A szecesszió azt jelenti: kivonulás. Ezt a tevékenységet pedig kevesen művelték olyan magas szinten, mint Gulácsy Lajos (1882–1932), a századforduló időszakának hol elfelejtett, hol újra felfedezett magyar festőzsenije és/vagy különc dilettánsa, aki gyakorlatilag egész életében mintha folyamatosan kifelé vonult volna valahonnan: Magyarországról, a művészeti kánonból, a társadalomból, a saját korából vagy egyenesen a valóságból. De az is lehet, hogy már eleve kívül állt mindenen. Mikor képzőművész kortársai mind a pezsgő és divatos Párizsba, a művészet fővárosába rajzottak, ő inkább beöltözött valamilyen fantasztikus reneszánsz kosztümbe, kardot kötött az oldalára, és Itália felé vette az irányt, hogy Botticelli, Raffaello, Fra Filippo Lippi és Dante nyomdokait kövesse, mint valami eltévedt mesebeli herceg.
Bár munkásságát – jobb híján – rendszerint a századforduló jellegzetes irányzatához, a polgári jó ízlést és Európa hosszú, boldog nyarát burjánzó, bukolikus szépségű művekbe foglaló, amúgy meglehetősen eklektikus Art Nouveau-hoz (amit itthon ugyebár szecesszió néven ismerünk) szokás sorolni, ő az egész művészettörténet örökösének vallotta magát. Éppúgy merített a firenzei reneszánsz művészeteszményéből és a középkor áhítatos miszticizmusából, mint a rokokó kecses finomságából és a Fête galante pásztoridilleket idéző eszképizmusából, a németalföldi mesterek népies humorából vagy a preraffaeliták mitikus-mágikus világából, de nem állt tőle messze az impresszionizmus álomszerűsége, a szimbolisták költői homályossága és a dekadensek torzult, beteges és groteszk formafelfogása sem. Ő maga így írt erről:
„Az én örökségem az egész História D’Arte, sőt mondhatnám több ennél: Curiosité des Arts anciennes et aromatique Arts modernes. Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magam alkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint”.
Gulácsy Lajos a tízes években (Fotó: Wikipedia)
Noha természeténél fogva inkább afféle nosztalgikus, elvágyódó alkat volt, aki többnyire éterien lebegett Magyarország és Itália között, amíg teljesen meg nem bolondult (erről majd később), azért az avantgárd korszellem – kubizmus, expresszionizmus, futurizmus stb. – hatása alól ő sem tudta magát teljesen kivonni, sőt, talán még azt is kijelentést megkockáztathatjuk, hogy személyében a szürrealisták egyik magyar előfutárát tisztelhetjük. Szóval tényleg nehéz hová tenni; a magyar képzőművészet nagy, magányos bolygója volt, akárcsak legközelebbi rokona, Csontváry Kosztka Tivadar.
Az ilyen társtalan, művészeti divatokon és irányzatokon kívül vagy felül álló, az akadémikus, illetve avantgárd konvenciókkal egyaránt szembemenő, gyakran autodidakta (1901-ben, alig másfél év után Gulácsyt is eltanácsolták a Mintarajztanodából, a Képzőművészeti Egyetem elődjéből), illetve nem ritkán nyilvánvaló mentális problémákkal küzdő vizionárius alkotók művészetét a szakirodalom általában art brutnak vagy outsider artnak nevezi; valószínűleg Gulácsy eklektikus, furcsa, nyugtalanító szépségű művei is ebbe a kategóriába passzolnak leginkább. És nemcsak a művészetben volt igazi outsider, hanem a való életben is: előszeretettel fotóztatta, illetve festette meg magát különféle történelmi kosztümökben – rokokó udvaroncként, középkori lovagként, jámbor szerzetesként stb. –, de gyakran előfordult, hogy az utcán is viselte ezeket az elképesztő hacukákat. Budapesti szobája pedig a szemtanúk leírása alapján úgy nézett ki, mint egy okkultista szentély és egy kolostori könyvtár különös keveréke:
„Egy élőbabérral koszorúzott Dante-maszk illeszkedett a képek közé (szintén az ő keze műve), alatta odatűzött pergamentlapocskán nem hibátlan latinsággal a pokol költőjének életadatai. […] Politúros szekrény tetején is, szélről néhány könyvecske, fölötte tartójában gyertyacsonk, melyről rózsafüzér csüng alá. Vaskosabb könyvek, Biblia, olasz Dante-kiadvány fal mellett a földön tornyosulnak, a sarokban vaskályha tetején kitömött madár ékeskedett. […] Egy koponya pedig mint dísztárgy, részben mint csendéleti kellék, időnkint különböző helyre vándorolt. Egy érdekes mintájú selymekkel borított dívány volt Lajoska fekhelye.”
