Ötven éve nyílt egy múzeum a Holdon, de még senki nem látta

Leszámítva talán Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkárt, az első holdraszállás mindenkiből a legjobbat hozta ki: Andy Warhol például rajzolt egy péniszt.

Kicsit bővebben: 1969-ben, nem sokkal az Apollo-11 történelmi jelentőségű holdutazását követően egy közepesen ismert New York-i szobrász, bizonyos Forrest Myers rádöbbent, hogy az emberiségnek okvetlenül szüksége van egy Holdmúzeumra, úgyhogy felkereste öt művészismerősét, és egy-egy műalkotást rendelt tőlük a kétségkívül hiánypótló intézmény számára. Az ambiciózus terv az volt, hogy az elkészült rajzokat a NASA következő missziójával valahogy feljuttatják a Holdra, nagyjából mondjuk Marcel Duchamp hordozható dobozmúzeumának csillagközi megfelelőjeként, amely elsősorban az érdeklődő földönkívüli közönséget célozná.

Myers felkérésére természetesen csodás darabok születtek: a kompromisszumokat nem tűrő Robert Rauschenberg egy megrendítő erejű vonalat húzott, Myers számítógéppel generált egy ördöglakatra emlékeztető alakzatot, John Chamberlain egy szikár sablonmintát rajzolt, Claes Oldenburg meg egy geometrikus Miki egeret. Andy Warhol pedig, mint említettük, egy péniszt. Pontosabban a saját nevének kezdőbetűit gondolta újra egy határozottan péniszszerű (kicsit hunyorítva talán rakétaszerű) szimbólumként, de a lényegen ez nem sokat változtat. Maguk a művek külön-külön talán nem feltétlenül érdekesek, együtt viszont tényleg remekül mutatnak:

Holdmúzeum-rajzok, 1969 (felső sor b-j: Andy Warhol, Robert Rauschenberg, David Novros; alsó sor b-j: Forrest Myers, Claes Oldenburg, Hohn Chamberlain)

A rajzokat aztán lekicsinyítve egy nyomtatott áramkörök hordozójaként használt aprócska kerámialapra vitték fel, ami egyrészt igen praktikus megoldás, másrészt meg ettől meglehetősen futurisztikus lett a végeredmény. Azonban a NASA valamiért nem volt vevő az ötletre, illetve egyáltalán nem is reagált Myers megkeresésére, úgyhogy szobrász kerülőút után nézett. Állítólag ismert valakit, aki ismert valakit (aki talán ismert még valakit!) a Lunar Landert összeszerelő Grumman Aircraftnél, az illető pedig – ha minden igaz – végül becsempészte a kerámialapot a leszállóegységbe. Vagy legalábbis az Apollo-12 startja után küldött egy táviratot Myersnek azzal a szöveggel, hogy BENT VAGYTOK! MINDEN OKÉ, MINDEN MŰKÖDIK – JOHN F. Hogy a képeket tartalmazó kerámialap valóban felkerült-e Holdra, az máig nem derült ki; ahogy az sem, hogy ki volt a művészetbarát űrhajómérnök, a rejtélyes John F.

A kerámialap

A Holdmúzeum viszont egészen biztosan megvalósult; annyiban mindenképpen, hogy ezt címet kapta az az új, időszakos kiállítás, amelyet a holdra szállás ötvenedik évfordulójának alkalmából rendeztek a Vasarely Múzeumban. Itt az eredeti rajzok, valamint a vadregényes sorsú kerámialap másolatait is meg lehet nézni, akárcsak az Elesett űrhajós címre keresztelt miniatűr alumíniumplasztikát (vagyis annak replikáját), Paul Van Hoeydonck belga képzőművész alkotását, az első olyan műtárgyat, amely a NASA tudtával és közreműködésével jutott a Holdra. A megjelenésében furcsa módon egyszerre prehisztorikus és modern hatást keltő, alig hüvelykujjnyi méretű stilizált űrhajósfigurának több, az anyagát, a méretét és a kidolgozottságát egyaránt érintő szigorú feltételnek is meg kellett felelnie, mire 1971-ben személyesen Nixon elnöktől megkapta az engedélyt a kilövésre. Az Apollo-15 legénységével utazó szobrocska azóta is ott hever a Hold felszínén, valahol a Taurus-Littrow völgyben, az űrkutatás hősi halottainak emléktáblája társaságában. Hacsak valaki le nem nyúlta.

Paul Van Hoeydonck az Elesett űrhajós egyik replikájával (1971)

Az Elesett űrhajós replikája

A Hold és úgy általában a világűr művészeti vonatkozásait bemutató tárlat már-már kimerítően alapos és eklektikus. Noha valamelyest többségben vannak a hidegháború időszakában készült, a technológiába vetett bizalom eufóriáját közvetítő holdábrázolások, és persze Victor Vasarely, valamint az op-art (optikai művészet) jelenléte is elég hangsúlyos (amin nyilván nem lepődik meg senki, aki belép a Victor Vasarelyről elnevezett múzeumba), a szelekció ennél azért jóval szélesebb.

Victor Vasarely: Doupla Oervegn (1982)

Így az emberiség világűrben aratott dicső győzelméről megemlékező darabok mellett bőven akadnak kritikusabb, elemeltebb, szürreálisabb, tradicionálisabb, játékosabb, ironikusabb és nehezebben megfejthető kiállítási tárgyak és installációk is. Egészen kozmikus élmény azzal szembesülni, hogy művészi szemmel nézve milyen bámulatosan sokarcú égitest a Hold: lehet ősi pogány bálvány, titokzatos okkult szimbólum, a nőiség allegóriája, a meghódításra váró ismeretlen vagy pusztán egy dekoratív dísztárgy, ahogy a holdutazás is lehet az emberiség nagy, közös kalandja, egy szédítő pszichedelikus trip, a nagyhatalmi arrogancia és a szenzációhajhász média megtestesítője vagy éppen – a keleti blokkban – a szabadság szimbóluma – mindezeket pedig a kiállítás szépen végig is veszi. 

Umberto Mastroianni : Űrhajós (1965)

Itt van például Bódy Gábor fenséges és idegtépő Aldrin űroperája, Umberto Mastroianni vélhetően zuhanás közben absztrakttá nyomorodott Űrhajós-szobra, Aleksandra Mir egészfalas feminista holdfoglalása, Lakner László holdautós antikommunista kísérleti filmje, Frank Malina űroptimista fényfestménye, a saját készítésű Hold-makettjeit fotózgató 19. századi skót gőzlovag, James Nasmyth pazarul illusztrált könyve, meg még egy szekérderéknyi fantasztikus relikvia az óegyiptomi Honszu-amulettől az Űrodüsszeia című sci-fi klasszikus magyar filmplakátján és a szépséges antik asztali holdgömbön át egészen a David Bowie- és  Farkas Bertalan(!)-bakelitekig; egy idő után bele is szédül az ember ebbe a tömény és szórakoztató holdáradatba. 

Frank Malina Távol a Földtől II. című fénykinetikus festménye (1966)

De nem is ez az igazán különös, hanem az, hogy a kiállítás megtekintése után talán még titokzatosabbnak és még távolibbnak tűnik a Hold, mint valaha; pedig elvileg már mindent tudunk róla.

Kiemelt kép: Aleksandra Mir: Az első nő a Holdon (1999)

Fotók: a szerző fotói