A pszichopata – csakúgy, mint a nárcisztikus – kifejezés egy olyan jelző lett manapság, amivel előszeretettel dobálózunk. Bár a pszichopátiával diagnosztizált emberek gyakran hordozzák a machiavellizmus és a nárcizmus jegyeit is (ez a hármas együttesen pedig az úgynevezett sötét triászt alkotja), ezek mégsem egymás szinonimájaként működnek. Annak ellenére, hogy ha valaki megbánt minket, önző módon viselkedik, akkor biztos, hogy nárcisztikus, de ha különösen nem kedveljük az illetőt, akkor egyenesen pszichopata. És általában ilyenkor férfiakról beszélünk.
Nem véletlenül: Hannibal Lectertől Dexterig Hollywood csupa olyan figurát sorakoztatott fel előttünk, akik tipikus alfahímek, megszállottan énközpontú, gonosz gyilkosok vagy legalábbis csalók (nem lepődnénk meg, ha a Kapj el, ha tudsz! Frank Abagnale-ét vagy A Wall Street farkasának Jordan Belfordját pszichopátiával diagnosztizálnák – és most tekintsünk el attól, hogy ők egyébként valóban élő szélhámosok). Közös vonásuk még, hogy abszolút semmi lelkiismeretük nincs, és nagyon komoly károkat okoznak a körülöttük élőknek. Bármennyire is leegyszerűsített ez az ábrázolás, azért némi igazságtartalma mégis van, mégis a legtöbbször szinte kizárólag férfi karaktereket látnak el antiszociális személyiségjegyekkel. Így el tudjuk képzelni, hogy felmerült benned a kérdés: lehetnek egyáltalán a nők pszichopaták?
Dr. Hannibal Lecter, a Bárányok hallgatnak pszichopata sorozatgyilkosa (Fotó: Profimedia)
Létezik nő változata az empátiára képtelen, határtalan önbizalmú, elbűvölő és kegyetlen férfiaknak? Hogyne létezne: annak ellenére, hogy pszichopátiás személyiségzavarral diagnosztizált férfiak a – börtönön kívüli – társadalomnak is csupán az 1 százalékát teszik ki (a börtönpopulációban ez egyébként 10-25 százalék), a női pszichopaták csak ennek a felét. Azonban ez sem elhanyagolható szám – amit ha úgy vesszük, Hollywood is arányosan reprezentál azzal a csekély női karakterrel (lásd Amy Dunne a Holtodiglanból vagy Glenn Close karaktere a Végzetes vonzerőből) –, ennek ellenére mégis egészen kevés kutatás született a női pszichopatákról, és arról, náluk hogyan nyilvánul meg ez a személyiségzavar. Egy egészen friss tanulmány ezt a hiányosságot igyekezett pótolni.
De mi is az a pszichopátia?
Mielőtt rátérünk Carl Gacono, Ted Cunliffe és Jason Smith vizsgálatainak eredményére, nézzük meg, pontosan mit is takar a „rossz, gonosz, visszataszító ember” szinonimájaként használt szó! A pszichopátiás személyiségzavar önmagában nem érvényes diagnózis, a Mentális rendellenességek diagnosztikai és statisztikai kézikönyvének legújabb, ötödik kiadásában – melyet a pszichológusok egyfajta iránytűként használnak – nem szerepel önálló kategóriaként: ott az antiszociális személyiségzavar (ASPD) egy alfajaként jelenik meg. Összességében viszont azt mondhatjuk, hogy nem minden ASPD-vel diagnosztizált ember pszichopata (csak minden negyedik), de minden pszichopata személynél kimutatható az ASPD.
Ahhoz tehát, hogy valakit pszichopataként diagnosztizáljanak, nem elég, hogy antiszociális viselkedésjegyeket mutasson (tehát attól még, mert valaki összetűzésbe keveredett a törvénnyel, nem lesz belőle rögtön Ted Bundy). Ezzel együtt úgynevezett affektív és interperszonális személyiségvonásokat is tanúsítaniuk kell. Vagyis, ahogy azt Szabó Edina, Galambos Attila, Szabó Judit és Kökönyei Gyöngyi tanulmányában olvasható, olyan jellemzők, mint
az érzelmi ridegség, az empátia és a lelkiismeret-furdalás hiánya, a nárcizmus, a manipuláció, a felelőtlenség és az impulzív viselkedési stílus.
A női kvóta
Visszatérve Gacono, Cunliffe és Smith A női elkövetők megértése: Pszichopátia, bűnözői magatartás, értékelés, és a kezelés című kötetéhez: a tudósok kutatása megállapította, hogy míg a női pszichopaták a személyiségzavar fenti tulajdonságaival is jellemezhetők, addig egyéb, ettől eltérő sajátosságaik is vannak. Eszerint pedig a női pszichopátia alapja az általuk „rosszindulatú hisztéria”-ként (malignant hysteria) aposztrofált viselkedésben található, melynek úgy tűnik, hogy meglehetősen hasonlóak az ismérvei a hisztrionikus személyiségzavaréhoz (tudod, ezzel (is) diagnosztizálta Dr. Shannon Curry Amber Heardöt). A rosszindulatú hisztériát az
- agresszivitás,
- figyelemfelkeltés,
- promiszkuitás,
- stabil kötődések kialakításának képtelensége,
- impulzivitás,
- hiperérzelmesség,
- sekélyesség,
- felületesség,
- függőség és
- nagy drámaiság
jellemzi, a hisztrionikus személyiségzavarban szenvedők azonban általában nem erőszakosak (kivéve, ha pszichopátiás vonásokkal is rendelkeznek), valamint túl nagyra értékelik magukat. Ellenben a női pszichopatákkal, akiknél „hiányzik a férfiak grandiózus önmeghatározása, és nem immunisak arra, hogy sérültként gondoljanak önmagukra. Szükségük van másokra, hogy (például pszeudo-függőséggel, maladaptív rászoruló magatartással) erősítsék az önbecsülésüket és némi stabilitásérzetet szerezzenek”.
