nlc.hu
Szabadidő
Bosch-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Eljött a pokol Budapestre, mi pedig megnéztük – Bosch-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban

Áprilisban megnyílt „Közép-Európa valaha volt legnagyobb kiállítása Bosch műveiből és művészetéről”, úgyhogy ezt nem hagyhattuk ki: túlvilági látomások, végítélet, ocsmány démonfajzatok, repülő halak és egy hatalmas rózsaszín papucs a Szépműben.

A neves holland történész, Johan Huizinga  legismertebb és legtöbb nyelvre lefordított műve, a 14.-15. századi Európa (pontosabban: Franciaország és Németalföld) kultúrtörténetét bemutató A középkor alkonya részben komoly tudományos munka, részben pedig már-már irodalmi igényességgel megírt – noha kissé szubjektív és csapongó –, meghatározhatatlan műfajú prózai remeklés, amely egyszerre korrajz, arcképcsarnok, esszé-, illetve anekdotagyűjtemény és mi ki tudja, mi minden.

A könyvben ábrázolt világ talán nem különösebben vonzó vagy hívogató, ám annál izgalmasabb: dekadens, szélsőséges, misztikus és ijesztően erőszakos (valamint sokszor nagyon vicces). Torz rémalakok, angyalok, boszorkányok és eretnekek kavarognak egy végtelen haláltáncban, a menny összeér a pokollal, a szent a démonival, hogy aztán minduntalan áttüremkedjen a valóság szövetén, a civilizáció már csak egy apró lépésre áll a totális összeomlástól vagy a nagy újjászületéstől, és mintha mindenki folyamatosan azt ünnepelné, hogy bármikor bekövetkezhet az elkerülhetetlen apokalipszis (vagy pont azt, hogy még nem következett be). Szóval kicsit (vagy nem kicsit) olyan az egész, mint egy Hieronymus Bosch-festmény: sok-sok bizarr és nyugtalanító miniatűrből áll össze a fantasztikus, érthetetlen és rémálomszerű teljes kép, amit mi lenyűgözve és iszonyodva figyelünk.

Hieronymus Bosch - talán autentikus - portréja (forrás: Wikipedia)

Hieronymus Bosch – talán autentikus – portréja (forrás: Wikipedia)

A Bosch-párhuzam ráadásul már csak azért is helytálló, mert a titokzatos németalföldi mester volt a könyvben feldolgozott korszak (korérzés, korszellem stb.) talán legemblematikusabb alkotója, a korabeli művészi törekvések – mondjuk így – afféle betetőzője: a hanyatló középkor emberének félelmeit, szorongásait, tébolyult életörömét és halálvágyát kozmikus súlyú, pszichedelikus látomásokat idézően mozgalmas képeken megörökítő nagy festő. A nevét azonban hiába is keressük (akár online) bő négy évszázaddal később élt honfitársa, Huizinga művében.

Ami egyébként nem is annyira meglepő, mint azt elsőre gondolnánk: egyrészt Bosch tényleg az éra legeslegvégén lépett színre (ennek elsősorban biológia okai voltak, mivel 1450 körül látta meg a napvilágot), szóval nem  Jan van Eyck vagy Rogier van der Weyden kortársa volt, hanem Leonardóé és Michelangelóé, életéről meg ezen kívül egyébként kb. annyit tudunk, hogy a rendkívül hülye nevű ’s-Hertogenbosch-ban született, és itt is halt meg 1516-ban. Másrészt meg 1919-ben, amikor a Középkor alkonya megjelent, művészete éppen nem is volt különösebben divatos vagy közismert. Még kellett pár év – talán egy évtized – ahhoz, hogy az irracionalitás és a racionalitás, az álom és a valóság stb. járatlan határvidékeit szent megszállottsággal kutató szürrealisták (akikről itt írtunk hosszabban) felfedezzék maguknak mint nagy elődöt, és ennek köszönhetően végre a szélesebb nagyközönség is megismerhesse a nevét.

A szürrealisták eredetileg ugyebár a múlttal való teljes leszámolást tűzték a zászlajukra (vagy valami hasonlót), ám ez inkább csak a – kétségkívül hangzatos – szlogenek szintjén valósult meg, Breton és barátai ugyanis előszeretettel guberáltak ki a múlt homályából részben vagy teljesen elfeledett, félreértett, nem a helyükön kezelt művészeket, hogy aztán belőlük építsenek valamilyen új kánont: ilyen volt például a lidércnyomásos Maldoror énekei írója, Lautréamont, a perverz bölcselő Sade márki, Arthur Rimbaud, a francia szimbolizmus Kurt Cobainje, meg egy sor képzőművész a fura zöldségembereket festő Giuseppe Arcimboldótól az egyik óriási kedvencünkig, Monsù Desiderióig. Bosch-t elsősorban Joan Miró és természetesen Salvador Dalí értékelte igen nagyra; utóbbi ezt nyilván akkor sem tudta volna letagadni, ha nagyon akarja (mondjuk nem is akarta).

Bosch: A bolondok hajója - ezt is megnézhetjük eredetiben a Szépművészetiben (forrás: Wikipedia)

Bosch: A bolondok hajója – ezt is megnézhetjük eredetiben a Szépművészetiben (forrás: Wikipedia)

Hieronymus Bosch státusza ma már egészen más, mint akár száz évvel ezelőtt: a régi mesterek közül egyértelműen ő az egyik legnagyobb sztár, képei lemezborítókról, dizájnos lakberendezési tárgyakról, menő ruhákról és kiegészítőkről köszönnek vissza, művészetéért pedig még azok is rajonganak, akiket amúgy sem a németalföldi festészet, sem az egész reneszánszba hanyatló középkor nem különösebben érdekel. Őrületes népszerűségére jellemző, hogy a Szépművészeti Múzeum minden túlzás nélkül korszakos Bosch-kiállítását (Menny és pokol között – Hieronymus Bosch rejtélyes világa, látogatható július 17-ig) körülbelül 10 évbe (!) került összehozni, és bizonyára számos bonyolult művészetdiplomáciai manővert igényelt.

