A norvég nemzeti televíziós csatorna több éve elindított egy projektet, amely országos kedvenc lett. 2009-ben a Bergenből Oslóba tartó vonat elején egy kamera közvetítette az utazás mind a hét óráját, erdőkön és hegyeken át a városb,. a Bergen Line 100. évfordulója alkalmából.
Thomas Hellum és csapata a Norwegian Broadcasting Corporationnél (NRK) elvitte az ötletet a közszolgálati műsorszolgáltatóhoz, és bár elég veszélyes vállalkozásnak tűnt a hét órás közvetítés, végül belementek. És milyen jól tették. A norvégok imádták, a családok a tévék köré gyűltek, lelassultak, ellazultak. Ez lett az NRK legnézettebb műsora – 1,2 millió norvég jelentkezett be az élő közvetítésbe.
Aztán 2011-ben az országos televízió 134 órás hajókirándulást sugárzott. Az MS Nordnorge Norvégia nyugati partja mentén kézbesíti a leveleket, és Bergenből Kirkenesbe utazik. Az adás során az állomás becslései szerint
Norvégia lakosságának legalább a fele bekapcsolódott az adásba és nézte, ahogy a hajó átsiklik a partvonalon vagy a fjordokba.
A Slow TV a szokásos tevékenységek hosszú, valós időben történő sugárzott dokumentálása. Látszólag hétköznapi tartalom, történetszál nélkül. Az elmúlt években a Slow TV-t olyan platformokra adaptálták, mint a BIGO, TikTok, YouTube, az influencerek és a tartalomkészítők pedig rögzítik magukat utazás közben vagy épp házimunkát végezve, és rengeteget kaszálnak vele. .A világjárvány korlátozásai közepette ráadásul a nézők rászorultak az ilyen típusú műsorokra, hogy lekössék figyelmüket, normális légkört teremtsenek, és kapcsolatban maradjanak a külvilággal. Annak ellenére, hogy a Slow TV a 2010-es években lett igazán populáris Európában, a kanadaiak az 1980-as évek már próbálkoztak hasonlóval a Global TV „Night Walk” című sorozata révén, amely a mindennapi torontóiak éjszakai sétálását mutatja be. Nincs történet, nincs narráció, nincs kontextus: csak jazz zene és élet a képernyőn. De ha belegondolunk, hasonló volt a Duna TV halas bejátszása is, amit rengeteg fiatal bambult a buli után hazaesve, bár azt hozzá kell tenni, valószínű felvételről ment és nem valós idő szerint játszották le a halak életét, ami a Slow TV fontos feltétele. A műfaj ősforrása egyébkén valószínűleg Andy Warhol művész 1964-es „Sleep” című filmje, amelyben John Giorno költő öt óra 20 percig aludt.
Esti sorozatnézés helyett?
Ha valami ennyire sikeres, akkor biztos jó is (mekkora érvelési hiba…), így mindenképpen ki kellett próbálnom a Slow tévézést nekem is. Az első videó, amit találtam, egy 10 órás repülés volt Svájc fölött, ami tényleg gyönyörködtető volt, de egyébként nem igazi Slow Tévés élmény, ugyanis a zenei aláfestés miatt nem tükrözi vissza hűen a valóságot úgy, ahogy van, ami a műfaj egyik fontos tényezője. Eredmény: valahol még az elején bealudtam, ám ebből nem kell messzemenő következtetést levonni, hiszen horrorfilm alatt is képes vagyok elszunyókálni.
Másnap, már egy kicsit kipihentebben fogtam neki egy újabb műsornak, mégpedig egy 10 órás vonatútnak Norvégiában. Megnyugodni viszont egyáltalán nem tudtam, sőt egészen ideges lettem.
A vonat ugyanis legalább 10 percig nem indult el, és többször is előfordult, hogy percekig várakozott a zöldre, ami nálam triggerelte a MÁV összes késését, amit valaha el kellett szenvednem.