Amy Dunne a Holtodiglanból (Fotó: Photo12 via AFP)
Gacono, Cunliffe és Smith Diane Downs esetét hozzák fel a „rosszindulatú hisztériával” jellemzett női pszichopaták bemutatására. Diane egy átlagos életet élő nő volt, egészen 1983. május 19-ének éjjeléig, amikor, miután Diane félreállt a kocsijával egy mellékúton, az egyik gyereke életét vesztette, a másik kettő pedig súlyosan megsérült. A gyerekek azért váltak az anyjuk áldozataivá, mert Diane új barátja nem akart a mostohaapjuk lenni – így az ő elvesztésük csak egy apró és a nő számára könnyen megfizethető ára volt annak, hogy tovább élvezhesse a férfi társaságát. Ennek ellenére Diane a meggyötört édesanya szerepében tetszelgett a bíróság előtt – olyannyira, hogy a tárgyalásra teherbe is esett –, manipulálta a médiát, lubickolt a rá irányuló országos figyelemben, miközben igyekezett meggyőzni az esküdtszéket az ártatlanságáról. Végül gyilkosságért, gyilkossági kísérletért és testi sértésért elítélték, valószínűleg nem kis mértékben köszönhetően az ügyész pszichiáter szakértőjének, aki nárcisztikus, antiszociális és hisztrionikus személyiségzavarral diagnosztizálta Diane-t. Ezáltal tökéletesen illeszkedve a „rosszindulatú hisztéria” profiljába.
Nem mutat megbánást. Empátia nélkül tekint a gyerekeire mint tárgyakra vagy javakra. Az irántuk érzett érzései felületesek, kimerülnek annyiban, hogy ők az saját maga és az élete részei
– idézték az orvos tanúvallomását.
Nem mindenki (sorozat)gyilkos
A pszichopatákat általában kegyetlen sorozatgyilkosként képzeljük el, hiszen a média (lásd Charles Manson vagy Jeffrey Dahmer), illetve Hollywood (Patrick Bateman az Amerikai pszichóból vagy Javier Bardem karaktere a Nem vénnek való vidékből) pontosan így mutatták be őket. De hiszed vagy sem, rengeteg pszichopátiás személyiségzavarral diagnosztizált ember járkál az utcán, akik valószínűleg soha nem fognak megölni senkit: lehetnek ártatlanokat felmentő ügyvédek, cégvezetők, katonák vagy akár életeket mentő orvosok.
A pszichopaták minden olyan szervezetben megtalálhatóak, ahol bizonyos pozíciók és státuszok mások feletti hatalmat és ellenőrzést adnak azok betöltői kezébe, valamint lehetőséget nyújtanak az anyagi előnyök szerzésére
– idézi a pszichopátia szakértőjét, Robert Hare-t a könyvében Dr. Kevin Dutton, az Oxfordi Egyetem kutatópszichológusa. A Pszichopaták bölcsessége című kötete pontosan azt a tévhitet igyekszik lerombolni, hogy a pszichopaták egytől egyig gyilkosok.
Angelina Jolie az Észvesztő című filmben (Fotó: imdb)
Nem, Dutton nem azt mondja, hogy jó emberek, de nem eredendően hidegvérű bűnözők. Ezt támasztja alá a BBC női pszichopatákat megszólaltató cikke is, amiben többek között Alice, egy 27 éves német lány is elmesélte milyen ezzel a diagnózissal az élete. Kiderült, hogy miután az empátiája hiánya a legjellemzőbb tulajdonsága – viszont felismeri, ha valaki mondjuk segítségre szorul – kifejezetten hasznossá teszi őt vészhelyzet esetén.
Mikor az emberek a problémáikról magyaráznak, meg tudom őket hallgatni és jó tanácsokat tudok nekik adni, miután nem öntenek el az érzelmeim, ezért nem is befolyásolnak. Ha pedig valaki megsérül, mondjuk megüti a térdét vagy eltöri a karját, lehet, hogy nem érzek semmit, de segíteni fogok neki.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kifejezetten ijesztő megnyilvánulásai. Alice elmesélte azt is, hogy 12 éves korában jött rá arra: szarkazmust kell alkalmaznia ahhoz, hogy sikeresen elrejtse mások elől a valódi gondolatait. Ezt egy hajóút során tanulta meg, mikor hangosan gondolkodott azon, mi történne, ha balesetet szenvednének és végignézhetné, ahogy az utasok megfulladnak. A családja és a barátai reakciójából rájött, hogy ha fekete humorként állítja be a sötét gondolatait, máris jobban asszimilálódhat a társaságba. Nem Alice tehát az egyetlen, aki képes olyannyira alkalmazkodni a társadalmi normákhoz, hogy szinte észre se vegyük: kilóg a sorból, mert a női pszichopaták épp annyira köztünk járnak, mint a férfiak.