Az eredmény: „Közép-Európa valaha volt legnagyobb kiállítása Bosch műveiből és művészetéről”, illetve „a teljes nemzetközi múzeumi világot tekintve is az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb Bosch-tárlata”, ami azt jelenti, hogy a teljes ismert Bosch-életmű nagyjából felét lehet itt megtekinteni, azaz tíz eredeti festményt (és persze még egy sor más művet is, a Bosch-t inspiráló miniatúrafestők műveitől a nagy számban tenyésző  Bosch-követők és Bosch-imitátorok egészen meggyőző képeiig).

Bosch-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban (fotó: Szépművészeti Múzeum facebook)

Bosch-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban (fotó: Szépművészeti Múzeum facebook)

Sajnos Bosch csúcsműve, egyúttal minden idők egyik legismertebb (és legkönnyebben felismerhető) képzőművészeti alkotása, a Gyönyörök kertje című triptichon – illetve annak középső táblája, a meztelen figurákat és változatos állatseregletet felvonultató, elképesztő részletekben bővelkedő Földi gyönyörök kertje – csak másolat formájában jutott el a Szépművészetibe, mivel az eredeti 1939 óta kirobbanthatatlan a madridi Pradóból. Cserébe viszont ez egy annyira autentikus másolat, hogy már majdnem eredeti; valamikor a 16. század közepe táján készülhetett, és olyan kifogástalan állapotban van, mintha csak most jött volna egy reneszánsz műhelyből.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a Gyönyörök kertje még két (!) másik változatban is megtalálható a tárlaton: egy még korábbi  – valószínűleg nem sokkal Bosch halála után festett -, esztétikusan megrongálódott-roncsolódott  festmény formájában, amelyet Pulszky Ferenc vásárolt a múzeum számára a 19. század végén (szóval ez egy igazi magyar Bosch!), valamint egy káprázatos, a spanyol Habsburgok udvarából származó falikárpitra hímezve (ezen a két szélső tábla is rajta van, úgyhogy tényleg nem maradt bennünk semmiféle hiányérzet).

A Földi gyönyörök kertje (fotó: Szépművészeti Múzeum facebook)

A Földi gyönyörök kertje (fotó: Szépművészeti Múzeum facebook)

Van az a régi, idióta vicc, amiben a szovjet hűtőgyári munkás a gyárból lenyúlt alkatrészekből össze akar rakni magának otthonra egy fridzsidert, de bárhogy is próbálgatja, a végén mindig tank lesz belőle. A kiállítás alapján könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy Bosch is hasonlóan járt: akármit is kezdett el festeni, végül mindig valahogy a pokolnál kötött ki (vagy a repülő halaknál! a kis Bosch-t bizonyára az asztal körül kergették inaskorában, ha nem festett mindenhová repülő halakat). Jó, egy kicsit túlzunk, de azért nézzük csak meg például a Keresztelő Szent János a pusztában című képet: nehéz eldönteni, hogy amit látunk, az egy bájos pásztoridill-e, vagy éppen egy nyomasztó, apokaliptikus látkép. Még az is lehet, hogy mindkettő egyszerre.

Keresztelő Szent János egy báránykával (forrás: Facebook)

Keresztelő Szent János egy báránykával (forrás: Facebook)

Vagy itt van a Túlvilági látomások néven ismert, négy táblaképből álló sorozat: ezek közül kettő ugyan valóban a poklot jeleníti meg, lángokkal, zord sziklákkal, ocsmány démonfajzatokkal és egyebekkel, ám az üdvözültek mennybemenetelét bemutató darab – amelyen valamiféle űrbéli féreglyukba vagy galaktikus örvénybe dobálják bele az angyalok a holt lelkeket – sem kevésbé nyugtalanító. És persze ne feledkezzünk meg a tárlat egyik fő helyén pompázó, groteszk fantáziafigurákkal telepakolt, csodálatos és hátborzongató Utolsó ítélet triptichonról (mármint az ún. brugge-i Utolsó ítéletről, mert létezik egy másik is), ami maga a gomolygó ősborzalom, egy hatalmas rózsaszín papuccsal súlyosbítva; ha negyedóránál tovább bámuljuk, alighanem elnyeli a lelkünket, vagy valami hasonló. Ilyeneket tényleg senki más nem festett akkoriban, és ami azt illeti, később se nagyon.

A bruggei Utolsó ítélet (forrás: Wikipedia)

A brugge-i Utolsó ítélet (forrás: Wikipedia)

Voltaképpen mik is ezek a képek: didaktikus morális példázatok fantasztikus mázzal leöntve? Homályos allegóriák? Összefüggéstelen, kibogozhatatlan hallucinációk? Vagy egyszerűen csak egy megközelíthetetlen zseni végtelen fantáziájának termékei? Hát, erről fogalmunk sincs, de komolyan. Az viszont biztos, hogy ez a világ egyetlen olyan kiállítása (mármint komoly, reprezentatív intézményben tartott kiállítása), ahol olyasféle magyarázó szövegeket olvashatunk a művek melletti kis táblákon, hogy pl.:

„Ezen a vázlaton egy lángoló hajóval keresztezett testű gnómot látunk”.  

És ez itt teljesen normális.

 

Kapcsolódó cikkeink:

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top