Egy dolog azonban igazán felszabadító volt: miközben előbbi ellen nem tehetsz semmit, ezt át tudod tekerni! Ah, micsoda könnyebbség! Miközben haladt a vonat a havas tájakon (melyek egyébként nem mindig különböznek a rákosrendezői vagy bármilyen elővárosi vasútállomáson megszokott látványtól…), azon töprengtem, milyen ellentmondásos és valahol szánalmas is, hogy ennyi embert képes beszippantani az elsuhanó táj látványa a képernyőn keresztül, miközben egy valós vonatúton az utasok 95 százaléka nem az ablakon bámul ki, hanem mobilozik vagy olvas. Minden érdekesebb a világon, ha képernyőn keresztül nézzük?
Erre nem tudom a választ, az viszont biztos, hogy a zseniális, Henflix névre hallgató tyúktévé élő közvetítése egészen lekötötte a figyelmemet, pedig nem történt más, mint hogy a szárnyasok tollászkodtak és csipegettek az udvaron. Délelőtt tízkor rajtam kívül még tízen kísérték az akciódúsnak nem igazán mondható tyúkudvari jelenetet, és valószínűleg ők is azon gondolkodhattak, mint én:
Ki az a másik 10 hülye, akinek ennyi ideje van erre?
A magyar tyúktévé egyébként roppant sikeres, és annyira nem is önmagáért való. Célja a tökéletes szórakoztatáson túl az ismeretterjesztés, ezért elindult a henflix.hu oldal is, ahol mindenféle érdekes, szárnyasokkal kapcsolatos blogposztot lehet olvasni, de aki akar, közelebbről is megismerkedhet az élőben közvetített szereplőkkel. Sikeréről mi is készítettünk videót.
Miért izgalmas a világ legunalmasabb közvetítése?
Mi lehet a siker titka? Ahogy egyesek Norvégiában mondják, a Slow TV-én megjelenő kép annyira megnyugtató, hogy ellazít, elősegíti a lassítást, a semmire való gondolkodást. A szülők a hajókirándulás közvetítésével segítették a gyerekeket aludni. Azok, akik a nyugati part bizonyos területeiről érkeztek, kíváncsian figyelték azokat a szakaszokat, ahol a már említett postahajó megállt a városukban, mielőtt továbbhaladt volna.
Az emberi viselkedés kutatói azonban még mindig próbálják megérteni ezt a vonzalmat. John Eastwood klinikai és kognitív pszichológus, aki az unalommal foglalkozik, egyike ezeknek a kutatóknak. Eastwoodot lenyűgözi a Slow TV, mert elmondása szerint
minden olyan összetevőt tartalmaz, amely gyakran az unalomhoz vezet, az emberek mégis hihetetlenül elkötelezettek.
Az egyik elem, amely csábítja az embereket, szerinte a kulturális büszkeség. „Kulturális különbségek vannak az unalom megélésében, ezért azt gondolom, hogy ez valószínűleg igaz a Slow TV-re”– mondja Eastwood. – Megalkotásához egyfajta nacionalista büszkeség társult, és talán emiatt sikeres.”
Mindez azonban nem magyarázza a kotló tyúkok népszerűségét. Ha semmiféle országimázsról nem szól a film, akkor vajon miért vonzó sokak számára 10 órán keresztül legelésző bárányokat nézni? Nos, nincs sok empirikus adat, amely rávilágíthatna arra a neurológiai, fiziológiai vagy pszichológiai folyamatra, hogy mi történik a fejünkben, miközben tévét nézünk. Ami biztos, szeretünk kukkolni, ezért is nézünk tévéműsorokat – a reality show-k pont erre játszanak rá. Tehát bár a Slow TV nem feltétlenül követi ugyanazokat a narratív struktúrákat, mint a forgatókönyves televízió, a koncepció ugyanaz marad.
