A neves okkultista, filozófus és mágus, Éliphas Lévi így írt a mandragóráról 1854-ben megjelent, A transzcendentális mágia tanítása című művében:
„Ez a gyökér volna földi eredetünk köldökzsinórja? Ezt talán nem mernénk teljes bizonyossággal állítani, mindazonáltal tény, hogy az ember a föld nyálkájából jött ki, és első megjelenése csak egy durva vázlat formájában történhetett… Az első emberek ebben az esetben óriási, érző mandragórák voltak, akiket a nap éltetett, és akik a földből gyökereztek ki.”
Szakállas férfi, gyökérlábú nő
Korántsem Lévi volt az első, akit lenyűgözött a mandragórák gyökereinek különös, emberszerű megjelenése. Ezeknek a bizarr kinézetű burgonyaféléknek hosszú és változatos kulturális történelme van, amely egészen az ókori Egyiptomig és Mezopotámiáig nyúlik vissza, és ezer szállal kapcsolódik a gyógyászat, a miszticizmus, valamint a mítoszok világához. A növény legkorábbi leírását a Teremtés könyvében találjuk: az itt olvasható történet szerint a bogyói termékennyé tesznek egy meddő nőt. A mandragóra később számtalan orvosi szövegben (a középkori kódexektől a 18. századi tudományos értekezésekig) és felbukkant, és a gyógynövénykönyvekben rendszerint kis szakállas férfiként vagy bozontos hajú, gyökérlábú nőként ábrázolják.
Mandragóra a Medizinische Sammelhandschriftben, a 13. századból (forrás: pdr.org)
A már az ókori görög orvosok által is buzgón tanulmányozott mandragóra egészen konkrétan a mandragora officinalium, vagyis a közönséges mandragóra volt, amely a nadragulyafélék családjába tartozik: ezek a növények elég jellegzetes formában burjánzó gyökérzetet növesztenek, amelyek megvastagodva humanoid lények látszatát keltik, az orvosi könyvek illusztrátorai pedig alaposan rá is erősítettek erre a hasonlóságra.
Nézzük csak meg például a mandragóra egészen szuggesztív gyökérformáit a gyógyszerészet egyik atyjaként is tisztelt görög orvos, a Kr. u. 1. században élt Pedaniosz Dioszkoridész De materia Medica című művéhez készült illusztráción, amely egy 7. századi nápolyi kódexben láható, vagy azt a hátborzongatóan hosszú ujjú mandragórát, amely Pseudo-Apuleius De herbarum medicaminibus című művének egyik későbbi kiadását illusztrálja.
Ezeket a gyökereket még bonyolultabb és még emberszerűbb alakokká lehetett alakítani: mint például a Jacob Meydenbach által 1491-ben Németországban kiadott Hortus sanitatisban, amelyben a mandragórák szemérmesen mosolygó, leveles fejdíszes miniatűr emberek. A gyökerek valódi emberként való ábrázolása nem pusztán a szárnyaló művészi képzelet megnyilvánulása volt: a növény erejét erejét és mitológiai beágyazottságát hangsúlyozta.
Gyógyító hatás és mágikus erő
A mandragóra gyökerei, levelei és sárga termései hallucinogén tropán alkaloidokat tartalmaznak, amelyek homályos látást, szapora szívverést, hányást, szájszárazságot és számos más tünetet okoznak. Nagy dózisban narkotikumként hathatnak, fogyasztásuk akár ideiglenes bénulással és eszméletvesztéssel is járhat, delíriummal és hallucinációkkal együtt. Maud Grieve A Modern Herbal (1931) című könyve szerint a mandragórát „Plinius idejében műtétekhez használták érzéstelenítőként, a gyökér egy darabját adták a betegnek, hogy rágja meg, mielőtt alávetette magát a műtétnek”.
A mandragórát emellett hánytatóként, afrodiziákumként és altatószerként is alkalmazták; valamint reuma, melankólia és számos más betegség kezelésére használták. Hippokratész már Kr. e. 400 körül leírta, hogy a mandragóra „egy kis adag – kevesebb, mint amennyi delíriumot okozna – borban elkeverve enyhíti a legmélyebb depressziót és szorongást”.
Mandragóraábrázolás a 12. században (forrás: pdr.org)
A mandragórának gyógyászati felhasználása mellett mágikus erőt is tulajdonítottak. A 4. században Pseudo-Apuleius megállapította, hogy a mandragóra képes megszüntetni a démoni megszállottság hatásait: „Boszorkányságra, azaz ördögi betegségre vagy démoni megszállottságra vegyél mandragórát három fillér súlyával, meleg vízbe keverd és fogyaszd el – hamarosan meggyógyulsz”. A mandragóra-amuletteket vagy -figurákat, amelyek mammett néven is ismertek, a középkortól kezdve használták szerencsét és boldogságot hozó kabalaként, sőt, még a meddőség gyógyítására is.
A mandragóráról úgy tartották, hogy az akasztott ember holtteste alatt nő, és az ún. rigor erectussal, vagyis az akasztás utáni erekcióval hozták összefüggésbe; részben vélhetően ezért is hitték úgy, hogy erős afrodiziákum, vagyis szexuális vágyserkentő. Ahogy egy 18. századi leírásban olvashatjuk:„Az akasztófa lábánál, amelyre azon a ponton, ahová a kivégzett a halála pillanatában a vizeletét ürítette, egy széles levelű, sárga virágú növény nő ki. A növény gyökere pontosan egy emberi alakot formáz, a a fejétől a nemi szervekig”. A mandragóra természetesen a boszorkányok eszköztárából sem hiányozhatott: a repülő kenőcs elkészítéséhez, különböző főzetekhez és varázslatokhoz, egyebek mellett szerelmi bájitalokhoz használtak.
Halálos sikoly
A növényt nem csak hallucinogén hatása miatt tartották rendkívül veszélyesnek: a néphagyomány szerint ugyanis a mandragóra, mikor kiássák a földből, velőtrázó sikolyt hallat, aki pedig ennek fültanúja lesz, az menten szörnyethal.
A mandragóra halálos jajveszékelésétől való félelem miatt az emberek különféle trükkös módszereket dolgoztak ki a növény begyűjtésére. Például meglazították a földet a gyökér körül, egy kötél egyik végét a növényhez, a másik végét egy kutyához kötötték, majd gyorsan elinaltak. A kutya rendszerint követte gazdáját, és eközben a kötél segítségével kihúzta a földből a mandragórát, a gyilkos sikoly pedig a szerencsétlen állatot terítette le; ahogy az a fenti illusztrációkon is látható (bár arról nem vagyunk teljesen meggyőződve, hogy a mandragóra állítólagos halálsikolya végzett-e akár egy kutyával is a történelem során). Persze, a mandragóravadászok még ilyenkor sem voltak teljes védve az életveszélytől: ha biztosra akartak menni, akkor a hold fényénél, egy kard vagy elefántcsontból készült bot segítségével kellett megvizsgálniuk a mandragórát, hogy elűzzék a benne leselkedő gonosz szellemeket.
