Miközben a világ 2006-ban azért ismerte meg a nevét, mert 84 évesen is volt elég bátorsága ahhoz, hogy nemet mondjon egy ingatlanfejlesztőnek, aki egymillió dollárt (átszámítva nagyjából 365 millió forintot) fizetett volna a 100 éves házáért, Edith Macefield már ezt megelőzően is igencsak figyelemre méltó, mi több, kalandos életet élt.
Az oregoni születésű asszony, aki németül, franciául és spanyolul is anyanyelvi szinten beszélt, mindössze 16 éves volt, amikor elhatározta, hogy bevonul katonának. Hogy egész biztosan fel is vegyék, a fiatal lány hazudott a koráról, így az, hogy nincs még 18 éves, már csak azután derült ki, hogy Angliába vezényelték. A lelkesedését még az sem tudta letörni, hogy ezek után kivették a szolgálatból: a világháború végéig Angliában maradt és hadiárvákról gondoskodott.
Európa alighanem mély benyomást tehetett rá, mert a háború vége után is rendszeresen járt vissza a kontinensre, sőt, még a férjeit is innen választotta. Edith négyszer házasodott és egyetlen gyermeke született, akit tragikusan fiatalon, mindössze 13 éves korában veszített el, agyhártyagyulladás miatt. Egykori otthonába, a ma már turista-látványosságnak számító, ötszobás Whitewood Cottage-be 1952-ben költözött be, és itt is élt egészen a 2008-ban bekövetkezett haláláig.
Edith Macefield fotója 108 éves farmházában (Fotó: Profimedia)
„Ha lett volna még egy kis ideje, eladja…”
Amikor 2006-ban egy seattle-i ingatlanközvetítő megkereste Edithet azzal, hogy adja el neki a házát, és vele együtt azt az értékes földdarabot is, amire épült, az asszony gondolkodás nélkül nemet mondott. És ugyanúgy nemet mondott akkor is, amikor ugyanez az ingatlanfejlesztő már egy egymillió dolláros csekket lobogtatva próbálta rábeszélni őt az alkura. Az aprócska, ám annál állhatatosabb idős asszonyra időközben már az egész világ figyelt, ő pedig a létező legextrémebb körülmények között is kitartott döntése mellett: nem hátrált meg, amikor a markolók és teherautók zúgására kellett kelnie és feküdnie, és akkor sem, amikor hónapokkal később már egy építkezési zóna kellős közepéből kellett boltba vagy épp fodrászhoz indulnia.
Az ingatlanfejlesztő ugyanis úgy határozott, Whitewood Cottage ide vagy oda, végigcsinálják az eredeti terveket és – ha már így alakult – Edith tőszomszédságába egy ötemeletes plázát húznak fel. Az építkezés levezénylésével Barry Martint bízták meg, ő pedig az első naptól igyekezett jó viszonyt kialakítani Edithtel. Ez végül olyan jól sikerült, hogy néhány hónap múlva ő lett az asszony első számú bizalmasa: intézte neki a bevásárlásokat, fodrászhoz, orvoshoz fuvarozta és rendszeresen nála ebédelt vagy vacsorázott.
Fotó: Profimedia
Martin az egyik interjújában elárulta, Edith az ismeretségük két éve alatt többször is komolyan elgondolkozott, hogy hagyja az egészet a csudába és elköltözik. „Kétszer vagy háromszor is nagyon közel járt ahhoz, hogy eladja a házat, de végül mindig lebeszélte magát. Aztán elesett, eltörte az egyik bordáját: utána valahogy eltűnt belőle a tűz, hogy keresztülvigyen egy házeladással, költözéssel járó hercehurcát” – mondta.
Fotó: Profimedia
„Jó példa az emberiségnek”
Edith 2008-ban végül hasnyálmirigyrákban meghalt, abban a házban, amitől a világ összes pénzéért sem vált volna meg, és amit halála után az egyetlen olyan emberre hagyott, akiben megbízott: az építésvezetőre. Barry aztán túladott a kincset érő birtokon, a vételárat pedig teljes egészében a gyermekei taníttatására költötte – úgy, ahogy azt Edith kérte tőle.
A Whitewood Cottage, ami immár egy pláza épületébe ékelődve várta sorsát, azóta többször is gazdát cserélt. Utoljára 2016-ban lehetett hallani róla, ekkor épp az az ingatlanfejlesztő cég (a KG Investments) vásárolta meg, ami annak idején a ház mellett lévő plázát is építtette. Azt gondolhatnánk, ezzel a tulajdonosváltással a sokat látott ház története körbeért, és hogy az ingatlanfejlesztő annyi év bosszúság után végül örömmel szabadult meg az épülettől. De nem ez történt. A KG Investments vezetősége ugyanis azt a döntést hozta, hogy a Whitewood Cottage egyelőre marad ott, ahol van és mindig is volt.