MS Nordnorge, a hajó ami élőben közvetített (Fotó: Youtube)
Javid Sadr, a University of Lethbridge az „éberség” kifejezést használja annak az elmerült állapotnak a leírására, amelybe akkor kerülünk, amikor közelről nézzük a televíziót és a filmeket. A kutató sokat vizsgálja, hogy valójában milyen érzés ebben az éber állapotban lenni. Egy természetfilmben ábrázolt gomba növekedésének élményét hasonlítja össze egy gyilkossági rejtély megtekintésének élményével. Noha ezek nagyon eltérő narratív tapasztalatok, a belső jelenség nem biztos, hogy annyira más. „Az a közös bennük, hogy erre a pár percre eldöntötted, nem beszélsz, nem sétálsz sehova, nem csinálsz semmit” – mondja Sadr az Inverse-nek. – Nem fogsz reagálni azokra a dolgokra, amelyeket nézel, csak közvetlenül érzékeled mindezt.”
Lehet, hogy a lassú tévézés extrém példa a végtelen hosszúságú, órákon át tartó adásaival, de ezek a filmek olyan jeleneteket alkalmaznak, amelyek miatt nem kell túlságosan elgondolkodni a cselekmény fordulatairól és karaktereiről.
A túlgondolandó és elemzendő szempontok hiánya tovább lök minket ebbe az éber, vagy fogalmazzunk úgy, hogy „mindful” állapotba.
Sadr szerint a lassú tévézés jó eséllyel segít a túlingereltség leküzdésében, és egyfajta természetes állapothoz juttatja az agyunkat, amelyet egyre nehezebb elérni, amikor körülvesznek minket a modern világ állandó és gyors ingerei, amelyek gondolkodó elménket folyamatosan túlterhelik és megzavarják. Sadr ehhez a természetes állapothoz hasonlítja azt a tudatállapotot, amit sportolók, zenészek és más előadók élnek át, amikor az úgynevezett „zónában” vannak. Ebben az állapotban nem gondolkodunk, hanem egy nagy teljesítményű állapotba kerülünk, amely arra kényszerít bennünket, hogy a körülöttünk lévő dolgokra összpontosítsunk, egy bizonyos feladat elvégzésére, amely nem igényli, sőt nem is teszi lehetővé, hogy túlgondoljuk és túlanalizáljuk. A felnőtt kifestőkönyvek, a kötés, néhány videojáték és még a zuhany alatti éneklés is ugyanezt az állapotot generálja, amelyet egyesek „áramlási állapotnak”, vagyis flownak neveznek, mások pedig meditációnak.
Slow tévézés közben tehát kikapcsol az elménk végrehajtó funkciója, az érzékelési rendszerünk viszont aktiválódik. A tudományos kutatások ezzel kapcsolatban még váratnak magukra, de Sadr úgy véli, hogy nemcsak a lassú tévézés, hanem általában a televízió is segít elérni a természetesnek és a szervezetünk szempontjából helyreállítónak tűnő állapotot. Bár a vonatozás többórás televíziós közvetítésének gondolata furcsán hangzik, mégis ebből a szempontból talán a világ egyik legtermészetesebb dolga, legalábbis az agyunknak.
Ami engem illet, ez a fajta televíziózás nem igazán nyugtat meg vagy köt le, mint oly sokakat. Ami hiányzik belőle, az pont a részvétel. Bár valószínűleg sosem fogom egy sas perspektívájából látni a világot, nekem az is elég, ha leülök a folyópartra, és belemerülök a víz haladásának, a természet állandó zajlásának látványába. A Slow TV arra mindenesetre jó, hogy emlékeztessen minket, milyen nagy szükségünk van a cél nélküli bambulásra, a semmittevésre és a kikapcsolódásra. Persze ha nincs épp folyó a közelben, ma már akár egy kattintásra is elérhető az általa nyújtott élmény, ám ez az azonnaliság és gyorsaság pont, hogy ellentmond a lelassulásra, részvételre, digitális detoxra ösztönző „slow” filozófiájának…
