a szándékom, hogy örökké folytassuk, bármi is történjen. Először hármat, majd kettőt, aztán egyet fotóznék. Felvetődik persze a kérdés: mi történik, ha én megyek el legelőször? Azt hiszem, majd kitaláljuk, ha eljön az ideje.”
