Rian Johnson hatalmas Agatha Christie-rajongó. Imádja a krimi királynőjének csavaros észjárását, fordulatos történeteit és a mögöttük húzódó érzelmeket, valamint azt, hogy az írónő minden kötetével kicsit megújította a műfajt. Ezért is szeretett volna az író-rendező készíteni egy olyan filmet, amivel tiszteleghet a világ leghíresebb belga detektívjének szülőanyja előtt. Így ismerhettük meg a Poirot-éhoz hasonlóan kacifántos nevű, és megközelítőleg ennyire elismert Benoit Blanc nyomozót (Daniel Craig mennyeien excentrikus alakításában) a Tőrbe ejtve című produkcióban. Az alkotás minden percén érződött Johnson igyekezete, hogy Christie-hez méltó pastiche-t készítsen, ám a puszta jó szándék nem volt elég. Amilyen okos szeretett volna lenni, olyan erőltetetté vált a túlcsavart sztori, így hiába kaptunk izgalmas társadalomkritikát a szociális különbségekről, emlékezetes és vicces beszólásokat, a Tőrbe ejtve nem az a modernizált krimi lett, amit nézőként vártunk. Vagy amit Rian Johnson készíteni akart.
A Tőrbe ejtve – Az üveghagyma című folytatással azonban a direktor kijavította a korábbi hibáit. Felismerte a műfajban tett első látogatásának erősségeit, és megvált azoktól a részletektől, melyek nem működtek a filmben. Így Blanc második nyomozásában sem a detektív, sem maga a film nem veszi magát véresen komolyan, sőt: rendkívül önironikus és önreflektív, ezáltal egyszersmind mérhetetlenül vicces, és képes úgy túljárni a néző agyán, hogy egy percig sem küzd az elismerésért. Nincs többé görcsös bizonyítási vágy, van cserébe óriási szórakoz(tat)ás.
Fotó: Netflix
Karantén krimi
Johnson Az üveghagyma történetén 2020-ban kezdett el dolgozni, az író-rendezőt pedig láthatóan megihlették a pandémia eseményei: a koronavírus bevonásával félreérthetetlenné vált Benoit Blanc nyomozásainak idővonala. Míg a Tőrbe ejtve a mindenkori jelenben játszódott, ezúttal a világjárvány kellős közepére csöppenünk annak minden sajátosságával és embertípusával. Ezeket a karaktereket pedig egy komplett sztárparádé kelti életre. És amikor azt mondjuk, sztárparádé, akkor úgy is gondoljuk: amikor azt hiszed, a főszereplő gárdán kívül már tényleg fél Hollywood felbukkant a színen, akkor egy újabb arcot szúrsz ki (így lett Az üveghagyma Angela Lansbury életének utolsó alakítása), vagy egy újabb híresség nevét dobják be. A celebek nevével való villogás pedig szinte már elvárt Az üveghagyma világában, hiszen a cselekmény egy tech-milliárdos, Miles Bron (Edward Norton ismét nagyszerű) görög magánszigetén játszódik. Miles pedig küldetésének érzi, hogy lépten-nyomon bizonyítsa: ő aztán tényleg mindenkit IS ismer. De legfőképpen azt, hogy mindenki felett hatalma van.
Fotó: Netflix
Ezért is választja a szigetén szervezett baráti összejövetelre szóló meghívó átadásának legkörülményesebb módját: egy komplikált doboz rejtvényeit kell megoldania a társaságnak ahhoz, hogy megtudják, hol és mikor tartják az éves kiruccanásukat. Mert természetesen gazdagéknál még holmi Covid sem állhat a vakáció útjába. Pedig a koronavírus javában tombol: látunk mindent a home office-ban dolgozó képviselőnőtől (Kathryn Hahn) az illegális partikat tartó ignoráns celebecskéig, aki flitteres arcdíszt hord maszk gyanánt (Kate Hudson). De itt van még a mamahotel-lakó Dave Bautista karaktere is, aki a karanténidőszakot kihasználva igyekszik betörni az influenszeriparba és a frusztrált tudós is, aki egyedül próbálja tartani a szociális távolságot és csupán könyökkel üdvözölni a többieket (Leslie Odom Jr.). A pandémia azonban nem sokáig marad tényező: a még élesebb társadalomkritika és a történet időbeli elhelyezkedésének eszköze csupán. A probléma pedig hamar eltűnik, nyilván Milesnak köszönhetően, akinek erre is van egy titokzatos megoldása. Valamit a jachthoz megérkező barátaiba fecskendez (nem, nem vakcinát), így lekerülnek a maszkok, lehet ölelkezni és koncentrálni Miles titokzatos, váratlanul felbukkant exére (Janelle Monáe, aki a film abszolút sztárja), valamint a hamarosan bekövetkező gyilkosságra…
Poirot-paródia helyett
Blanc-nak pedig bőven akad mit felgöngyölítenie! Johnson rátalált a hangjára, és elkezdte úgy kikezdeni a krimi műfajának konvencionális megoldásait (például hogy a történet akkor ér véget, mikor megvan a gyilkos), hogy a Tőrbe ejtvével ellentétben az nem hat paródiának. Ez nem csak a zsáner úgynevezett whodunit alműfajának (azaz: amikor a tettes kilétét kell felderíteni) modern csavarja: alapjaiban kérdőjelezi meg a megszokott toposzokat, hogy a végén már abban se legyünk biztosak, egyáltalán ki az áldozat. Bár a megoldás az orrunk előtt van (nyugi, ezzel nem lőttünk le senkit…bocsánat: semmit), a rejtély mégis annyi rétegből áll, hogy nem győzzük lehámozni őket. Végre jogosan mondhatjuk: Johnson fordulatos és frappáns forgatókönyvet írt.
Ezt tetézik a zseniális poénok: Az üveghagymában az író-rendező két lábbal áll bele a komédiába úgy, hogy – mint azt már mondtuk – közben elfelejt parodizálni. Blanc továbbra is az a különc magánnyomozó, akit Chris Evans mára ikonikussá vált kötött pulcsit hordó Ransomjának lekapcsolásakor megismertünk, ám ezúttal, ha lehet, még bogarasabbá vált. Bepillantást nyerünk picit a magánéletébe – a karantén nagy részét a fürdőkádjában ázva tölti, hogy megpróbálja megnyerni a pandémiás időszak legnépszerűbb játékát, az Among Ust, nem sok sikerrel –, miközben még mindig két lépéssel jár mindenki előtt. Szokásához híven váratlanul csöppen a társaságba, az anonim meghívókról szóló megjegyzése pedig az egyetlen utalás lesz az előző munkájára. Johnson krimijei – melyből hivatalosan érkezik a harmadik rész is – ugyanis láthatólag ekképpen fogják követni Agatha Christie örökségét: a különálló ügyeket csak az agyafúrt detektív személye fogja össze, a rejtélyek pedig önmagukban is élvezetesek maradnak. Csak az egyik egy kicsit jobban, mint a másik.
A Tőrbe ejtve: Az üveghagyma december 23-tól lesz látható a Netflix kínálatában.