Edith Macefield háza modern irodaházak között (Fotó: Profimedia)
Ennek látszólag mindenki örül, különösen a seattle-i lakosok, akiknek mostanra a szívükhöz nőtt a legendás házikó. „Ha engem kérdeztek, a Whitewood Cottage ma már értékes látványossága a városnak, és sokkal több embert vonz a plázához, mintha lebontanák és üzleteket telepítenének a helyére” – írta az épület egyik rajongója a háznak fenntartott virtuális vendégkönyvben. „Remélem, megőrzik ezt a házat! Annak a szimbóluma, hogy igenis vannak fontosabb és értékesebb dolgok az életünkben, mint a pénz. Példa ez az egész emberiségnek. A ház és a tulajdonosa történelmet írtak.”
Autópálya a hetediken, családi ház a bútorboltban és a többiek
Miközben Edith Macefield neve ma már egyet jelent a makacs háztulajdonossal, aki gyakorlatilag bármire képes, hogy megtartsa szeretett otthonát, messze nem ő az első, és egész biztosan nem is az utolsó, aki ezzel vált/válik híressé. Ha létezik a világ legmakacsabb háztulajdonosainak képzeletbeli listája, azon például az az oszakai család is előkelő helyet foglal el, akik önhibájukon kívül, 1983-ban egy autópálya-bővítés kellős közepében találták magukat.
Amikor a Hansin autósztrádát bővítették, a tervezők vétettek egy aprócska hibát: kihagyták a számításból a lehajtókat. Az ehhez szükséges földterületeket az utolsó utáni pillanatban kezdték felvásárolni, ami egész jól is haladt addig, míg a szóban forgó családra nem került a sor. Mivel a földterület már a 19. század eleje óta az övék volt, és épp egy vadiúj, modern irodaházat szerettek volna építeni a szén- és fűrészüzemüknek, hallani sem akartak az eladásról. A család és a városvezetés között 5 évig tartó tárgyalássorozat kezdődött, aminek végén az az egyébként hajmeresztő kompromisszum született, hogy az újonnan épülő irodaház 6-7-8. emeletére bevezethetik a lehajtót. Ami ennél is meglepőbb az az, hogy így is lett:
Egészen más okokból találta magát a közel 100 éves rotterdami Polderhuis egy újonnan épülő bútoráruház kellős közepén. A kedves kis kőépületet, ami története során mindig olyan rászoruló családoknak segített, akiknek a tenger elöntötte otthonát, új tulajdonosa, Henk Teunissen nem akarta ledózerolni. Olyan építési tervet készíttetett új bútoráruházának, ami egyedülálló módon magába foglalta a Polderhuis épületét is. A cégvezető büszke rá, hogy az egyébként párját ritkító építkezést úgy vitték végig, hogy mindeközben a házikónak haja szála sem görbült; eredeti állapotában láthatják az érdeklődők a mai napig is.
Ian Nairn, a neves építészkritikus London mai napig „legjobb vizuális viccének” tartja Spiegelhalter aprócska ékszerüzletét, ami egy hatalmas áruház (Wickham’s Department Store) kellős közepébe ékelődött be. „A kis ember győzelme ez, azoké az embereké, akiket semmi nem törhet meg” – tette hozzá. Az ékszerüzlet története egyébként az 1920-as évekig nyúlik vissza: akkoriban családi vállalkozásként üzemelt, a családfő pedig – makacs ember révén – nem volt hajlandó megválni tőle, hiába kínált neki vagyonokat a szomszédságban vadul terjeszkedő Wickham áruház tulajdonosa. Mivel az ékszerbolt maradt, ahol mindig is volt, az áruházat végül kénytelenek voltak az aprócska épület köré építeni.
És a Spiegelhalter története ezzel még nem ért véget: most, azaz 100 évvel később is veszélybe került. Az ingatlanfejlesztő, aki megvásárolta az áruház és az egykori ékszerbolt területét, modern irodakomplexumot álmodott a sokat megélt épületek helyére. Miután egyértelművé vált, hogy ez egyet jelent a Spiegelhalter lebontásával, a helyiek petíciót indítottak a megmentésére. Az építtető végül visszakozott; most olyan tervet készít, ami eredeti állapotában őrzi majd meg a boltocska homlokzatát.