Gulácsy Lajos: Zarándokok hazatérése (Forrás: mng.hu)
Minden különcsége ellenére Gulácsy viszonylag sikeres és foglalkoztatott művésznek számított (igaz, olaszországi utazásai alkalmával azért gyakran kellett nélkülöznie), eredetiségét pedig még talán azok is elismerték, akik egyébként nem nagyon értették, hogy pontosan mi a jó istent is csinál. Képeit bizonyos ínyencebb körökben sikk volt vásárolni, performansz-szerű kiállításai eseményszámba mentek, tisztelői – vagy akár barátai – közé tartozott egyebek mellett Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula és Keleti Artúr, tervezett színházi díszleteket, jelmezeket, készített könyvillusztrációkat, sőt, maga is rengeteget írt, többek között akár még korai sci-finek is beillő fantasztikus történeteket.
Írásaiban és festményein is gyakran megjelenik a csodás alakokkal benépesített, saját nyelvvel bíró, titokzatos fantáziavilág, a valahol Japán és a Hold között fekvő Na’Conxypán, amely egyszerre emlékeztet egy kedélyes észak-olasz kisvárosra és Kütheré varázslatos szigetére. Ahogy N. Tóth Anikó irodalomtörténész jellemezte: „épületei pogácsapaloták, ibolyagyökérvárak, cukrászdák, kávéházak, mézeskalács házikók. Földjét virágok tarkítják, s lehelik be bódító illatokkal: akáciák, aloék, liliomok. Bizarr lakói — kék vakolatgyerekek, reteknadrágos alabárdosok, porcelánbaba-szerű kisasszonykák, magas cilinderes gavallérok — álmatagon járnak-kelnek, korzóznak, külön szótárral udvarolnak, mulatoznak. Csupa idill, csupa bűbáj, csupa tünemény e tartomány. Párái fülledt mesevilágból szállnak fel.” Lyka Károly művészettörténész szerint pedig „testetlen asztrál lények lakják, felfoszlott formájúak, sápadt színük csak éppen dereng, cselekvésük erély nélkül való imbolygás. Némelyik színné vált illatnak hat… Ott nincs erő, nincs akarat, nincs semmiféle mérhetőség. Mint felesleges lám, ki van vetve belőle a gondolkozásnak ama sínje, amit mi a földön logikának nevezünk…”
Gulácsy Lajos: Na’Conxypan – város a Marsban (forrás: mng.hu)
A korábban is kissé egzaltált és túlérzékeny Gulácsy, az első világháború kitörése után idegösszeomlást kapott (állítólag magát vádolta, amiért Magyarország belesodródott a konfliktusba), majd olyan rohamos sebességgel kezdett eluralkodni rajta az elmebaj, amilyennel Európát emésztette fel a nagy világégés. Különböző szanatóriumokban, idegklinikákon és elmegyógyintézetekben kezelték Olaszországban és itthon, de állapota csak rosszabbodott. Na’Conxypáni meséi egyre horrorisztikusabbá, nyomasztóbbá és összefüggéstelenebbé váltak, a festészettel pedig szép fokozatosan teljesen felhagyott.
A tízes évek végétől már a legalapvetőbb emberi kommunikációra sem volt képes, életének utolsó évtizedében gyakorlatilag csak vegetált. 1932-ben, 49 éves korában hunyt el Lipótmezőn. Régi barátja, Juhász Gyula úgy látta, őrülete voltaképpen menekülés volt: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele, és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez, és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Így menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe.”
De talán nem is alakulhatott volna másként a sorsa. Elvégre ő maga is úgy vélte, hogy egy „művész teljesen normális nem lehet. Csapongó fantáziája ne tűrjön sablonokat, szabadon, befolyásolatlanul alkossa műveit” – ezzel a bombasztikus megállapítással meg aztán tényleg nehéz vitatkozni.
Gulácsy Lajos: Varázslat (forrás: mng.hu)
Akit pedig érdekel Na’Conxypán hercegének munkássága, az látogasson el a Magyar Nemzeti Galéria április elején nyílt, nagyszabású, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy: teljességre törekvő, kb. kétszáz művet, köztük 84 festményt felvonultató – életmű-kiállítására, amelyen – és most az MNG honlapjáról idézünk „a sok jól ismert remekművön kívül Gulácsy több újabban azonosított alkotása látható, valamint olyan művek is, amelyek korábban még soha nem szerepeltek kiállításon. A festmények, rajzok, illusztrációk mellett Gulácsy-kéziratok, a művészről készült fotók, illetve kortársainak néhány jellemző alkotása teszik teljessé a tárlatot. A kiállítás minden korábbinál teljesebb képet ad a magyar századforduló és a korai modernizmus egyik legeredetibb művészének életművéről”.
